Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-01 / 13. szám
ozsrn 1979. IV. 1. mm A NATO vezérkarában már jő ideje arról viiat- kóznak, hogy milyen szinten rendezzék meg a NATO Tanácsának legközelebbi illését: elég lesz-e a miniszterek jelenléte, vagy szükséges az Észak-atlanti Szerződés Szervezete 15 tagországa államfőinek találkozója? Miért e vita? 1979 tavaszán, pontosabban április 4-én lesz a NATO megalakulásának 30. évfordulója, s az ünnepséget a legméltőbb keretek között szeretnék megtartani. Igen, ismét megfújják a harsonákat, s elhangzanak a dicshimnuszok. Hányszor hallottuk már ezt! És bizonyára nem utoljára halljuk majd, hiszen a tömb vezetői korántsem akarják beszüntetni vagy mérsékelni tevékenységüket. Jól ideillenek II. Frigyes porosz király szavai, melyekkel a katonáihoz fordult: „Talán örökké szeretnétek élni?" Tudjuk, mit felelnének erre Casteau belga városka tábornokai: hogy régesrég feloszlatták volna az észak-atlanti paktumot, 'ha nem fenyegetné őket a „szovjet veszély". Ezt hangoztatták harminc évvel ezelőtt, s ezt állítják ma is. GEHLEN TÁBORNOK JÓSLATAI Elevenítsük fel ennek a koholmánynak a történetét. Már Hitler is a „szovjet veszéllyel“ indokolta a Szovjetunió megtámadását: így fogalmazott 1941. június 22-én. S ezt ismételgette folyton Goebbels is, akinek alapelve volt: „Minél hihetetlenebb a hazugság, annál gyakrabban kell hangoztatni." A NATO elfogult vezetői ezeket a tényeket is félre tudják magyarázni: Elfogadhatjuk, hogy Hitler 1941- ben hazudott. Akkor a Szovjetuniónak nem állt szándékában megtámadni Európát, mert gyenge volt. De a második világháború végén és utána változott a helyzet. Mi tehát nem Hitler téziseit ismételgetjük... Dehogynem ismételgetik, uraim! Hiszen a „harmadik birodalom“ titkos archívumainak anyagai igazolják, hogy a „Nyugat-Európába való szovjet betörés veszélyét“ a háború végén, Hitler tábornoki karában találták ki. Pontosabban a külföldi, keleti hadseregekkel foglalkozó osztályon, amelyet Reinhard Gehlen tábornok irányított, s az ő prognózisainak — amelyeket a háború végén dolgozott ki — elemzése érdekes eredményekhez vezet. 1944 közepén, amikor a szovjet hadsereg felszabadította hazáját és a német határok felé szorította vissza a Wermachtot, Gehlen tábornok a Szovjetunió további akcióinak lehetőségeit ekképpen vázolta fel: A Szovjetunió uralomra törekszik Európában, mélyen be akar hatolni nyugatra, s olyan követelésekkel lép föl, mint pl. a Gibraltár-szoroson és a Kieli- csatornán való szabad átjárás, biztosítani akarja hatalmát Olaszország és Franciaország felett (1944. június 2-i hír) és korántsem akar az Elbánál megállni (1945. február 19). Ezért — Gehlen szerint — fegyveres konfliktusba kerül Nagy-Britanniával és az USA-val, ami egészen új távlatokat nyit a német birodalom előtt, amely így a nyugati nagyhatalmak „nélkülözhetetlen szövetségesévé" válik (1944. október 7.). Nemcsak Gehlen foglalkozott hasonló „előrejelzésekkel“. A „harmadik birodalom“ vezérei, amikor már tudták, hogy agresszív terveik dugába dőltek, lázasan kutatták a zsákutcából kivezető utat. 1944. október 27-én Hitler így okoskodott: „Amíg lapulhatunk fedezékünkben, mint az áldozatára leső macska és a kellő pillanatot kivárva lecsaphatunk, addig nincs minden veszve... Ki állíthatja biztosan, hogy a szövetségesek között egyszer csak nem robban fel a bomba?" Ismeretes, hogy Hitler egészen öngyilkosságának napjáig (1945. április 30.) várta ezt a robbanást. S meg kell állapítanunk, hogy nemcsak a minden szalmaszálba kapaszkodó náci vezetők tápláltak hasonló reményeket, hanem a nyugati szövetségesek táborában is akadtak ilyenek. Például Allan Dulles — az USA európai katonai hírszerző osztályának akkori főnöke — 1944 áprilisában kijelentette egy SS-ügynöknek, aki a 144/7957 szám mögött rejtőzött: „Magától értetődő, hogy az újabb világháború a két legerősebb hatalom, az USA és a Szovjetunió között robban ki." E mej^ondolások alapján Dulles Németország központjában amerikai légitámaszpontokat akart létesíteni és megakadályozni, hogy a szovjet csapatok Berlinbe jussanak. A HÁBORÚ UTÁN Ez már mind történelem. Az idő igazolta: az ilyen provokatív jóslatok egyedüli célja volt megakadályozni az európai népek győzelmét a hitlerizmus felett. A háború véget ért. A Szovjetunió szövetséges! kötelezettségeihez hűen egy méterrel sem lépett tovább, mint amennyi a Hitler-ellenes koalíció közös megállapodásaiban szerepelt. Gehlen és Dulles logikája szerint a szovjet hadsereg valóban folytathatta volna útját még nyugatabbra. De nem tette. Megkezdte fegyveres erőinek gyors demobilizálását. A számok ismertek: összesen 8,5 millió férfit szerelt le. (1955 és 1958 között ismét sor került rá: a Varsói Szerződés tagországai 2 477 000-rel csökkentették fegyveres erőik számát. Az Egyesült Államok 1949 és 1957 között 1,2 millió katonával növelte erőit.) A Szovjetunió felszámolta idegen területeken levő katonai bázisait. Megkezdte feldúlt gazdaságának helyreállítását, amihez elengedhetetlenül szükséges a béke megszilárdítása. És pont ebben az időszakban jött létre a NATO. összeegyeztethető-e ez a józan ésszel? Azonban ennek is megvolt a maga sajátos logikája: nem véletlenül lépett a hitlerista tábornok, Gehlen amerikai szolgálatba, Allan Dulles pedig a testvérével, John Foster Dulles-szál az ötvenes években a nyugati politikai stratégia meghatározó személyisége lett. ki készített tAmadAst? A NATO létrehozásának hivatalos indoklása: védekezni kell egy „lehetséges szovjet támadás“ ellen. S ezt ismételgették szüntelenül. A szovjet emberek ezt mindig is hazug kitalálásnak tartották, s egyes józan nyugati politikusok is annak bélyegezték: „Az a nézet, hogy Oroszország megtámadhatja a Nyugatot, jelentős mértékben a nyugati fantázia szüleménye" — írta 1954-ben George Hennán, aki a háborút követő első években maga is hozzájárult e fantazmagóriák elterjedéséhez. Akkoriban ugyanis sokan elhitték a nyugati propaganda útón-útfélen hangoztatott dogmáit. S most, harminc év után is milyen érdekes adatok látnak napvilágot! 1945—1949-ben éppen a Nyugat készült a Szovjetunió elleni háborúra! És ez nem a képzelet szüleménye (hiszen minden tényekkel bizonyított, ami összefüggésben van a „szovjet agresszióval“). De lássuk a tényeket. 1945. május 24-én, a potsdami konferencia idején, a brit küldöttség tagja, Alanbrooke marsall ezt írta naplójába: „Ma este tüzetesen átnéztem a Szovjetunió elleni katonai akciók tervét, melyekre akkor kerülne sor, ha a további tárgyalások alatt bonyodalmak merülnének fel." Egy másik brit főtiszt. Bemard L. Montgomery marsall az európai háborús operációk befejezése után azonnal utasítást kapott Winston Churchill miniszterelnöktől a német hadifelszerelés és a harcképes német egységek összegyűjtésére, hogy szükség esetén bevethessék őket a Szovjetunió ellen. Montgomery így emlékezett vissza erre: „Parancsot adtam, hogy állítsák le a német hadifelszerelések megsemmisítését, arra az esetre, ha netán a nyugati szövetségeseknek szükségük lenne rájuk." Ismeretes, hogy Churchill utasításait végre is hajtották. Az ügy odáig fejlődött, hogy Németországban az Ellenőrző Tanács foglalkozott a brit megszállási övezetben törvénytelenül fenntartott német katonai alakulatokkal. Ezeket a tényeket támasztják alá a brit kormány nemrégiben nyilvánosságra hozott, 1948-as dokumentumai, amelyek Churchill „praktikus“ terveit is tartalmazzák, javaslatait a Szovjetunió elleni atomháború megkezdéséről, ha a Szovjetunió nem fogadná el a Nyugat ultimátumszerű követeléseit: távozzon Berlinből és Kelet-Németországból. Kapcsolatba kerültem David Irving ismert angol történésszel, aki jelenleg Churchill életrajzán dolgozik. Elmondta, hogy Dwight Eisenhower levéltárának tanulmányozása közben újabb dokumentumokra bukkant. Például 1955-ben Churchill terveiről beszélgetve ezt mondta lord Cherwellnek: „Amía nem volt bombájuk, nagy lehetőségeink voltak.. Ennél sokkal tovább mentek el az amerikai tábornokok és politikusok. Anthony Cave Brown, a titkos háborúk ismert szakértője könyvében (tavaly jelent meg New Yorkban) azt írja, hogy az első változat szerint a Szovjetunió megtámadását 1945 végén kellett volna végrehajtani. Ennek egyik variánsa: húsz szovjet városra dobni atombombát. A következő terv már pontosabban fogalmazott: 133 atomtámadást javasolt 17 nagy központ ellen, nyolc támadás célpontja Moszkva lett volna. Harry Truman elnök beleegyezésével és az ő útmutatása alapján 1947->ben az előkészítő munkákat Omar Bradley tábornoknak, a vezérkari főnökök közös bizottsága főnökének irányítása alá összpontosították. A Szovjetunió megtámadásának terve 1949-ben a Dropshot fedőnevet kapta. Ennek lényege, hogy 300 atombombát és 20 000 hagyományos bombát szándékoztak a Szovjetunióra dobni, majd 250 amerikai és NATO-beli divíziót szándékoztak bevetni. Északról a Kola-félszigeten keresztül, délről pedig a Balkán félszigeten keresztül Ukrajna felé tervezték a támadást. Feltételezték, hogy a harc utolsó stádiumában megszállásra kerül sor. A Szovjetunió és a kelet-európai országok megszállására 37 hadosztályt jelöltek ki. És ezt mind a NATO biztosította volna! AZ ELSŐ GYÜMÖLCSÖK A NATO létrehozása nem az egyetlen szovjetellenes nyugati lépés volt. Még 1948-ban megalakították az ún. Nyugati Uniót és lépések történtek az Európai Védelmi Közösség megteremtése érdekében. Az első elvesztette hatékonyságát, a második pedig nem sikerült. így az Észak-atlanti Szerződés Szervezete lett a nyugati hatalmak politikájának legfontosabb eszköze. Ennek az eredménye is megmutatkozott, a NATO megalakulása hozzájárult, hogy megszakadjon az az együttműködés, amely a Szovjetunió, Nagy-Britannia, az USA és Franciaország között a második világháborúban kialakult. A négy nagyhatalom külügyminiszteri tanácsa, amely rendszeresen ülésezett, (1945-ben egyszer, 46-ban kétszer, 47-ben kétszer) 1949-ben megszüntette tevékenységét. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a NATO a fegyveres erők felújítására törekedett Nyugat-Németor- szágban, ott akarván létrehozni a tömb „európai magvát". Ez szöges ellentétben állt a Potsdamban lefektetett elvekkel. Az USA, Nagy-Britannia és Franciaország nemcsak elárulták azt, hanem kettéosztották Németországot is. Montgomery így vélekedett: „Ha már megszereztük Németország felét, akkor meg is kell tartanunk." Ma már láthatjuk, hogy a NATO létrehozása egyike volt azon szervezési intézkedéseknek, amelyek a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején az új háborús előkészületek jegyében történtek. Az atom birtokában sok nyugati politikus azt hitte, hogy kénye-kedve szerint köthet egyezségeket. A Szovjetunió „gyengeségére", a kelet-európai demokratikus országok „éretlenségére" alapoztak. Számításuk azonban hibás volt. A Szovjetunió kénytelen volt meggyorsítani az olyan típusú fegyverek kifejlesztését, mint amilyenekkel fenyegették. S végül, 1955- ben létrejött a szocialista országok védelmi szervezete, a Varsói Szerződés. De gondoljunk arra, hogy 1949 és 1955 között a Szovjetunió hány esetben fordult javaslatokkal a nyugati hatalmakhoz a hidegháború megszüntetését, az enyhülést szorgalmazva. Mindez süket fülekre talált. 1954-ben, a négy külügyminiszter berlini konferenciáján szintén megakadályozták, hogy Európa arra az útra lépjen, amely végül is 1975-ben Helsinkihez vezetett. Több mint 20 elvesztegetett esztendő... S ez a gyorsan változó világunkban bizony sok. ■ ■ ■ A NATO káros befolyása az európai és az egész nemzetközi helyzetre sokrétű és sajnos hosszan tartó volt. Európa nem ünnepelve emlékezik meg róla, hanem mély sajnálkozással azon fordulat miatt, amely a politikai kapcsolatokban 1949-ben a tömb létrejötte nyomán bekövetkezett. Ha az „atlanti bölcsesség" lett volna az európai párbeszédek egyedüli normája, akkor az eltelt időt a békés fejlődés szempontjából három elveszett évtizednek nevezhetnénk. Szerencsére ez nem így van. Európa kilábalt a hidegháborúból. S ez nem a NATO-nak köszönhető, hanem a NATO ellenére történt. Ma, a hetvenes évek végén is erre kell gondol® nunk, az észak-atlanti politikusok megint a „szovjet veszélyre“ hivatkozva a hidegháborús időszak visszatérését szorgalmazzák kontinensünkön. A lázas fegyverkezés újabb fordulóját szeretnék kicsikarni. A közelmúlt történelméből azonban levonható a tanulság: Ne higgyetek nekik, amikor azt állítják, hogy a katonai tömb a békét szolgálja! LEV BEZIMENSZKII (Novoje Vremja) A „jövő tankja“, az XM-1, amelyből az amerikai fegyveres erők már az idén megkapják az első példányokat. A tervezett 3300 darab helyett 7800-zal szerelik fel a Pentagon egységeit. A gyártás megkétszerezése igazolja, a hadikiadások az idén is az USA költségvetésének fő helyén szerepelnek (CSTK-felvétel)
