Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
I szta gyermeki szívvel keil nem egyszer, nem két- m nagyon-nagyon sokszor y "“jutott birtokába a népi ;k, nemzedékek élettapasz- melyet a képzelet emelt éldázatok szintjéről a mű- ;asába. Élő mesefák híján yvek segítségével kapasz— lábán a kíváncsiság el- i fabocskorával, kezében időket-tereket átütő kis— a folklór égig érő vi- negérintve azokat a csilla- lyeknek fényét a kisfiú ■ának falusi-paraszti tár- ár-már elfelejtette, csupán rkákban őrizte, de ame- ■ke feledés felhőrétegei fölétet beragyogó fénykörrel és tündököltek. csak a tér korlátáira hányt fittyet a mindenhová eljutó repülő szőnyeg jóvoltából, hanem az időéire is. Mert csak egyet gondolt, s máris visszatért párducos Árpád meg kürtfúvó Lehel meg faldöngető Botond korába, együtt száguldva, csatázva hős eleinkkel. Máskor az egri vár falain forgatta a kardot, Dobó István apród- jaként, fájó szívvel siratva a gonosz Jumurdzsák által elrabolt Bornemisz- sza Gergő meg a kis Czeczey Éva sorsát. Később a kurucok táborához szegődött, majd a Közép-Európát megrengető 1848—49 ügyét szolgálta, s nem csalfa verbunk, hanem a közösségi hovatartozás parancsának első — gyermekien halvány, fél-tudatos, mégis döntőnek bizonyuló — nemcsak tájakkal, növényekkel, állatokkal ismerkedett meg, hanem emberekkel is, pajtásokkal és sorstársakkal. Volt, akit gyűlölt, mint a kőszívű Baradlayt; volt, akire fölnézett, mint az acélos Robinsonra; volt, akiért, könnyet is hullatott, mint szegény kis Nemecsek Ernőért. Beleélte magát a neki kedvesek sorsába, s noha ezt akkor még nem tudta, közben önmagát is olvasta, szüntelenül próbára téve, vizsgáltatva — és: vizsgáztatva! — értelmi és érzelmi világát, az emberi értékek tiszteletéből fakadó jogos ellenérzéssel vetve ki belőle azokat, akik a mindenkori Nemecsek Ernők nevét méltatlanul kisbetűvel merészelik írni... Ma már a megérzése állította őt az igazak oldalára. Azok oldalán harcolt akkor is, amikor az Ifjú Gárda kamaszaival együtt izzadt puskát szorító tenyere a halálsötét bányafolyosók zegzugaiban, vagy amikor a Garam menti krónika fiú hősével együtt rohant, vadul kalimpáló szívvel, levegő után kapkodva, kötésig érő hóban a partizántanyára. A dél-szlovákiai suhanc, pedig akkor még a szlovák magashegy-vidéket sem látta, hiszen abban az időben ritkán mozdult ki emberfia a faluhó. élénken maga elé képzelte ezt a jelenetet; emlékszik, nagyon kívánta a sikert annak a hegyi fiúnak. Mert repülő szőnye- ges utazásai során — bár ezt akkor talán még nem is tudatosította — em csak a mese-világfa ihoz értett és érzett ked- cisfiú. Csak annyit kellett hipp-hopp!, s máris a vi- libb zugaiban termett, ez- talajt érezve lába alatt, karta, Brazília zöldarany Srta a híres utazó. Molnár ikahordozójaként“; máskor :nyi Zsigmondot és Kitten- mánt kísérte el világjáró, hajlamaitól vezérelve, ászútjukra. A szavannákról csak a repülő szőnyeg 1 —, ha kedve úgy kíván- tarktisz vakító jégmezőin koriban tanulta meg, hogy pró szalmahal, meg paduc meg harcsa meg csuka világ vizeit, hanem halnák meg félelmetes ce- >gy a falut félkör ívben jndes, de tavaszonként- rakoncátlan folyócska sár- zavaros kiöntései még a jóakarattal sem hasonlít- ilágtengerek mérhetetlen- ogy nemcsak szelíd po- kapaszkodnak az ég kékje m hatalmas, félhomályos meg ember nem járta taj- gek is; hogy a madárrejtő, tenyős réten kívül vannak n, végenincs szavannák ipek meg aszály verte si- Könyvek repülő szőnye- i, a kisfiú, aki akkoriban ibacska, a romantika sze- apott surbankóvá csepere- ira is mindent megfigyelt; t a repülő szőnyegre — il? mások hibájából? — Tók nem tudhattak, neve- igy egy nagy-nagy állat- mszkert ez a világ, mert: sikló és anakonda, kecs- lop, vidra és fóka; búza- - beleborzong a képzelet! növény, no meg ott, ahol :ni se kell, kenyérfa ter- lyen is lehet? — kenyeret. >et tudott még ez a kis- Bn“-évek kezdetére érve? világjáráshoz értett, nemx udvart vette birtokába, ismerkedve kúráló, sziszegő, bégető, nyerítő ... végül lemerészkedett a kertbe, s még később fölfedező útra indult a tocsogókkal, erekkel, nádfoltokkal tarkított mezőbe, a sas-, vércse- és bagolyfészkeket rejtegető erdőkbe; kisfiú, aki közben régen kinőtte a gyerekcipőt, mai ismeretei alapján ítéli meg a múltat, és tudja, hogy ösztönei-megérzései ahhoz az igazsághoz vezették el, melyről Shelley azt mondta, hogy a költők e rendbetételre szoruló világ el nem ismert törvényhozói, Marx meg azt, hogy az írók létszükséglete a gyöngédség. Hadd tegye mindehhez hozzá a felnőtté érett egykori gyermek azt is, hogy a maga módján az olvasó ugyancsak a gyöngédség — a humánum — törvényei szerint cselekszik, amikor minősít, ítéletet fogalmazva mások tetteiről, próbára téve egyben önmaga érzelmi és erkölcsi értékeit is, A hajdan volt kisfiú, a maga tapasztalatai alapján csak megerősítheti Comenius szavait, melyek szerint a jó könyv valóban „a tehetség köszörűköve“, az „ítélőképesség ráspolya“. a „szem kenőcse“, a „bölcsesség tölcsére“, „mások gondolatainak és tetteinek tükre, a mieinknek irányítója.“ Ez a meggyőződés ad erőt a régi-régi könyves fiúnak — aki már nem is fiú, hanem édesapa —, hogy a napi munka gondjaival terhelten is találjon időt, erőt és kedvet az esti meséléshez, melynek bőven kamatozó hasznosságával bizony nem versenyezhet a Tévé Maci sem. A szellem kalandja iránti tisztelet vezeti arra is, amikor ügyel, hogy a gyerekszoba bútorai közül ne hiányozzék a könyvespolc sem. Az egykori kisfiú kisfia ma még talán csak játékként veszi kézbe a képeskönyvet, a leporellót: lehet belőle vonat, kígyó, hegygerincvonulat; egy apának azonban azt is tudnia kell, hogy holnapra a könyvből lehet kerítés is, védőgát az édes szavainkat ostromló idő hullámverései ellen; lehet belőle ismeretgyűjtő világjárásra repítő csodaszőnyeg, lehet belőle világfa is, melynek tetejéről holnapi kisfiúk, véreink nézhetnek szét a világban, hogy megleljék benne a nyelvhűség, a hagyományhüség, a közösségi hűség, az emberi hűség őrizendő helyét — nem az Őperenciás-tengeren túl, nem is Üveghegyen túl, hanem itt valahol, egészen közelben, a Csallóköztől a Bodrogközig. szentmihAlyi szabö Péter ÉJJELI SOROK RADNÓTINAK Miklós, a versek megmaradnak. Mi ez a szörnyű sürgetés bennem, hogy éjjel negyed kettőkor ezt leírjam, mintha még nem lett volna elég a napból, így sort sor alá, igen, pedig hát béke van, csak itt-ott a világban ugrálnak (de még felugranak), PAX ROMANA, PAX AMERICANA, PAX . . . PAX... Mindegy, még béke van, s ha csak egy lökhajtásos is elhúz odafent, csíkos lesz a képernyő, és megremeg bele ez a p-nelház. Mindegy, béke van, Miklós, csak abban hiszek, az én verseim így is megtalálják, ebben a békés kataklizmában, ahová Camp David tanácskozása és a nicaraguai fegyverropogás, az iráni földrengés csak messziről hallik, akár az indiai árvíz moraja — a versek megmaradnak, még kézírásban is, ha a szívünk felett hordjuk, eleven tömegsírban, és ha mindenkinek szólnak ezek a riasztó békés éjjeli versek. VARGA ERZSÉBET HOZZAM KÖLTÖZÖTT hozzám költözött az éjszaka meg a tél a tél meg az éjszaka nem várok semmit mondom hazamennék hazamennék s immár nincs hova hozzám költözött talán végleg a tél meg az éjszaka akit elhagytak ne menjen haza — a tárgyak kigúnyolják zárt ablakán is besüvít a szél zárhatja magát ezer lakatra feltöri mind a durva éjszaka a tél meg az éjszaka az éjszaka meg a tél Apró fekete pont zavarta meg a tekintetét. A függöny rácsain bogár kapaszkodott fölfelé. A háta csillogott. Még bepiszkítja — villant át az agyán. A függönyt óvatosan az asztal fölé húzta, majd megrázta. Koppanás, s a fekete bogár már a hátán fekve kalimpált. Ceruzával az asztal közepe felé piszkálta,' aztán percekig figyelte vergődését. Megállapította, hogy a bogár lábai túlságosan rövidek, tehát önerejéből képtelen felállni. De ha elérné is az asztal lapját, nem tudna lábra állni, mert az asztal lapja lakkozott. Persze, az állat ostoba, mindezt nem tudatosítja, nem spekulál, nem spórol az erejével, sőt a végkimerülésig kapar a levegőben. De ni! Mintha feladta volna a küzdelmet. Lábait a hasára húzta, meg se mozdul. Elfáradt? Kitépett egy hajszálat. A fuldokló még ebbe is kapaszkodik, itt van, próbáld meg! A bogár pillanatok alatt lábra állt, s futni kezdett. Egy darabig jólesön szemlélte mint közeledik az asztal széle felé, majd hirtelen a ceruza után nyúlt. Maga elé terelte a bogarat, ismét a hátára fordította. Ez még kevés. A szabadságért iz zadni kell! Te sem kaphatod ingyen. Közben a ferde napsugarakban fürdette tekintetét. Képzeletét elragadta a naplemente. Monet-ra gondolt. A bogár mozdulatlanul feküdt. Segítek. Körülpillantott. A szőnyegen kenyérmorzsát talált. A morzsát a bogárra ejtette, s az rövid birkózás után ismét lábra állt. Rohanj, szabad vagy! — És most hagyj már, — eleget küzdött él, most már igazán. jnegérdemled a halált. Kinyújtotta karját, a bogár feje hangosan reccsent.
