Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 2. szám
1979. I. 14. Valóban,' sok volt a gond a „le- ányinvázióval“. Viszont a szűzföldeken az élet a sző szoros értelmében a szemünk láttára változott. A szűzföld mind gyorsabban átalakult „katonai felvonulási terepből“ komforttal ellátott normális területté. S manapság bárhová is ellátogatok a szűzföldeken, mindenütt találkozom olyan dolgozókkal, aikiik itt születtek. Ezen a területeken az élet mély és erős gyökereket vert. Az apával, Zsanszultan Gyemejev- vel, a Szocialista Munka Hősével, a földeken dolgozik fia, Miras Gyeme- jev. Ez a föld megismerte nemcsak Mihail Dovzsikot és Vlagyimir Dityu- kot, a szűzföld híres úttörőit, hanem Vlagyimir Mihailovics Dovzsikot és Grigori] Vlagyimirovics Dityukot, a gabona kiváló termesztőit is, akik itt születtek. Nemegyszer alkalmam nyílt az észak-kazahsztáni területen felkeresni a Zsdanovszkij szovhozt és találkozni igazgatójával, Mark Pavlo- vics Nyikolenkóval. Amikor ez a veterán nyugdíjba vonult, a gazdaság irányítását átvette fia, Vlagyimir Markovics Nyikolenko. A Szocialista Munka Hőse lett a szűzföldeken Amangeldi Iszakov, a ikusztanáji terület karaszuszi járása Leninszkij szovihozának kombájnosa. És fia, Vlagyimir Amangeldovics jelenleg egyazon járásban, a Kojbagarszkij szov- hoz főagronómusa. Egy igazi gabonatermesztő dinasztiát alapított Ivan Grigorjeivies Koszmics, a celinogradí területen a Szamarszkij szovhbz kombájnosa. Vele együtt kilenc fia termeszti és betakarítja a gabonát. Számtalan az eihhez hasonló példa. Minden pontosan úgy történt, ahogy tervezték: az új földeket megművelték s az emberek letelepedtek rajtuk. M. J. Dovzsik brigádjának szűzföldi sátra már régen a moszkvai Forradalmi Múzeumban van. S ott, ahol ezek a sátrak és a földkunyhók voltak, százával épültek kisvárosok a sztyeppén. A kazah szűzföldi területeken jelenleg 1 200 000 ember él és dolgozik a mezőgazdaságban. Ezek a területek éppúgy betelepültek és beépültek, mint az ország bármely más gazdasági területe. A szűzföldeken töltött első évek fényképfelvételei sok eseményt idéznek fel emlékezetemben. A felvételeken látható a puszta sztyeppe, trak- toroszlopok, földbe vert. karók tábláin a szovhozok neve, sátrak, földkunyhók. szűkre méretezett lakókocsik, tető nélküli, agyagból készült helyiségek, amelyeket akkoriban „sild nélküli sapkáknak“ neveztek. Az emberek ezeken a lakhelyeken összezsúfolódtak a lámpások és a petróleumlámpáik pislákoló fényében. Minden ideiglenes és kényelmetlen volt, mint a fronton. De nézzenek csak ezeknek az embereknek arcára, milyen vidám és örömteli. Minden mosoly és minden mozdulat derűlátásról és biztonságérzetről árulkodik. Mi valamennyien, akik akkortájt a szűzföldeken dolgoztunk, átéreztük az erejüket tudatában levő embereknek ezt a derűlátását, ezt a lendületét. S milyen lelkesedést váltott ki a sztyeppe, amelyet életre keltettünk?! Minden mozgásban volt és minden ide áramlott, az első vonalba, ahogy ez nagy támadások előtt szokott lenni. Mindenki, aki akkoriban eljutott a szűzföldekre, akaratlanul a szűzföld érdekei jegyében kezdett élni. Persze, akadtak olyanok is, akik eltávoztak a szűzföldekről. Egyeseket a véletlen, a nyerészkedés vágya sodorta ide, aránytalan igényeik voltak s ezekből mit sem akartak engedni. Ezeket az embereket találóan „aranyásóknak“ hívták. Tüstént beléjük ütköztem első észak-kazahsztáni utamon. Ez 1954 kora tavaszán történt, Tobol vasútállomáson. Alighogy kiléptem a vonatból, a tömegből kiugrott egy hangoskodó férfi és a szó szoros értelmében elárasztott agresszív kérdésekkel: Hova hozták őket? Miért nem hagyták őket ott, ahol voltak? Hol fognak lakni? Mi van a keresettel? Hol a meleg ruha? Ebben a sztyeppében — úgymond — csak a pusztai mormota élhet vackában. Türelmesen meghallgattam és azután megmondtam, az új telepeseket azért hívták ide, hogy ezt a földet betelepítsék. A fiatalember azonban csak fújta a magáét. Könnyű kis- kabátját rángatta, követelte, hogy azonnal utaljanak ki neki egy kis- bundát. Világosan láttam — ezt az ember azonnal megérzi —, ez nem olyasvalaki, akinek bármit is meglehetne magyarázni, s ezért kénytelen voltam szóáradatát éles hangon lefékezni. — ön tehát sült galambra jött ide? S miért kiskabátban és sildes sapkában? Tulajdonképpen mivel számolt? A szűzföldnek nincs szüksége olyan emberekre, amilyen ön. — Hát, így van ez mindig — enyhült meg a hangvétele —, amikor az ■ember azt követeli, ami megilleti... — Nem, kedvesem — mondottam. — Követelményei úgy egy-két, vagy három hónap múlva lesznek jogosak, de akkor is csak részben. Teljesen jogosak csak egy év múltán lesznek, addig azonban magával szemben is azonos követelményeink vannak. Minek jött el ide? Számoltunk magával és most kénytelenek vagyunk hirtelen pótlásról gondoskodni. De ne legyen aggodalma, lesz aki helyébe lép. Ha emlékezetem nem csal, ez a csoport Suja városából érkezett. Persze az ilyen emberek kivételnek számítottak, amelyek szentesítik a szabályt. Éppen Suja városa kiváló dolgozókat küldött hozzánk, akik a tur- gai sztyeppében a szűzföld egyik legjobb szovhozának a Sujszkij nevet adták. Nem kell titkolni, itt valóban voltak nehézségek. Népünk a hősi évtizedekben nagy áldozatokat hozott a jövőért és helytállt nehéz próbatétekben. Az egyes időszakokban a szó szoros értelmében hiányát szenvedtük mindennek — a szögnek a petróleumnak, a lábbelinek és a kartonnak, fejünk fölött a fedélnek és a kenyérnek. A párt mindig nyíltan megmondotta a népnek: a nehézségeket és a fogyatékosságokat kitartó munkával leküzdjük és életünk fokozatosan mind jobb és jobb lesz. Az élet valóban évről évre mind jobb lett, annak ellenére, hogy az ország szüntelenül újabb és újabb próbáiknak volt kitéve. Nem vitás, az olyan embernek, aki történelmünk különböző korszakaiban nem volt megfelelőképpen ellátott és biztosított, nem volt ebben a konkrét helyzetben könnyű dolga és néha igen nehéz volt az életsora. Ebben a vonatkozásban a nehézségek a szovjet emberek minden nemzedékének osztályrészét jelentették. Egyetlen ország népének sem kellett átmennie olyan próbatéteken, mint a miénknek. De mérjék fel életünket általában. Hiszen színvonala szüntelenül emelkedett. Bármilyenek is voltak a nehézségek, mindig megbirkóztunk velük. S a ma valósága az akkoritól annyira különbözik, mint az űrhajó a falusi lajtornás szekértől. De térjünk vissza a mindennapos élet nehézségeihez, amelyekre a szűz- földek termővé tételénél ütköztünk. Ezek valóban ideiglenesek voltak. Ezt csak az önző emberek nem érthették meg, akik az (Ujjúikat sem voltak hajlandóak megmozdítani a közös ügyért. A nép szája az ilyenekről találóan úgy mondja — olyanok mint a hörcsögök. Más lapra tartoztak azok a fiúk, akik a nehézségek láttán megriadtak. Elég volt beszélgetni velük, magyarázatot adni, meggyőzni, sőt esetenként atyailag megsimogatni őket. Igen, megsimogatni. Akkoriban a vezető dolgozókkal beszélgetve, gyakran használtam ezt a szót. A fiatal embernek, akinek még nincsenek tapasztalatai, szüksége van a szigorra, de egyben a kedves szóra is. Ugyanazon a tavaszon, 1954-ben, a celino- grádi Dzsaltir állomáson megláttam egy bőröndös fiatal fiút. A vonatra készült felszállni. Megkérdeztem tőle: — Hazakészülsz? — Haza. — Annyira nehéz itt? — Igen. Tulajdonképpen nem tudtam, hogy milyen is vagyok. Nem tudtam, hogy ilyen honvágyam lesz. Odahaza meleg van. Az ablakból látom az Azovi tengert. Virágoznak a kerti iák. Itt meg hó van és hóviharok. Most is milyen borzalmasan süvít a szél... Hozzáültem. —- Minden kezdet nehéz. De képzeld csak el, a veled egyidősek hogyan harcoltak a fronton. Ök is haza, az édesanyjukhoz vágyakoztak s földbe vájt fedezékekben éltek és a halállal szemtől szemben támadásba indultak... Az életben semmi sincs ingyen. Ukrajnában nem nehéz dolog gyümölcskertet telepíteni. De itt, ebben a sztyeppében, ez óriási siker. Mégis, egy-két év múlva itt is lesznek falvak és kertek. A legfontosabb az önbizalom. Életedet nem kezdheted el azzal, hogy meghátrálsz! Emlékezem, hogy a fiú nem szállt fel a vonatra. Később egy tehergépkocsi vezetőfülkéjében láttam. Nem ismerem ennek a ma már természe- sen idősebb férfinak a nevét, de úgy hiszem, azoknak egyike, akik sorsukat egybekötötték a füves sztyeppével. „A szűzföld zord feltételei között nem élhet az ember“ — írta akkoriban egy polgári lap. „Ezért nyugodtak lehetünk: a szűzföld továbbra is megemészthetetlen falat lesz Oroszország gyomrában.“ Hány ilyen „találó“ jóslat hangzott el akkoriban! De már három hónappal azután, hogy az önkéntesekkel megérkeztek az első vonatszerelvények, a sztyeppében kizöldültek a beláthatatlan búzatáblák. A köztársaság vetésterülete megkétszereződött és ugyanabban az esztendőben elérte a húszmillió hektárt. S ha — amint azt ellenségeink írták — „nem voltunk felkészülve“ a szüzföldekre, akkor tulajdonképpen ki szántotta fel és vetette be ezt a területet? Ki adott nekünk abban az évben több mint 22 000 új traktort és 10 000-nél több új kombájnt? Ki irányított oda hozzánk több ezer vasúti szerelvényt házakkal, fával, cementtel, ipari áruval és élelmiszerrel megrakva? Nem, ez jól megfontolt és jól megtervezett offenzíva volt. S a „Szűzföld“ elnevezésű évszázados erődítményt nem esztendőkig tartó ostrommal vettük be, hanem villámgyors támadással, hősi rohammal. Valaki feltehetné a kérdést: ameny- nyiben az emberek nagy teljesítményt nyújtó gépekkel ellátva, annak tudatában mentek a sztyeppére, ho°" az egész OTszág és az egész nép támogatja őket, és ha akkoriban megénekelték őket és ha, amint azt mondják, tüstént, az első lépéstől kezdve, learatták irigylésre méltó dicsőségük babérjait, akkor nem túlozzák el kissé mindannak értékét, amit a „szűz- földi dolgozó“ fogalma foglal magába? Nem, semmi sincs eltúlozva. Ezek az emberek valóban hősi tettet hajtottak végre. A hősiesség különféleképp nyilvánul meg. Ugyanaz az ember képes behatolni egy égő házba és életét kockáztatni, de képtelen nap nap után valamilyen egyhangú munkát végezni. Létezik a pillanat hősiessége és létezik az egész nép életében a nehéz időszakok hősiessége. Az utóbbinak példája a háború. Létezik a köznapok hősiessége, amikor az emberek tudatosan és önként vállalják a nehézségeket annak ismeretében, hogy másutt nem lennének és nem lehetnének ilyen nehézségeik. Véleményem szerint az emberek a szűzföldeken hősökként mutatkoztak be. Megbirkóztak a kezdeti időszak minden nehézségével és éveken át türelmesen, szorgosan betelepítették ezt a távolról sem barátságos területet. A szűzföldek termővé tétele kezdetének huszadik évfordulóján megrendezett ünnepségek napjaiban Alma- Atában egy figyelemre méltó férfiről, Iván Ivanovics Ivanovról beszéltem. Leningrádban született és a háború idején szülővárosát védte. Súlyosan megsebesült, mindkét lábát elvesztette. Hosszas gyógykezelés után Kazahsztánba jött és ott is maradt. Megszerette ezt a vidéket és nagyszerű gépesítő lett belőle. Háborús kitüntetései a munkáért járó kitüntetésekkel, két Lenin-renddel és a Szocialista Munka Hőse Aranycsillagával gyarapodtak. (Folytatjuk) <D a; 'S > ’S £ s 3 c <a 1 9 2 3 «M N «9 8 « § 1 M >9 Q Leonyid lljics Brezsnyev: SZSZFOU.
