Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
1171. t. 11. A kép, amit a négy falu egyesülésével keletkezett lénártfalai (Le- nártovce) Vörös Csillag Egységes Födművesszö vetkezet alapitő tagjaival, egykori és mai tisztségviselőivel folytatott beszélgetés után magamban összeállítottam, azt mutatta, hogy a közös megalakulása és indulása ezen a vidéken még nehezebb volt, mint máshol. Igen nagy erőfeszítést, áldozatvállalást, szilárd hitet és makacs kitartást követelt a szervezőktől. Az ötvenes évek elején a szocialista közös gazdálkodás eszméjét hirdető agitátorcsoportok — kommunisták, SZISZ-tagok, munkások és más dolgozók — a helyes ügybe vetett mélységes meggyőződéstől fűtött fáradhatatlan agitáciős munkája megtörte a jeget a Rima és a Sajó menti községekben is. 1952-ben többkevesebb ember részvételével egymás után tartották meg az alakuló gyűléseket. Alig tették meg az efsz-ek az első botorkáló lépéseket, az ötven- négyes esztendőben a bizalmatlanko- dók serege — részben a gazdálkodás kezdeti nehézségei, részben külső hatásra — ingó és ingatlan vagyonával együtt hátat fordított a közösnek. Még nagyobb gondban, nehézségben hagyták azokat, akik minden akadály ellenére szilárdan kitartottak és összeszoritott foggal tovább küzdöttek. „Mindenki hozzá volt nőve- a földjéhez, mindenki féltette a magáét“ — mondta F. Molnár István, a lénártfalai szövetkezet első elnöke. „Azt ma már elképzelni sem lehet, mennyi kitartásra volt akkor szükség. Milyen nehéz volt megteremteni az induláshoz szükséges alapot — állatállományt meg a takarmányt. Mily nehéz volt a munkába hívni az embereket olyan körülmények között, amikor négy hónapig egy fillért nem tudott a szövetkezet fizetni. Ma már eldorádó van nálunk ahhoz viszonyítva, ami egykor volt!“ — jelentette ki meggyőződéssel a het- venhárom éves Molnár István: „Szeretném én azt az embert látni, aki ma Lénártfalán azt mondaná, hogy ki akar lépni a szövetkezetből.“ György Sándor nyugdíjas, aki közel egy évtizeden keresztül irányította a hanvai (Chanava) szövetkezet gazdálkodását, beszélgetésünk elején határozottan kijelentette: „Én a mostani állapottal nem nagyon vagyok megelégedve. Az embereknek valahogy jobban meg kellene becsülni azokat a lehetőségeket, amit a mai rendszer ad. Ennek a meglevőnél jobban meg kellene nyilvánulnia a munkaerkölcsben. Amikor én elnökösköd- tem, az embereknek nagyobb vonzalma volt a munkájuk iránt, mint most.“ S zigorú mércével méri György Sándor az embereket, olyannal, amilyent saját magával szemben is mindig alkalmazott. Példamutatása, kemény, igazságos állásfoglalása közismert. Az volt az elve, arra tanította munkatársait: „Ha látják, hogy valahol hiba van, akkor oda kell ugrani!“ 1955 csapadékos nyarán kézi kaszával kellett learatni a gabona nagyobb részét. Az elnök vágta a rendet, a felesége szedte utána a markot. Az asszony mondta el: „Amikor a tábla végére értünk, a többi arató »Az ember a célját csak jó munkával éri el« szidott bennünket, mert mi utánunk még egyszer annyi kéve feküdt a tarlón, mint a többiek után.“ Vagyis az elnök még egyszer olyan széles rendet vágott, mint a többi kaszás. Ma is anekdőtaként emlegetik az esetet, amikor egyik aratás idején a kerületből gépkocsin érkező látogatók az elnököt nem az irodában, hanem a többi dolgozó között, munka közben találták. Az elnököt figyelmeztették, hogy nem ez a dolga, neki irányítani, reprezentálni kell. György Sándor méregbe gurult, hazament, a feleségével kikészítette a fekete ruháját, kiöltözött, sétapálcát vett a kezébe és így ment ki a határba a dolgozók közé. Persze, mérge csak egy napig tartott. Másnap megint úgy végezte a dolgát, mint annak előtte. Munkába menet hajnalban aggódó arccal szólította meg a kondás felesége: „Hogy érzi magát, elnök elv- társ?.“ A „Jól vagyok!“ — válasz megnyugtatta az asszonyt. De azért magyarázkodva megjegyezte: „Az uram tegnap este azt mondta: talán meghibbant az elnökünk.“ A magáénál is többre becsülte a közöst Csordás Sándor. Amikor túl a hetvenen kapuőrként a mázsaházban dolgozott, vasárnaponként — ilyenkor kevesebb dolga volt —, sokszor kimeszelte az épületet, hogy csakúgy ragyogott. Akkoriban történt, hogy néhány tisztségviselő a sertésól közelében járva felfigyelt egy malac kétségbeesett visítására. A szegény állat feje beszorult a léc közé. A kapunál az egyik tisztségviselő ezt mondta: „Sikít a malac az ólban.“ Csordás Sándor mérgesen jegyezte meg: „Ha ott mentek el mellette, miért nem szabadították ki szorult belvezetéből azt a szegény párát.“ Megkérdeztem tőle, minek örült legjobban munkájában. Gondolkodás nélkül válaszolta: „Annak, hogy bár 1954-ben a fél falu kilépett a szövetkezetből, mégis napról napra előrehaladtunk a közös gazdálkodásban. Erős akarattal, kitartással elértük, hogy 1956-ban már elsők voltunk a járásban. Egymás után kéredzkedtek vissza azok, akik ötvennégyben kiléptek.“ „A megelégedés az emberen múlik“ — hangsúlyozta Ligárt Ernő, a Vörös Csillag Efsz vezetőségének és párt- alapszervezeti bizottságának tagja, a csízi (CísS) gazdaság traktorosa. Majd szavait Így egészíti ki: „Aki dolgozik, az a szövetkezetben megtalálja számítását. Én nagyon szeretem a szövetkezetét. Évtizedek óta traktorral járom a földeket, de én azt .a munkát soha nem unom, mindig újat találok benne.“ Azt mondják róla, hogy a munkában nem az órát nézi, hanem azt, hogy mit kell még tenni. Há a szükség úgy kívánja, bekapcsolja gépén a fényszórót, traktorja sötétedés után is vígan pöfög a határban. Ligárt Ernő azt vallja, hogy „az ember a célját csak jó munkával éri el“. M adarász Sándor a Vörös Csillag Efsz elnöke, a Szövetségi Gyűlés képviselője tizenkilenc éves volt, amikor belépett az akkor megalakult szövetkezetbe. Ötvenkettő óta végig élt minden gondot és örömöt, ami a szövetkezet fejlődésével összefüggött. Több társával a téglagyárba is elment dolgozni társadalmi munkában, hogy az első közös istálló felépítéséhez — amely nélkülözhetetlen volt az állat- állomány összpontosításához —, téglát szerezzenek. A későbbi években számos munkaszakaszon küzdött a közös gazdaság előrehaladásáért, gyarapodásáért. 1964-ben választották meg a lénártfalai szövetkezet élére, majd 1971-ben az egyesült gazdaság, a három és fél ezer hektáros Vörös Csillag Efsz vezetésével bízták meg. Lénártfala, Csíz és Velkenye (Vlky- na) szövetkezete egyesült abban az évben, 1975-ben pedig a Hanvai Efsz csatlakozott a Vörös Csillaghoz. „Járási méretben a közepesen gazdálkodó szövetkezetek közé tartozunk“ — tájékoztat az elnök. — „Egyes éveket nagyon jól zártunk, de voltak olyan esztendők is, mint például a legutóbbi, amit gyengébben, sőt veszteséggel fejeztünk be, főképpen az állattenyésztési terv egyes feladatainak nem teljesítése miatt.“ Néhány szakaszon a fejlődés gyors üteme bizonyos mértékben megelőzte az anyagi bázis gyarapodását. Fél évtized alatt a szarvasmarha-állomány csaknem nyolcszáz, a sertésállomány pedig kétezer állattal növekedett. Ezzel a növekedéssel nem tartott lépést a szükséges takármányalap megteremtése. Ugyanakkor az állomány számbeli gyarapításának tervfeladatait csak úgy tudták teljesíteni, hogy csekélyebb termelékenységű egyedek utódai is bekerültek a tehénállományba, melynek száma jelenleg ezer. Ennek és a takarmányozási gondoknak következtében a tejhozam alacsony, a gazdaság a múlt évben négyszáz- ezer liter tejjel adott el kevesebbet az előirányzottnál. A helyzet megjavításának módját ismerik és a megvalósításán fáradoznak. Madarász elvtárs áttekinthetően vázolja fel: „El kell érnünk, hogy » növéhytermesztés kellő mennyiségű és jó minőségű tömegtakarmányt biztosítson az állatoknak. Ehhez nagyban hozzájárul az idén átadásra kerülő — három mezőgazdasági vállalat összefogásával felépült — nagy kapacitású takarmányszárító. Elkészült egy takarmány-pogácsázó gépsor is, amellyel a kevésbé értékes takarmány és a szalma hasznosítását is megoldjuk. További fontos tényező, hogy szövetkezetünkben újabb százharminc hektáron megkezdődött az öntözőrendszer kiépítése; az év végére kétszázhúsz hektár földet öntözhetünk, 1980-ban pedig további százhetven hektár földön fognak hozzá öntözőrendszer létesítéséhez. A harmadik feladat az állatállomány elhelyezéséhez a gazdaságos termelést lehetővé tevő istállók és ólak építése. Tavaly kezdtük meg egy ezerkétszázas sertés-előhizlalda, úgyszintén egy ötszázas borjúnevelde építését. Átadásuk után még egy 300-as—400-as istálló építésével számolunk, hogy a régi, a mai követleményeknek már meg nem felelő istállókat felszámolhassuk. A tehénállomány minőségi javítását a tisoveci hegyvidéki szövetkezettel együttműködve oldjuk meg.“ A Vörös Csillag Efsz évi termelésének értéke jelenleg 52—53 millió korona, az állóalapok értéke megközelíti a 70 millió koronát. Tavaly legjobban a zöldségtermesztés vált be. A 120 hektáros kertészet eladási tervét több mint 1 millió koronával túlteljesítette, legjobban kifizetődött a fóliasátor alatt termesztett paprika, 1 hektár területről több mint négyszáz mázsa paprikát adtak a piacra. A gazdaság múlt évi növénytermesztési tervét a kedvezőtlen időjárás ellenére csaknem teljesítette — a lemaradás csupán 200 000 korona. Az utóbbi öt évben a sűrűn vetett gabona hektárhozamát illetően a járásban a legjobbak közé tartoznak. Tavaly 43,3 mázsás átlagos hektárhozamot értek el. A kukorica termesztése azonban itt is ismétlődő gondokat okoz, mivel a termés egy része nem érik be a fagyok bekövetkezte előtt. Madarász Sándor arra a kérdésemre, hogy mi szerezte a legnagyobb örömet az elmúlt években, gondolkodás nélkül a következőket válaszolta: „Az emberek gondolkodásmódjában végbement változás. Ugyanis, ameny- nyire kezdetben féltek a közös gazdálkodástól, most annyira ragaszkodnak a szövetkezethez, amely szilárdan megalapozta életszínvonaluk rendszeres emelkedését. Az átlagkereset tavaly elérte a 2100 koronát. Harmincöt-negyven nyugdíjasnak havonta háromszáz koronáig terjedő nyugdíjkiegészítést adunk. Megszerveztük a tagok hazai és külföldi üdültetését, törődtünk a lakásépítéssel, a szociális berendezések fejlesztésével, részt veszünk a községek közérdekű építkezéseiben.“ Elmosolyodva említi a csajkát. Ismeretes, hogy a reakció a szövetkezeti eszme hirdetésének kezdetén azzal ijesztgette a falusiakat, hogy a szövetkezetben majd csajkából esznek. Az ötvenes évek elején az agitátorokat nem egy helyen azzal fogadták, hogy „nem akarunk mi csajkából enni“. Most, amikor a szövetkezet vezetőségének egyre bővíteni kell az üzemi konyha kapacitását, mert azok is odajárnak, akik odahaza is tudnának ebédelni, az elnök néha tréfálkozva megemlíti a csajkát. A válasz rendszerint a következő: „Igen jó ez a csajka, de ez nem pléhből, hanem porcelánból van!“ A szövetkezeti tagok jó munkaerkölcse, igyekezete, a közel öt és fél száz állandó dolgozó kezdeményező munkája kezeskedik arról, hogy a Vörös Csillag Efsz gazdálkodásában hamarosan leküzdik a még meglevő nehézségeket, s minden szakaszon megteremtik a kitűzött célok elérésének szilárd alapjait. GÁL LÁSZLÓ I SZOCIALISTA MEZiCAZDASAS ITIAN F. Molnár litván György Sándor Ligárt Ernő Madarász Sándor
