Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-04 / 9. szám
CSEHSZLOVÁK BARLANGKUTATÓK KÜLFÖLDI sikere F— Tudatosan választottuk a telet — hangzik Gustáv Stibrányi válasza. — Ugyanis a Jean Bemard barlang a legnehezebben megközelíthető szakadékok közé tartozik, mert tavasz- szal és nyáron a nagy mennyiségű víz, föld alatti tó, alámosás, szinte lehetetlenné teszi a leereszkedést. Télen viszont megfagy a víz és a mélyben — ha csúszós is a terep — valamivel könnyebb a mozgás. — Ma már tudjuk, hogy így is nehéz Volt — veszi át a szót Tomás Lázár —, de megérte. Rajtunk kívül csak a franciák jártak ebben a világ második legményebb barlangjában. Tehát a felfedezők után mi következtünk. Hazai és lengyelországi barlangokban gyakoroltak az expedíció tagjai. A céltudatos felkészülés alatt helytálltak, ezért engedélyt kaptak az útra. Tudták, hogy a Szavoji Alpokban 2100 méter magasságban kell tábort verniük, s a. negyven napra tervezett ott-tartózkodásuk nem lesz a legkellemesebb. — Aprólékosan megismerkedtünk a kollégák által Jóakarat csarnokának nevezett szakasz. Innen már csak Tomás Lázár és FrantiSek Venger folytatta az utat a barlang aljába. Tomáá itt van közöttünk — mutat barátjira Gustáv Stibrányi —, mondjt el ő élményeit. Tornáé Lázár lelkesen számol be. — Feróval mintegy öt kilométeres távot tettünk meg a sziklatömbök, keskeny folyosók között, kötélen aláereszkedve. Az utolsó méterek voltak a legnehezebbek. A szürke mészkősziklák között néhol olyan keskeny volt a nyílás, hogy még a védőöltözetet is le kellett venni, mert másképpen nem jutottunk át. Amikor leértünk az 1298 méteres mélységbe, megörültünk, de rögtön azon tanakodtunk Feróval, nincs-e lehetőség arra, hogy még lejjebb menjünk, s megelőzzük az előttünk itt járt franciákat. Sajnos, egy föld alatti tő utunkat állta. Elővettük a gondosan becsomagolt táblát, amelyre a csehszlovák zászlót festették, a Szlovák Barlangkutatók Társasága felirattal. Odaerősítettük a táblát a sziklafalra, és minden vágyunk az volt, hogy szeNi vár a másik oldalonT N égy életerős, egészséges fiatalember: TomáS Lázár, Miroslav Hujdié, Ladislav Herényi és Gustáv Stibrányi ül velünk szemben. Párolgó kávé és tea mellett számolnak be a Szlovák Barlangkutatók Társasága tagjai franciaországi útjukról. A csehszlovák barlangkutató-expedíció két tagja, a rozsnyói (Rojíiíava) Tornáé Lázár és a zvoleni Frantiéek Venger tavaly december 16-án — társai segítségével — a külföldi barlangkutatók közül elsőként ereszkedett le a Jean Bemard szakadékba, s ezzel megdöntötték az eddig érvényes csehszlovák rekordot, amelyet az olaszországi Monte Canin-ban értek el egy 970 méter mély barlang meghódításával. (Gustáv Stibrányi felvétele) A fiatal kelet-szlovákiai barlangkutatóktól azt is megtudtuk, hogy Jean és Bemard a Vulcan francia barlang- kutató csoport tagjaiként az egyik leereszkedés során életüket vesztették. Társaik róluk nevezték el ezt a francia-spanyol határ menti 1298 méter mély barlangot, amely az 1340 méter mély Saint Martin után a világ második legmélyebb barlangja. A kötetlen, baráti beszélgetés alatt szereztünk tudomást arról is, hogy a csehszlovák Jean Bemard 1978 expedíció tizenhat tagja — közülük hatan a rozsnyói járásból valók — tavaly december 6-án lépte át az országhatárt. — Miért éppen a téli időszakot választották? — érdeklődöm. tereppel — emlékezik Miroslav Hujdié. — Ez igen nagy-segítséget jelentett, amikor a helyszínre értünk. Először is nem kevesebb mint másfél tonnányi felszerelést, élelmet és egyéb anyagot kellett felhordanunk 1625 méter magasba. Ezt éppen mi négyen végeztük el. Szerencsénkre akkor nem volt nagy- hó, a hideget is ki lehetett bírni, s így egykettőre felépítettük az első tábort. — Mikor indultak el a barlangba? — Peter Hipman, expedíciónk főnöke 1978. december 13-án jegyezte be a naplóba: „A rekordmegdöntés elkezdődött“ ... Csoportokra osztódtunk. Az egyik a felszereléseket szállította le, a másik a barlang aljától 840 méterre építette az utolsó táborhelyet. A baTlang legalsó pontjától száz méterre fekszik a francia rencsésen- visszatérjünk társainkhoz ... — Míg Tornáé és Feró visszatérőben volt — tájékoztat* Ladislav Herényi, a fiatal geológus —, csaknem hetven kilónyi kőzetmintát gyűjtöttünk össze a Liptovsk? Mikuláé-i Múzeum részére. Másnap, amikor a barlangból szerencsésen kijutottak, a francia bar- langmentő-szolgálat főnöke, Pierre Rias köszöntötte őket, gratulált a kiváló eredményhez. Valóban szép teljesítmény volt, amellyel fiatal kelet-szlovákiai barlangkutatóink és társaik elismerést és dicsőséget szereztek nemcsak maguknak, hanem hazájuknak és a csehszlovák barlangkutatásnak is. KULIK GELLERT MESTERSÉGÜK MEGSZÁLLOTTÁI Néhány évvel ezelőtt Kassán (Koéieer) hat köszörűsműhely volt, ma kettő. Egyikük a város szívében, a Dosztojevszkij utcában található, néhány lépésre a nagy élelmiszerüzlettől. Az érkezőt a gépek zaja fogadja. Két lépésre az ajtótól pult áll, mögötte a falba vert szögeken, a polcokon rengeteg olló. A polcok alkotta válaszfal mögött van a műhely. A műhely szűk, korszerűtlen. Nincs benne neonvilágítás, központi fűtés, kopottak a szerszámos szekrények, a fából készült munkapadok, a köszörűkorongokkal teleaggatott falak is régen láttak meszet, s a rend sem katonás. Van azonban ennek a tenyérnyi birodalomnak két hű szolgája, akik szakmaszeretetükkel, lelkesedésükkel mindig lendületet adnak az ott folyó munkának. Veszelics Jenő és Sorger János régi tapaszatalt mesterek. Az idén 70 évesek, s életük nagyobb részét a köszörűpadnál töltötték. Jenő bácsi 1921-ben Presovból Szombathelyre ment szakmát tanulni, s fél évszázada, hogy a Hernád- parti városba költözött. János bácsi helyben, apja műhelyében inaskodott, ott szerezte, sajátította el a köszörülés alapjait. Csaknem 30 éve dolgoznak együtt, 1952-től a Kovosluzba vállalatnál. — A berendezés nagyobbik része már régi, nálunk nincs korszerűsítés — magyarázkodnak. — Tudja, a mi szakmánkat lenézik. Nem részesül nagy támogatásban, s már utánpótlás sincs. Azt mondják, hogy a köszörüsmesterséget nem kell tanulni, azt más mesterség mellett is elsajátíthatja az ember. Hogy kell-e ehhez képesítés, és szükség van-e erre a szakmára? Tessék csak körülnézni, mennyi élesítésre váró eszköz van itt. — Állandóan van mit csinálnunk, higgye el — mutat János bácsi a vágöszerszámokra. — Reggel nyolctól délután négyik, ötig nincs megállás, s néha szombaton is dolgozunk. Előfordult már az is, hogy vasárnap délután hozták az orvosi műszereket, hogy élesítsük meg. — Mit hoznak a leggyakrabban? — Az elsőség az ollóé, abból igazán sok van. Bőven akad kés is, de borotva egyre kevesebb. Dolgozunk mi a kórháznak, szabóságnak, húsiparnak, egyszóval mindenkinek, aki hoz valamit köszörülni. — Győzik? — Előfordul, hogy a munkával nem készülünk el a megbeszélt időre. — Olyankor a nők közül néhányon zsörtölődnek is — szól közbe János bácsi. — Akadnak, akik azt gondolják, hogy mi ráérősen dolgozunk. Hát lehet ez, amikor annyi munka, tennivaló vár ránk? Nézze kérem — szed elő egy megviselt bőrtáskát —, ebben hozzuk mi reggelente az egész napi eledelt. Itt a kályhán melegítjük, megesszük, s tovább dolgozunk. Ez is időmegtakarítás. Amikor a rohanó idő került szóba, arcuk egy pillanatra elkomorodott. Ilyen tekintettel a pult mögött még sohasem láttam egyiküket sem. Leginkább talán az aggasztja őket, hogy őseik mesterségét már nincs kinek átadniuk. Pedig a sokak által lenézett szakmájukra nagy szükségük van az embereknek. GAZDAG JÓZSEF Veuelica Jenő (A szerző felvételei) Sorger János
