Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
Peter Gimberg már majdnem betöltötte a tizenhármát, amikor egyszer anyja elengedte apjával egy egynapos zwollei kirándulásra. A nyári szünet utolsó hete volt ez. Peter Gimberg az anyjával élt, Hágában. Peter hat éves volt, amikor szülei elváltak, ap- • ja Antwerpenben élt, s Peter ritkán látta. Peter ugyan nem nagyon lelkesedett a zwollei kirándulásé t — szívesebben ment volna Antwerpenbe néhány napra —, az ajánlatot azonban nem lehetett egyszerűen visszautasítani, s nemcsak azért, mert Peter kicsi volt még, hogy bármit is visszautasíthasson, amit egy felnőtt felajánl, hanem azért is, mert abból a levélből, amelyet Peter anyja kapott apjától — és Peter titokban elolvasott —. vi'á- gosan kitűnt, hogy idősebb Gimberg nagy reményeket fűz a kiránduláshoz, és abban a tudatban rendezte így a dolgokat, hogy nagylelkű ajánlatára fiának szíve hevesen megdobban örömében. A meghívásban voltak vonzó elemek is. A legfontosabb az volt, hogy hotelban fognak megszállni, ettől majd Peter igazi felnőttnek érezheti magát, különösen mivel nem lesz ott áz anyja is, aki gyengéd korholásá- val minduntalan éreztetné vele gyeink voltát. A kirándulás rövid időtartama is hozzájárul a felnőttség érzéséhez, hiszen a felnőtteknek sosincs idejük sokáig egy helyen maradni, őket mindig várják valahol másutt, szörnyű bajok eshetnek, ha nem sietnek. Apja, aki egy belga sörgyár hollandiai képviselője volt, üzleti útra megy Zwolléba legújabb típusú Studebakerével, s tekintve, hogy Peter baráti körében a papák többsége sohasem vitte feljebb Volkswagennél, ez a tény szintén a napirend szívesen látott pontjai közé tartozott. Igaz, a szülei elváltak, de apja mégiscsak külföldön él, méregdrága kocsin jár, és néha Párizsba is leugrik, s olyankor Peternek színes levlapot küldözget az Eiffel-toronyról, a Szajnáról, sőt néha mind a kettőről. Őszintén remélte, hogy nem fog elveszni apja mellett a Studebakerben. A Véletlen — a nagy bűvész, aki oly sokszor félrevezet hátborzongató fürgeségével, de mi hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni, hogy létének fő célja meglepetéssel és örömmel fog szolgálni a gyerekeknek — most kegyes volt hozzá: elővarázsolta a nyulat a kalapból, ezúttal Wim Enke- laar, Peter egyik barátja formájában, őt látta meg ugyanis a Van Meerder- voort utca sarkán álldogálni, őt, aki- hek a papája még sohase vitte föl jebb egy motorbiciklinél, ő állt másfél méterre a halvány rózsaszín Stu- debakertől, ahogy a kocsi alig hall hatóan zümmögve a zöld jelzésre várakozott. Peter kikopogott az ablakon, de Wim, ez a tökkelütött, nem hallotta meg. Csak a legutolsó pillanatban, amikor a keresztforgalom már elvonult, akkor nézett Wim a Studebaker- re (tíz nyúl a kalapból Peter javára), és Peter nagy megelégedéssel nyugtázhatta, hogy Wim arca végigment az összes megkívánható fokozaton, azaz a fel nem ismeréstől a kétkedésen át végül (a lámpa zöldre váltott, a kocsi elsuhant) az irigységig. Mikor már elhagyták Hágát, és kint voltak a nyílt úton, az utazás sokat veszített vonzerejéből. Apa is, fia is kissé kényelmetlenül érezték magukat a másik jelenlétében, egyetlen mondat nem sok, de annyi se jutott eszükbe. A sík, zöld táj, az út mindkét oldalán a kopaszra nyírt lege- * * Mai holland elbeszélő lök, a szokásos tehenek, hamarosan untatni kezdték Pétért. Pétért borzasztóan zavarta, hogy sokkal kevésbé látványos kocsik sorra előzik meg őket — mert az ő apja olyan lassan és óvatosan vezet —, de szóba hozni nem merte. Egyszer azért megpróbálta rávenni apját, hogy hajtson gyorsabban, azzal, hogy megkérdezte, mennyi a kocsi maximális sebessége, de ezzel nem ment semmire, mert apja így válaszolt: „Gyorsabb a kelleténél.“ Megettek néhány szendvicset és egy banánt, ezeket még Peter anyja csomagolta az útra. Balesetet nem láttak egyet sem. Ahogy közeledtek Apeldoorn felé, az ég egyre jobban bebörult, végül esni kezdett. — Nagy kár — szólalt meg Gimberg úr. — Van itt a közelben egy szép kis játszótér, de hát így nincs értelme kiszállni. — Ez a megjegyzés természetszerűleg nem vidította fel Pétért, mert kiderült belőle, hogy apja legalább annyira gyerekként kezeli, mint az anyja. Hilversum Egv-re tekerte a rádiót. Érdes férfihang énekelt: „Te meg én a jégpályán“ (a Véletlen incselkedett). Apeldoorn és Zwolle között, Epe közelében, Gimberg úr hirtelen rátaposott a fékre, és befordult egy mellék- útra. — Meglepetés — mondta. Meg akarta mutatni Peternek a házat, ahol a Gimberg család — még ifjan, tele reménykedéssel, a rettenetes idő ellenére — egy fiúgyermek születésén örvendezett; Peternek keresztelték, a háború utolsó évében. A falu megkönnyebbülten adta át helyét a girbe- görbe földútnak. Az ösvényt szegélyező fenyőfák hátrébb húzódtak, és mindez együttvéve festői, bár a szűnni nem akaró eső miatt kicsit boron- gós hátteréül szolgált — ingatlan- ügynöki szóhasználattal élve — a tágas villáknak; valójában komor építmények voltak: alsó szintjük vörös téglából, a fölső barnásfeketére pácolt fából épült. Megálltak az egyik ház előtt. Az apa letekerte az ablakot és kinézett. — Nyári öröm — mondta, és valóban ez a két szó volt'kerekedő fehér betűkkel felfestve a kapu melletti nagy szürke kövön. — Nyári öröm — ismételte meg Gimberg úr, és a hangjában volt valami, amitől Peter kezdte magát borzasztóan egyedül érezni, mint aki eltévedt, és nem talál senkit, akitől megkérdezhetné az utat. Ez a magányosság rövidesen félénkségbe csapott át. A „Nyári öröm“ nappalijában álltak — a bejárati ajtó egyenesen a nappaliba vezetett —- ő és apja szemtől szembe egy rémült kislánnyal, akinél szebbet Peter még soha életében nem látott, még a filmen sem. A mesebeli királyikisasszo- nyokra emlékeztette, akiről anyja mesélt még kiskorában. A könyvekből ítélve egytől egyig makrancos, elkényeztetett fruskáknak gondolta őket, de most, hogy így szemtől szembe találkozott egy valódi királykisasz- szonnyal, belátta, mekkorát tévedett. És ha nem is tévedett volna, ha csakugyan makrancos és elkényezteti lenne ez a lány (ami nem látszott valószínűnek], hibáit -akkor is beragyogná szépsége, amiként a náp is egyformán süt le börtönre és játszótér re, villarpegyedre és sikátorra. — A szüleid nincsenek itthon? — hallotta Peter apja hangját, és a lány, aki valamivel idősebb volt Péternél (talán egy évvel) hátralépett és azt mondta: — Nincsenek, uram. — Mi igazán nem vagyunk betörők vagy gyilkosok, akarta Peter mondani — de nem forgott a nyelve —, ezalatt apja elmagyarázta a lánynak, hogy valamikor, még évekkel ezelőtt, itt laktak, és hogy Peter (aki erre dühösen elvörösödött, és most egyenesen gyűlölte magát és mereven a lábára bámult) itt született, az udvarra néző emeleti szobában. Felmentek. A lány habozva követte őket, és Peter, aki apja mögött lépdelt, átkozta az etikettet, amiért úgy rendelkezik, hogy udvariatlanság hölgyet előreengedni lépcsőn, mert érezte, hogy — legalábbis ebben az esetben — igenis udvarias dolog lett volna a lányt előreengedni, mert ez az ő háza, és mert ő és az apja, még ha megvan is rá az indokuk, mégiscsak közönséges betolakodók. És amikor kiderült, hogy a szoba, ahol Peter született (a karbidlámpa sziszegő, éles fényénél), most az ő szobája, Peter még kényelmetlenebbül érezte magát. Erősen remélte, hogy a lány érzi, ez az egész nem az ő, Peter hibájából történt, és hogy az egész az apja ötlete volt, és hogy ő egészen más, mint az apja, aki Belgiumban él, és akivel legfeljebb évente háromszor találkozik. Ö, Peter nem is álmodna arról, hogy ilyesmivel alkalmatlankodjék, hogy ő soha, de soha (ez így csak évekkel utóbb ötlött föl benne) nem tolakodna be vadidegen emberek életébe, hogy az önként lerombolt múlt padlóját még egyszer talpa alatt érezhesse. — Még mindig olyan nehéz elzárni a vízcsapot? — érdeklődött Gimberg úr, mire a lány összevonta a. szemöldökét, úgy nézett a csapra, mintha most látná először. Aztán odament a csaphoz, bár nem volt biztos benne, hogy ezt várják tőle, kinyitotta, folyatta egy darabig a vizet, elzárta, majd azt mondta: — Nem, uram. — De ezt csak Peter látta és hallotta, mert apja közben kinyitotta az ablakot, és nem törődve az esővel, kihajolt, majd így szólt: — Ez volt az első, amit megláttál, Peter; és amikor felemeltelek, hogy megmutassam neked a kertet, két német katona jött ezen a behavazott ösvényen, de nekem rendben voltak a papírjaim, és különben is, itt voltál te, még csak néhány órás, és tudod, hogy van a német a gyerekekkel. Vagy nem, talán nem is tudod, honnan is tudnád. De Peter nem figyelt az apjára. Minden erejét arra összpontosította, hogy félénkségét legyűrje. Nézte a lány mutatóujját, ahogyan végigfuttatja a csap szélén. Követte a pillantását, és észrevette, örömére és meglepetésére, hogy a lány tekintete őrá szegeződik a tükörben. Apja megfordult, sóhajtott, az órájára nézett, és így szólt: — Mennünk kell! — Az út hátralevő részét már száguldva tették meg, de ez Pétért alig érdekelte, alig is vette észre. Az sem érdekelte különösképpen, amikor megérkeztek a patinás zwollei hotelbe (poros szőnyegek és kámforillatú, sötétzöld páfrányok kiszáradt földje). Már nyoma sem volt annak a kellemes izgalomnak, amellyel a kirándulást várta. Két ágy volt a szobában, egy dupla ágy, amit apja foglalt el, és egy heverő amit Peter kapott. A szobában volt még egy nagy, barna tükörajtós szekrény, két konyhaszék és egy keskeny asztalka, ez utóbbi az ablak alatt. A kilátás a rendezett kertre nyílt: a fehér kavicson narancssárga kerti székek csillogtak az esőben. A távolban, túl az alacsony házak sötétszürke tetőin, két fa között, Peter felfedezte a toronyórát. Tíz perccel múlt kettő. Az idősebb Gimberg megmosta az arcát, inget váltott, és megállapodott Péterrel, hogy fél hatkor találkoznak a szobában. Aztán esznek valamit, és talán elmennek egy moziba. Peter körül is nézhet, van-e valami érdekes, \ f esetleg egy musical. — Nincs apróm — mondta Gimberg úr —, de ezt nem azért adom, hogy rögtön az egészet elkőltsd — azzal átadott fiának egy tízguldenes bankót. Amikor elment, Peter megállt az ablak előtt és kinézett. Az eső majdnem teljesen elállt, összeszorított ökölre emlékeztető felhők úsztak az égen, de a felhők mögött és közöttük a réseken kilátszott az ég fakó kékje, éppolyan volt, mint egy kötény. Seregély szállt rá az egyik narancssárga székre — tollászkodott. Végigsétált Zwollén, és a lányon járt az esze. Megint ott álltak a szobában, egymást nézték a tükörben. Sajnálom, hogy ilyen otromba volt az apám, mondta-Peter. A háttérben apja homályos alakja lassan semmivé foszlott. A lány elmosolyodott. Egyedül vagy? — kérdezte Peter. A lány bólintott. Én is egyedül vagyok, mondta Peter. Az apámat börtönbe csukták Antwerpenben, anyám Hágában van eltemetve. Oldalán a lánnyal Peter vezette a Studebakert, lehagytak minden kocsit, és szeme a lány szemét nézte a visszapillantó tükörben. Elment egy gyorsbüfé mellett, és noha éhes volt, nem mert bemenni. Kamaszcsapat álldogált az ajtó előtt, alacsony, fényesre suvickolt robogóikra támaszkodva néma, megvető pillantásokat küldözgettek Peter felé. És amikor egy kicsit följebb be akart térni egy fűszereshez, hogy vegyen egy tábla csokoládét, akkor jött rá, hogy ezt se meri megtenni, hiszen csak a tízguldenes van nála, amit az apjától kapott, és a fűszeres gyanúsnak találná: honnét van ennek a gyereknek ennyi pénze; és még kihívná a rendőrséget. Ögyelgett tovább, megnézte a képeket egy kis mozi kirakatában; egy Stan és Pan filmet játszottak, de már látta Hágában, a következő moziban viszont egy musical ment: jól megjegyezte a hely nevét, estére. Gyönyörű kocsit látott egy nagy kávéház előtt parkolni. Vörös számok díszelegtek a fehér rendszámtáblán: az m: a lói f CS Le ar ge ba vo vo vo sz sz ze mi el: m. íg új mi be be-ki le P£ ne ke te mi ke vi: tá so ap nr mi fe mi g> hú de Ke hí ne ba
