Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
[ volt. Átment az utca , az apja üzleti ügyeit atyára nem örülne a Es amikor szinte már tit a sarkon, egyszer előtte a vasútállomás, sírva fakadt volna, ha milyen hülyén veszteegész délután. Zwollé- már majdnem fél hat ppen túl késő), holott ett volna, elmehetett lányhoz. i hotelba, és az ágy lett; magát bámulta a ben. Ösztövér fiú né- a kelleténél egy szám- tadrágban (ez volt az Irágja), és egy száraikéban. Anyja szerint angol fiúk is. A lány dott, becsukta a sze- •ösödött. Az ég megint lanul eső kezdett do- on, és az utcai lámpák egész Zwolléban sötét alkoholtól bűzösen lé- íba. nikor vége lett a mozi- ir az énekes megcsó- lőt, akibe már jó régen könnyek szöktek Pe- lár tíz óra is elmúlt. A en egy falka hangosbán viccelődött néhány á lánnyal. Az éjjeli por- nyvtári könyvet olva- n Peter levetkőzött, és itta arra, hogyan kell a letenni a székre, hogy a búgja. gél kisütött a nap, a hol se voltak. Vissza- a. — Elburg felé me- dta Gimberg úr, és fel- r kesztyűjét. — És Har- jállunk egy angolnára, apa, apu, vagy hogy mehetnénk Epe felé? ban Peter, de mondani mjünk el abba a szobá- >1 tegnap születtem. ÍRÜK ANDRÁS fordítása llllllllllllllllllllll llllllllllllllllllílllll HflVmondom el- ahogy történt ''Sf néhány éve. — Az agronó- mus az istállóban megpofozta az egyik kocsist. Tóth Jóskát, a baromi erejű félbolondot, aki persze nem mert visszaütni, mert ha visz- szaüt, az agronómus halott. Fegyelmi indult az agronómus ellen, a fegyelmi ítélet száz forint pénzbüntetésre szólt. Miért pofozta meg? Kora tavaszon az agronómus kiküldött két szekeret a víztároló hoz, hogy hozzák be a levágott nádat. Az egyik szekéren Tóth Jóska volt a kocsis. Melléjük beosztott i két asszonyt. Az egyik Vajnai Teréz, vonakodott menni. Azt mondta, hogy ő Tóth Jóskával nem megy. Az agronómus nem értette a vonakodást. — Miért nem megy? — Mert nem megyek. — Ugyan, kérem — s evvel már hátat is fordított neki, jelezve, hogy a parancs az parancs, s hegy nincs ideje tovább vitatkozni. Elmentek. Délutánra végeztek a nád behordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévéket adogatták fel a kocsisuknak. Eltelt néhány hét, amikor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokban szorongatja Vajnai Terézt. Az első pillanatban vissza akart ‘ fordulni, ki akart menni, mintha semmit se látott volna. De két dolog visszatartotta. Az egyik, hogy Tóth Jóska szegődményes volt, kör- . nyékbeli, balmazújvárosi paraszt- liú — Teréz pedig kitelepített. S a kitelepítettekkel nem volt szabad közelebbi érintkezésbe kerülni senkinek. Az agronómus nem volt rendőr, de mint a gazdaság egyik vezetője, kellett hogy ügyeljen erre. Utasításuk szerint a kitelepítettekkel csak a munkára vonatkozó utasításokat szabad közölni, beszélgetni, összejönni, udvarolni vagy éppen más egyebet, tilos. Tehát Tóth Jóska most szabálytalankodik. > De a másik volt a fontosabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagydarab ember karjai között vergődő nyög- décselö, hangtalanul kiabáló asz- szonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Teréz kiszakította magát a Jóska karjaiból, s kétszer belevágott az arcába. Ököllel. Mindenesetre csúnyán és gorombán, mint ahogy csúnya, ha egy nő már nem S jelképesen üt, hanem azért, hogy fájjon. Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth Jóska éppen emelte a kezét, s ha üt, anI nak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hihetetlen erejű volt a fiú, mázsás testsúlyú, közel százkilencven centi magas, akkora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan SARKADI IMRE vállakkal, amikkel játszva vitt el két mázsát, akár harminc, negyven lépésre is. — Tóth — kiáltott rá az agronómus. S ettől kezdve a szőke nő beszélt. Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobágyon, s a másfél év alatt komoly panasz sohasem merült fel ellene. Jól dolgozott? Nem dogozott jól. Rosszul dolgozott. Igyekezett minden kapott munkát olyan lassan csinálni, ahogy csak lehet. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronómust és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Félórába telt, órába telt, amíg a két szobából álló irodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is. A konyhából azért küldték el, mert lassan mosogatott. Általában mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda-karcsú derekát, kezét, arcát, mindent kiméit. Kímélte magát. Az idegeit is kímélte, mert soha senkinek nem szólt vissza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, ér- zéktelen márványarccal nézett szembe a körülötte történő dolgokkal, paranccsal, utasítással, megvetéssel. Mindennel. Az agro- nómusnak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatkozott, és mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani. Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni — de áradt belőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agroLuxsica Árpád illusztrációja nómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül járt, szandálban, a bokái ideges hajlásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bokán ... Rodin aktjaihoz hasonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt, sovány és párnás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg lehet a bordáit számolni. Az a kitenyésztett típus, az a szerencsésen született típus, amelyiknek, akiknek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Francia szakos tanárnő volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjának emellett volt még talán négyszáz hold földje is. Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az agronómus eszébe, annyi idő alatt, míg a kimondott szó megállította a Tóth Jóska öklét. S ekkor az asszony (vagy talán lány?) odajött az ag- ronómushoz, s azt mondta: — Elek úr (úr volt a kötelező megszólítás a kitelepítettekre nézvést), maga az oka. — Én? — Igen. Néhány hete, amikor kértem, hogy ne küldjön vele a nádkévéket behordani, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerültem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhordáskor, mire a másik szekér megrakodott, beindult, egyedül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott... Szamárság persze, erőszak nővel szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiával a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor már rosz- szabb volt a küzdés, mint az, hogy essünk túl az egészen. Az ember néha az életét is feladja, s különben is mit jelent az egész? Csak sorszámot. Ű volt a negyedik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvel befejeződött. De nem. Azóta nap nap után nyaggat, szorongat, istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán köszönnivalóm. Dögöljenek meg. Az agronómus faarccal hallgatta a hangsúly és indulat nélkül elmondott beszámolót. Csodálkozott, hogy még a vége, az utolsó mondata, a „dögöljenek meg“ se csattant fel. Ugyanúgy mondta, ahogy az addigiakat. Szenvtele- nül. Nem tudott egy pillanatig mit válaszolni. Nézte a nőt. Tóth Jóska felröhögött. — Hát osztán? Járhat már a pofád! Megkaptalak, ez a fő. Hun jutott vóna nekem tábornok lánya azelőtt? Le se tudod tagadni! He?! Ekkor vágta pofon az agronómus Tóth Jóskát. m m után A nyár bútorából ablakunk alatt csak az akác maradt / Anyám söpörte tisztára a táj padlózatát / A vidék mint egy üres szoba csupán a hold függ a mennybolt kopár falán Alföld A felhők szalmatetös házak a kéményen gólyák tanyáznak ( A föld soha el nem fogyó paprikás szalonna A magány szomorúfüz ága Benne görbéd anyókák háta s a jó csaknem rokon a rosszal mint ostoron a bog a boggal Hortobágy A hajnal homályában - mikor nem látja senki - a mezőn jegenyék cikázank mint a szel A betyár akácnak róna te foglár vagy Itt minden tanya teljesen egyforma / Nedvek keresik az utat! / Alszanak a gémeskutak * Reggel négykor a konyhában megállt az óra Feketéllö cseréptető ború az ólra A friss reggeli tejet egyforma bögrékből isszuk S testünk melengetését a puszta dolgos napjára bízzuk TÓTH ELEMÉR fordításai
