Új Szó, 1979. december (32. évfolyam, 284-308. szám)
1979-12-11 / 292. szám, kedd
„Az asztal meg vagyon terítve...” JEGYZET KOSA LÁSZLÓ ROZMARINGKOSZORÜ CÍMŰ ÖSSZEÁLLÍTÁSÁHOZ „Az idő sürget. Napról nap- ra gyorsabban tűnik le a hagyó- mányos paraszti kultúra. Önáll- tatás azt gondolni, hogy ezt az Európa-szerte lezajló folyamatot valamiként meg lehetne állítani. Az azonban nem kétséges, hogy legszebb értékeit meg kell menteni, és mai. szociális ta kultúránkban hatóerővé, köz- kinccsé kell tenni. Tudvalévőén más a népművészet ápolása és más az elsüllyedő életmód múzeumi őrzése. Az egyetemes embert és nemzeti művelődésnek mindkettő fontos része“ — írja egy helyütt Kosa László legújabb könyvében {Madách Kiadó, Bratislava, 1979). A vészharang kongatásúról ugyan néprajzosok körében manapság szinte kizárólag gunyoros hangsúllyal szokás beszélni, de azért nem árt figyelnünk a kitűnő magyarországi etnográfus szavaira. Az idézett részhez pedig kommentár nem szükséges, hisz önmagáért beszél. Mielőtt magát a gyűjteményt vennénk vizsgálóra, szakítsunk rövid időt annak eldöntésére: vajon kinek szánta összeállítását a szerző? A kérdésben, persze, nem kell túl sokat töprengenünk, hiszen a jegyzetekhez csatolt előszóból megtudjuk Kósa László célját: nagyközönség számára készült reprezentatív népköltési gyűjteményt tartunk kezünkben. (Csak zárójelben jegyzem meg: honi könyvesboltjainkba 2000 példány kerül a kiadványból. Hát nálunk ennyi a „nagyközönség“?) A munka, műfaján belül a legjobbak közül való, s nálunk persze egyedüli, amit legalább a gimnazisták kezébe oda kéne adnunk. Népszerűsítő, ismeretterjesztő kiadványról van tehát szó, amely azonban a mi vidékeinken, a mi viszonyaink között — akarva-akaratlanul — talán a tudományosság berkeiben is erjesztöleg fog hatni. A szerző ugyanis a megbízható, pontos munka igényét mutatja föl, amely jó alapnak bizonyulhat az eljövendő szlovákiai magyar néprajzi tudományosság számára. Az ízléses kiállítású kötetet olvasgatva — Varga Lajos linómetszetei díszítik — egy dúsan terített lakodalmi asztal jutott az eszembe, amelynek valódi gazdagságát a vőfély csak töredékeiben tudja érzékeltetni. Ilyen pompázatos asztalnak képzelem el a szlovákiai magyar tájak népköltészetét is, s igazán nem Kosán múlott, hogy ebből a gazdagságból csak morzsák jutottak tányérunkba. Mert napjainkig csupán morzsákat sikerült ösz- szegyűjteni tájaink magyar nép- költészetéből. Kósa László ezekből a morzsákból válogatta ki az ehetőt, s — jó vőfély módjára próbál kedvet csinálni az egész megismeréséhez. A kötet gerincét képező gyűjteményről tulajdonképpen alig van mit mondani, hiszen az többé-kevésbé az egész népköltészetet magába foglalja, a bölcsődaltól a siratókig, tehát csak minél gyakoribb forgatására hívhatom fel a figyelmet. A válogatást azonban egy igényesen megírt, két részből álló tanulmány vezeti be, amin viszont már érdemes röviden eltöprengeni! Először az egyes szlovákiai magyar tájegységeket mutatja be a szerző, alapos fölkészültséggel. Gondosan megrajzolja azok fő jellegzetességeit, köz- ben-közben tapintatosan utal az elvégzendő feladatokra is, amikből bizony bőven van még vidékeinken. Szinte nincs olyan tájegységünk, amelynek népi kultúrájáról, hozzávetőlegesen is megnyugtatóan pontos képet rajzolhatnánk. Alig ismerjük Szenei Molnár Albert Mátyus- földjének néprajzát, továbbra is megoldatlan a palóckérdés (a vidékeinken végzett néprajzi kutatások nélkül nem is igen lesz megoldható). ,,A szlovákiai Bodrogköz néprajzilag hiányosan ismert vidék, pedig a magyarországi részt bemutató könyvek és tanulmányok gazdag eredménnyel kecsegtetik a gyűjtőket és kutatókat. A Latorca— Bodrogtól északra fekvő síksági falvak magyar népi kultúráját pedig még kevésbé ismerjük. Ami talán azért is furcsa, mert ez a vidék Erdélyi János szülőföldje. Itt, Nagyka- poson, a kistáj központjában született az első jelentős magyar népköltési gyűjtemény gyűjtője és szerkesztője“ — figyelmeztet a szerző. Azt hiszem, azt senki sem gondolja komolyan, hogy a Nő, a Barátnő és a Hét oldalain időnként, illetve sorozatokként futó néprajzi írások jelentősebbet lendítenének vidékeink alaposabb, tudományos megismerésén. Az általuk közölt anyag nem alkalmas messzemenő következtetések levonására, bár nem vonom kétségbe, hogy szerzőik az előmunkálatok során alapos gyűjtéseket végeztek. A cikkek tudatformáló hatása azonban vitathatatlan — éppen ezért, a kezdeményezések minden elismerést és megbecsülést megérdemelnek —, ám semmiképpen nem helyettesíthetik a hiányzó szakmai fórumot. Kósa László tanulmánya második részében tájaink néprajzi kutatása történetének rövid vázlatát adja. Egyes múlt századi és régebbi tudósok fölemlegetése ezen a helyen ugyan vitatható lehet, de az áttekintés mindettől függetlenül fontos, gondolatébresztő. Nem helyettesítheti azonban az értékelő tudománytörténeti elemzést, amelynek megírása továbbra is adósságunk marad. A szerző ebben az esetben csak jelzésszerűen érinti az egyes részletkérdéseket (például a Sarló néprajzi gyűjtőtevékenységét, illetve az egyes kutatók — Khín Antal, Manga János stb. — munkásságát, vagy a felszabadulás utáni állapotok problémáit), áttekintésére azonban építeni lehet. Nem periodizálja a kutatások történetét, nem vonja meg az egyes időszakok néprajzi kutatótevékenysége közt élesen a határt, hanem egy hosszú folyamatként ábrázolja; pedig okvetlen szükséges lesz a fő törésvonalakat kijelölni. Ezek szerint a kutatások első szakasza a múlt század végétől 1918-ig tartana, ezt követi a második, 1938-ig, míg az 1938—1948 közti rövid, ellentmondásos időszakot napjainkig a negyedik szakasz követi. A szóban forgó könyv ennek az egész időszaknak egy reprezentatív összegezése, de új szakasz nyitánya is lehet. Rajtunk múlik! Egy kisbényi vőfélyrigmus kezdő sorával élve: „Uraim, az asztal meg vagyon terítve.. (Madách, 1979) LISZKA JÚZSEF- oj filmek IVAN BUKOVČAN ÉLETMŰVE ZOLTÁN RÁMPÁK MONOGRÁFIÁJA Zoltán Rámpák, a neves szlovák esztéta és irodalomtörténész, Julius-Barc-Ivanról és Štefan Králikról írott monográfiáit követően az alkotóereje teljében, 1975-ben elhunyt Ivan Bukovčan életútját és életművét hozza 450 oldalas könyvében az olvasó teljes emberközelségébe. Feladata ezúttal sokkal nehezebb volt az eddig! monográfiái írásánál. Ivan Bukovčan életműve ugyanis sokrétű: újságíró, filmkritikus, és novellista, majd a fiatal szlovák filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott forgatókönyv Srója, végül a szlovák dráma egyik legsikeresebb alkotója. A Szlovák Nemzeti Színház 1954-ben mutatta be folklorisz- tikus elemekre épült első színjátékát, a Nehéz embereket. (Surové drevo a mű eredeti címe), és ezt követően csaknem minden esztendőben új játékkal gazdagítja a szlovák drámairodaimat. Zoltán Rámpák a publicista és filmíró munkásságának bemutatása után Bukovčan 11 színpadi művét és 2 hangjátékát veszi bonckés alá a napi kritikát messze kiemelkedő tárgyi tudással és elemző készséggel. A színpadi művek analízisénél teljesen egyforma eljárást követ: leírja a darabok meséjét és eszmei mondandóját, majd rátér a lényegre: mit jelentenek az egyes játékok a szerző alkotói munkásságában, hol és miben mutatkozik előrehaladás, hol és miben marad el az elért színvonalától, és általában mennyire gazdagítják az egyes darabok a szlovák drámát. A Slruccok estélye (1967), a Mielőtt a kakas megszólal, (1969) és a Kergesd el a farkast (1970) című színjátékok elemzését érzem a legsikerültebbnek. Ebben a három darabban Bukovčan szinte túlnő önmagái!, eddigi játékosságát el- mélyültség váltja fel, s amit kivált a javára kell írnunk, szerkezetileg gondosan megoldottak konfliktusai az alakok jelleméből fakadnak és egyetlen darabban nem hatnak kiagyalt- nak, csináltnak. Mindez a vérbeli drámaíró erénye, amihez az is társul, hogy jó megfigyelőkészséggel vizsgálja alakjai helyét a társadalomban és általában a világban. Feltárja lehetőségeit és korlátait, választ, utat és célt keres, ami egyébként a korszerű drámában, Dür- renmattól kezdődően a mai dráma központi témája és vezérlő fonala. A tudomány és a technika új eredményeinek bemutatása helyett lényegesebb számára az emberi kapcsolatok bonyolult tényezőjének bemutatása. Zoltán Rámpák monográfiájában ebből az írói álláspontból, illetve módszerből 'indul, és helyesen követni tudja Bukovčan írásművészetének fejlődő, kiteljesedő vonalát. A hetvenes évek elején hosz- szabb interjút készítettem Bu- kovčannal és beszélgetésünk középpontjában a Szlovák Nemzeti Felkelés idején lejátszódó Mielőtt a kakas megszólal problematikája állt, főképpen az a vezérlő gondolata, hogy önmagunk megtagadásával és eltagadásával elveszítjük emberi méltóságunkat. Ebben a beszélgetésben a szerző önmaga foglalta össze drámaírói krédóját, mely szerint a Kergesd el a farkast című játéka a Struccok estélyével és a Mielőtt a kakas megszólaljál együtt zárt drámai trilógiát alkot, melynek közös vezérfonala a lelkiismeret és az emberi méltóság. A három darab különböző időpontokban, a „Kakas“ a háború alatt, a másik kettő a békében játszódik le, de ez az időrend nem is olyan fontos, alapvető inkább az egységesítő gondolat, hogy az ember először a fizikai épségéért harcol, és aztán az erkölcsi csorbítatlanságáért. Zoltán Rámpák könyvének egyik nagy érdeme, hogy Bukovčan drámaírói törekvéseit jó tájékozottsággal elemzi, a további pedig az, hogy a szerző alakteremtő képességét méltatva rámutat a drámák szerkezeti erényeire, a konfliktusok bonyolításának természetességére és arra is, hogy Bukovčan kitűnően érezte a színpadot, nem vadászta a hatást, de jól értett a feszültségek megteremtéséhez, a hatáskeltéshez. Amit hiánynak érzek, az történetesen az, hogy Rámpák nem emeli ki eléggé Bukovčan nyelvezetének sokoldalúságát, annak eredeti és egyéni ízét. A drámai dialógusok színessége, a nyelvezet dolgában Bukovčan vitathatatlanul az első helyet érdemelte ki a korszerű szlovák drámairodalomban. (Slovenský spisovateľ) FEKETE NYÍRFA (szovjet) Minszk, harmincöt, évvel a második világháború után. Egy középkorú férfi egy sárguló, a vérzivataros napokbol fennmaradt levelet szorongat a kezében. Felesége utolsó levele ez, olvasása közben emlékezetében fel idéződnek a háborús élmények. A film kezdő képsorai tehát napjainkat idézik meg, a vásznon azonban csakhamar rnege- ievenednek a háborús események, egy katona sorsa és megpróbáltatásai; Minszk fasiszta megszállása, egy fiatal harckocsizó súlyos sérülése, életének megmentése, majd egy partizánosztag harcosaként látjuk, aztán amint visszatér a háború pusztította városba s az újjáépítés nehéz évei következnek. Az alkotók nem véletlenül bontották két idősíkra a történetet. Megoldásuk nem öncélú, Vilalij Csetverikov rendezőnek ugyanis így lehetősége volt arra, hogy a főhőst nagyobb időegységbe fogva, elmélyültebben ábrázolja és erőteljesebben rajzolja meg alakját. Sorsát, magatartását ugyanis nemcsak a háborús események formálták, mények sodrában az embert kutatja, a legközvetlenebb valóság jelenségeivel szembesítve a nézőket. Talán az eddigiekből is kiderül: bár a cselekmény középpontjában az ember, az egyszerű emberek élete áll, ennek ellenére a háború nem csupán háttér; az eseményt az alkotók sorsmeghatározó tragédiaként ábrázolták, mely a nehéz napokban nemcsak egy ember, egy közösség, egy ország életébe szól bele, hanem évek, évtizedek múltán a békés építő munka időszakában is kihatott életükre, a megcsonkított emberi sorsok még sokáig meraen- tóként szolgálnak. Az alkotók meggyőző képet tárnak elénk azokról, akik átélték és túlélték a mérhetetlen szenvedéseket, megpróbáltatásokat, s töretlen hittel láttak az újjáépítéshez. Nagyszabású vállalkozás a Fekete nyírfa; harci jelenetei látványosak, a maguk nyerseségében láttatják a háború kegyetlenségét, embertelenségét; egyszerűbb eszközökkel szólnak az alkotók az emberekről, ér.i Sifo ív.: ■■■*S * r&tóSvSr'ij.: Jelenet a szovjet filmből hanem az azt követő évek is meghatározóak voltak életében. A rendező, persze elsősorban az események feltérképezésére vállalkozott, s hogy eközben a lélek láthatatlanjába is behatolt, az csakis érdeme. Akárcsak az, hogy a háborús eseÁTKELÉS zéseikről. S bár egy-egy jelenet túlméretezett és nem minden esetben sikerült megteremteni a kifejezőeszközök egységét sem, ennek ellenére a film humánus mondanivalója és mű vészi hitvallása figyelmet ér» demlő. (NDK beli) Számtalanszor beigazolódott már, hogy maga az élet a leg jobb forgatókünyvíró. Erről tanúskodik az Átkelés című NDK- film is, mely három chilei hazafi történetén keresztül rajzol hiteles képet a fasiszta puccs utáni chilei helyzetről. sorsáról, a haladó gondolkodó* súak üldöztetéséről és meghur* eolásáról, a hazájukban némaságra vagy tétlenségre ítélt művészemberekről szólnak. Orlando I.übbert filmjében három chilei hazafi külföldre szükését követi nyomon. A fa* EGRI VIKTOR Az NDK-film egyik kockája Chilében a fasiszta puccsot követően jóformán teljesen megszűnt létezni a nemzeti filmgyártás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy időnként nem készül egy egy chilei film; csak éppen nem a sanyargatott ország stúdióiban, hanem külföldön lát napvilágot. Az ország elhagyására kényszerült rendezők eddig a Szovjetunióban, Bulgáriában és Franciaországban forgattak egy-egy játékfilmet, legutóbb pedig az NDK ban készült egy újabb alkotás, Átkelés címmel. Érthető, hogy az alkotók a legfontosabb kérdésről: Chile tragikus eseményeiről, a koncentrációs táborokban és börtönökben sínylődök siszta puccs után 1973-ban egy üldözött és szabadságra vágyó munkás hazája elhagyására kényszerül. Az Andokon át Argentínába akar jutni. Útközben találkozik egy diákkal, aki akkor szabadult a koncentrációs táborból. Együtt folytatják útjukat. Később csatlakozik hozzájuk egy hivatalnok is. S bár kerülik a lakott területeket, mégis szemtanúi lesznek a fasiszta rezsim kegyetlenségeinek, brutális gaztetteinek. A mű — melynek elkészítésében bolgár filmesek is közreműködtek. — döbbenetes erővel ábrázolja a chilei tragédiát, s annak testet-lelket csonkító hatását. -ym1979. XII. 11.
