Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)

1979-10-06 / 236. szám, szombat

Ján Cikker űj operája MA ESTE ŐSBEMUTATÓ Az emberi kegyetlenség si- ratása — ez a gondolat hatja ót Ján Cikker nemzeti művész Ítélet című új operáját, amely­nek bemutatójával nyitja meg ma a Szlovák Nemzeti Színház az idei bratislavai zenei ünnep- ségeket. A szerző művéről így nyilatkozik: „Az opera megírá­sához Kleist Földrengés Chilé­ben című novelláját használ• tam fel, amelynek megírására Kleistet valószínűleg Immanuel Kantnak az 1755-ös lisszaboni földrengés leírása ihlette. Eb­ben az időben Dél-Amerikában nagy népi felszabadító mozga­lom indult a spanyol elnyomás ellen.“ A Szlovák Nemzeti Színház tapasztalt gárdája számára az ítélet előkészületei rendkívül igényes feladatot jelentenek. Cikker professzor ugyanis olyan operával jelentkezik ez alkalommal, amely — úgy tű­nik — nemcsak a mi viszo­nyaink között, hanem esetleg világviszonylatban is rendkívüli hozzájárulást jelent ezen mű' íaj kibontakoztatásában. A ren­dező szakemberek véleményé­hez Pavol Bagin, a Szlovák Nemzeti Színház operai részle­gének művészeti vezetője még hozzáteszi: „Az UNESCO zene­dijjal kitüntetett J. Cikker mű­vével dolgozni nemcsak ösztön­zően hat, hanem sajátos han­gulatot is teremt. Cikker új ope­rájáról tudjuk, hogy értékei az oper a világ irodalom további megismerésére ösztönzik a hal- gatót. Méltán hasonlíthatjuk össze Sosztakovics, Berg, Pro- kofjev, Martinü és mások prog­resszív müveivel. Cikker ez al­kotásában — éppúgy, mint az előzőekben — egy nagy huma­nista megnyilatkozását érez­zük." Branislav Kriöka érdemes művész jól ismeri Cikker mű­vészetét, hiszen ő rendezte a Feltámadás, Juro Jánošík, Ba- jazid bég és a Játék a szere­lemmel és halállal című dara­bokat. Mégis úgy érzi: „Sem Cikkeméi, sem más zeneszer­zőknél nem létezik olyan séma vagy kulcs, amely útmutatóul szolgálna egy új mű megrende­zéséhez. Az ítéletet ennek el­lenére nem érzem idegennek. Megragadott drámai ereje és humanista - mondanivalója. A rendezésben és színészi telje­sítményben kifejezésre kell jutnia a benne uralkodó fe­szültségnek és dinamizmusnak. Ezért az Ítélet npmcsak sajátos jellegű, hanem mind zeneileg, mind filozófiaitag rendkívül gazdag. Minden álak több sí­kon mozog, mert a valóság sok esetben átfedi a szinte más ima- gináris helyzeteket, ezért ez számomra új, megfelelő kife­jezési módok keresését jelenti." Ondrej Lenárd, a Csehszlo­vák Rádió Bratislavai Szimfo­nikus Zenekarának vezető kar­mestere megismerkedett Cikker műveivel, még mielőtt a wei- mari Nemzeti Színházban be­tanította Cikker Coriolanus cí­mű operáját. „Ez nagyon hasz­nos tapasztalat volt számomra — mondja 0. Lenárd —, hogy ezen új és régebbi művei kö­zött a kapcsolatot, annak el­lenére, hogy az Ítélet már egy magasabb fejlődési fokot ér el a dramaturgia, drámai felépí­tés, harmonikus szerkezet és a hangszerelés terén. A zenekar­ban minden hangszernek meg­van a maga funkciója, minden hangnak, hangszínárnyalatnak az értelme. A partitúra érzéke­nyen reagál minden színpadi jelenségre, hűen tolmácsol min­den lélektani rezdülést. Ez a mű a színházban otthonosan mozgó, tapasztalt hallgatóságot igényel.“ MICHAL PALOVCIK Napj ai nk színháza — Ostrava ‘79 Vajon az előadások az élet valódi helyzeteit tárják-e a színházi néző elé. Kialakuló­ban van-e egy új színészi já­tékstílus? A színészi pálya kö­zösségi vagy egyéni pályának számít manapság? Miről beszél­nek a cseh színházak, mi izgat­ja őket a legjobban? És a szlo­vák társulatok? Vajon a Szlo­vák Nemzeti Színház mit üzen Csehov Platonovjával? Vagy a trnavai Gyermekszínház Shakes­peare Viharával? Mi várható Ostraván? Nem tudni. A leg­csodálatosabb az lenne, ha megtudhatnánk, milyen és mi­től mai a színház. Valóban: mitől lehetnek mai­ak színházaink? A játékstílus­tól? A fölfogástól? Az értelme­zéstől? A valóságfogalmazás vállalásának szintjétől? Remél­hetőleg a sok kérdés közül né­hányra választ kapunk a „Nap­jaink színháza — Ostrava ’79“ elnevezésű rendezvényen, amely tulajdonképpen a cseh és a szlovák színházak országos se­regszemléje. Október hetediké­től tizenharmadikáig tizennyolc előadást tekinthet meg az a néző, aki valamennyi darabra jegyet tudott biztosítani magá­nak. És1 ez a néző szerencsés­nek ís mondhatja magát, hiszen az érdeklődés mérhetetlenül nagy. A megnyitóra az Ostravai Városi Múzeumban vasárnap délután öt órakor, az első be­mutatóra ugyanazon a napon este hétkor, a második bemuta­tóra éjszaka tizenegy órakor kerül sor. A fesztivál hát napja alatt hét cseh, öt morvaországi és öt szlovák színház összesen tizennyolc bemutatót tart. Lesz délutáni, esti és éjszakai előa­dás is, és persze, több vitadél- előtt, szeminárium, s nyilván minden este éjszakába nyúló párbeszéd az ország összesereg­FOG EZ MENNI, VERONIKA! Belép az osztályba, kopog­tatás nélkül. Járása, mint a királykisasszonyé, aki báli ru­hában magát fitogtatva-ké- nyeskedve lépdel a tükör előtt. Fején piszkossárga kendő. A fakópiros kabátot már rég ki- nőtte. A kábát alól itt-ott ki­lóg egy kék szoknya, az alól meg két vékony, didergő, ha- risnyás láb, fűzős barna cipő­be bújtatva. Veronka csak áll a későnjövők bűntudatával — mégis minden percben támad­ni kész makacsságával, Hogy Veronkának hívják, onnan tudom, hogy a többiek kárörvendve kiáltják: — Verőn elkésett! Méregetjük egymást. Gon­dolom meghökkent, hogy ta­nító nénije helyett idegent ta­lált itt. Latolgatja, mit mond­jon. Kicsit billeg előre-hátra, váltogatja lábait. Aztán kivil­lantja egérfogait, és szaporán a helyére siet. Nyugtázom bölcsességét miért szóljon, úgy is látom, hogy elkésett — s nem mon­dok semmit. Mosolygunk, s kettőnk mosolyától nevetni kezd az egész osztály. Előbb halkan, visszafojtásra készen, aztán felszabadultan. Váratlanul jöttem helyette­síteni a másodikba, olvasás órára. A rendőr című olvas­mány következik. Játsszunk egy kis „villanyrendőrt“, azu­tán mutatóujjuk a betűk alatt. Olvasnak. Hangjuk, akár a ha­jóvontatók dala, elnyújtott, lassú. Veronka fészkelődik. Rám néz, a szája mosolyra húzó­dik. Ujja messze kalandozik a szövegtől, de az ajka for­málja a szavakat. Csendre in­tem a Jól olvasókat. Alig tíz hang hallatszik, aztán még ke­vesebb. A végén Veronka néz rám. Csönd van. —> Kezd élőiről! — bizta­tom, s szótagolom vele — A ren dőr. A ren dőr az ut ca ő- re ... elhallgatok. Ö is. Újra kezdem: '— A ren dőr... — Veronka szótagol velem. Ujja tétován keresgél. Szája engedelmesen forrnálja-találja ki a szava­kat. Ismét abbahagyom. Ő is. — Ve-ron-ka nem tud ol- vas-ni... — szótagolom, s ő is velem. Közben ujja araszol- gat a sorok alatt. Értetlenül néz fel a nevetésre. A többiek csendes feladatot kapnak. Veronka mellé ülök. Megsimogatja a köpenyem szélét. — Tanító néni — mondja áhítattal. — Rrrr —- ropogtatjuk együtt, aztán — eee — de együtt nem megy. Kétszer, tízszer, sokszor próbáljuk. Ö a betűkkel, én azzal küszkö­döm, hogyan segítsem. Aztán egyszer addig nyújt­ja, míg a két hang végre ösz- szeér, s már nem rö-e, hanem re, aztán hozzá a következő hang is. — Rrrren ... — Fog ez menni Veronka! — s felállók mellőle. Veronka ujja billeg a lap fö­lött, aztán lecsap. A szája mozog, arca töprenkedő rán­cokba gyúródik, egyszer csak feláll, előre az asztalomhoz. — Tanító néni! — hangja elszorul az izagalomtól. — Me, ide az van írva, hogy vendőr! — és a felismeréstől, rnegdöbbentéstől boldogan húzza az ujját a fekete betűk alatt. És a képre mutat, a fes­tett rendőrre: — Ez a rendőr van itten, betűkbe! CSORBA PIROSKA lett színészei, rendezői, színhá­zi szakemberei és kritikusai között. Nyíltan, őszintén, színt vallani, ez lesz az el­sődleges cél. Színt val­lani szocialista színházkultú- ránkról, helyéről a világban, a szűkebb — mondjuk így: orszá­gos köztudatban, s nyilván ar­ról is szót kell ejteni, hogy az utóbbi években miért született a vártnál kevesebb cseh és szlovák színpadi mű, miért hú­zódoznak a fiatal szerzők a színpadtól. Hiszen a mennyiség nem csupán a minőséget hatá­rozza meg, de jelzi a hozzáál­lást is. Igaz, a klasszikusok nem véletlenül állítják: színpa­di müvet csak az írhat kiváló­an, aki az epikában s a lírá­ban egyaránt otthonosan mo­zog. Vajon milyen nyomatékkai vannak jelen a fiatal szerzők a jelenlegi cseh és szlovák színházi életben? S otthon van- nak-e egyáltalán? Remélhetőleg erre is választ kapunk Ostra­ván. Persze, egy-egy ilyen feszti­vál nem arra van, nem azért teremtődött, hogy kísérleteket hajtsanak végre általa. Kész darabokkal, olyikor-olyikor több éve játszott darabokkal rukkol­nak elő majd a társulatok. Ez a fesztivál arra is jó lesz, hogy bizonyítsa, színházaink mekko­ra részt vállalnak szocialista tu­datunk formálásából. Minél ma­ibb egy-egy darab értelmezése és üzenete, annál inkább hat tudatunkra. S amennyivel kor­szerűtlenebb a szükségesnél, annyival tompít, annyival fékez. Mindenesetre nem mindennapi lehetőség gyors egymásutánban szemrevételezni tizenhét társu­latot. összeállítani egy tablót, amely minket tükröz. Minden­napi örömeinket, fájdalmain­kat, vágyakozásunkat a békére, a szeretetre, s nem utolsó sor­ban: a szocializmus küzdelmes építéséhez kell impulzusokat adnia. Arra gondolok, hogy minden magasztalás ártalmas. így hát puszta megszületéséért nem magasztalom ezt a seregszem­lét, azt azonban hiszem, hogy színtársulataink őszintén szól­nak majd Thália nyelvén. Hogy az Ostraván bemutatott dara­bok nem részesülnek egyönte­tű kritikai fogadtatásban. Hogy a darabok többsége párhuzam­ba állítható lesz napjainkkal. Bár sok külföldi színházi szak­ember és kritikus is bejelentet­te részvételét, nem várhatjuk, hogy ez a fesztivál a cseh és a szlovák színházművészet felsza­badulás utáni történetében a legtöbb exportképes, nemzetkö­zileg is elismert művet produ­káljon. Az Igazat produkáljál Sajátos atmoszférát, hiteles fi­gurákat, sok emberi-színészi- remdezői alkatból eredő művé­szi megoldást. SZIGET LÁSZLÓ MIKIIG CSAK „BONYOLÍTUNK’’? A hiba, amelyre a címben utalok, annyira elterjedt, hogy szinte már szégyellem szóvá tenni. De úgy érzem, újra meg újra foglalkozni kell vele. Talán lesz eredménye. Mikor először láttam ilyen apróhirdetést: „...keresünk exportbonyolítókat...“, megdöbbentem. Hát kell az exportot még jobban bonyolítani? De ez már régen volt. Ma már mindnyájan tudjuk, hogy ilyenkor lebonyolítókat, ügyinté­zőket keresnek, ami persze egészen más dolog. A bonyolít ugyanis azt jelenti: összekuszál, a lebonyolít pedig annyi, mint elintéz. Nyilván ez utóbbi igére volna tehát szüksé­gük külkereskedelmi és egyéb vállalatainknak. Mert a belkereskedelem is szeret bonyolítani. Egyetlen újságcikkből írtam ki ezt a két idézetet: „Vidéken a leg­nagyobb forgalmat az új áruházak bonyolították". „A ke­reskedelmi dolgozók mind nagyobb gyakorlattal, mind szer­vezettebben bonyolítják az ilyen, erejüket Igénybe vevő akciókat.“ A két ige összecserélésének oka lehet az a nyelvi jelen­ség is, hogy gyakran feleslegesen használjuk a le igekötőt, pl. leláttamoz, leközöl, le jelentkezik. Nosza, itt a nem kí­vánt kárpótlás. Sokan — talán éppen a hibázástól való félelmükben — a lebonyolítás helyett is a vele éppen el­lentétes értelmű bonyolítást használják. A magunk részéről azt kívánjuk vállalatainknak, hogy sok-sok jó és hasznos üzletet bonyolítsanak le, anélkül, hogy munkájukat szükségtelenül bonyolítanák. ROZSLAY GYÖRGY AZ „A” NÉVELŐ ÖRSZÁGHEVEK ELŐTT Egy televíziós adásban nemrégiben kb. a következő mon­dat ütötte meg a fülemet: „A kongresszuson részt vettek Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió stb. küldöttei.“ Nem vagyok nyelvész, de azonnal éreztem, hogy valami hiányzik a mondatból, s minthogy az említett mű­sorban még többször is előfordult a Szovjetunió neve — s mindig ugyanúgy! —, csakhamar rá is jöttem, hogy mi: az a határozott névelő a Szovjetunió országnév elől. Berzen­kedésem még nőtt, amikor — most már emlékezve a televí­zióban hallottakra — egy újságból ez a mondatrész ötlött szemembe: „... a termelés negyedrészét Szovjetunióba ex­portálják“. Később még újabb és újabb hasonló példákat is találtam, s úgy éreztem, e példák, helyesebben e nyelvi jelenség mellett nem mehetünk el szó nélkül. Hadd írjam hát le a magam megnyugtatására, s talán mások okulására is, hogy korántsem általános érvényű s nem is pontos az a szabály, amely szerint az országnevek elé nem kell névelőt tenni. Az egy szóban álló, akár egy, akár több ele­mű országnevek elé csakugyan nem kívánkozik névelő (pl. Dánia válogatottja; Kubába utazom; Svédországból ér­kezett), a több szóból álló országnevek azonban — ezek­nek száma egyre nagyobb — a mondatban mindig névelő- sek (« Csehszlovák Szocialista Köztársaság fővárosa; az Egyesült Államokban hangversenyeznek; a Német Demok­ratikus Köztársaság lett az első). A Szovjetunió név, bár egy szóba írjuk, szintén ez utóbbiak közé tartozik. Ennek nyilván az az oka, hogy az -unió utótag még nem forrt úgy hozzá a névhez, mint a Magyarország, Görögország- félék -ország eleme. Most már felelhetünk a címbeli kérdésre. Szovjetunióról beszéljünk? Ne! A Szovjetunióról. F1AL0VSZKY LASZLÖ ALÁZATOS SZOLGÁJA AZ ÚRNAK! Sokszor panaszoljuk társas érintkezésünk nyelvének, a köszönés, megszólítás korszerű formáinak kialakulatlan­ságát, illetve hiányát. Hogy a múltban is mutatkozott zavar e téren, érdekesen tükrözi a Ne sajnálja a száját kinyitni című szemelvénygyűjtemény a régi nyelvkönyvek társalgá­si szövegeiből (Magvető). A köszönés módja közt a cikornyás, terjengősség és a természetes, ízes magyarosság példáival egyaránt találko­zunk: Alázatos szolgája a kisasszonyoknak, az uruknak köteles szolgája; Igen örülök, hogy szerencsém van az úrral találkozni; — Jó napot kívánok kegyelmednek; Sze­rencsés (jó) napot kívánok nénémasszonynak; Adjon isten jó reggelt; stb. De már divatozik a régi levelek zárófor­mulájából köszöntéssé vált Alázatos szolgája (az úrnak). Női változata: Alázatos szolgálója. Megszólításkor a hagyományos, patriarkális megnevezé­seken kívül (bátyámuram, öcsémasszony, kegyehned, nagy­ságod, uraságtok stb.) a sokrétűbbé váló társadalom új formákat szült. A tekintélytiszteletet kifejező kegyelmed mindennapos lesz közrendűek körében is, majd megrövi­dülve még lejjebb száll: a kend, ked (hosszú e-vel) bizal­mas megszólításként használatos, nők közt is, de főként lefelé (pl. kertészt, kéregetőt illetnek vele). A mestersé­ges kegyed a reformkorban kedvelt városias megszólítás. Ügy látszott, ez lesz a kívánt általános megszólítás, mert a beszélgetésekben fodrászhoz, vargához szólva is előfor dúl. — A nagyságodból rövidült nagysád egyformán volt férfiak és nők megtisztelő, udvarias megszólítása, de már a 30-as -években föltűnik a nagyságos úr és asszony. Szé­chenyi a kegyed-áe1 szemben az ön pártján volt. Vörös­marty is híve e szándéknak, s nyelvtanának beszédgyakor lataiban már terjeszti az örc-t (1832). Másik érdekes tünete a társas nyelv fejlődésének — a kisasszony(om) múlt századi elterjedése mellett — az úr jelentésének demokratizálódása, és az uram, uraim megszó­lításnak más formák fölé kerekedése. E folyamat jelei már a XVIII. század közepén föltűnnek. Az átmeneti példái az uram kegyelmed-féle alakok vagy az uram váltakozása kegyelmed-del, kegyed-del, sőt Ared-del és a személytelen az úr megszólítással. E német mintájú forma sokáig együtt élt az uram-mai, egyenrangúak udvarias érintkezésében, de értékében alászállva is megmaradt használatában a köl­csönösség (a fogadós, kereskedő, iparos titulusa is: az őr). Végül azonban udvariatlanság, szinte sértés volt így szólítani valakit, s ekkor lett uralkodóvá az uram. E futó áttekintés tanulsága, hogy a társas nyelv törté­nete folytonos próbálkozás az egyszerűbb, természetes és általános érvényű, tehát demokratikus formák kialakításá­ra. Törekedjünk mi is e folyamat beteljesítésére. KOVALOVSZKY MIKLÓS K 1979. X. 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom