Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)
1979-04-24 / 96. szám, kedd
Á szülőföld vonzásában Gondolatok Kecskés László könyvéről i. önmagunk helyes megismerésének és megértésének a bázisai a teljesen megbízható, tudományos feltáró-munkák, amelyek általában csak a szak- mabeliek szűkebb csoportjához szólnak. E művek eredményeivel azután az olvasók szélesebb rétegeit népszerűbb, közérthetőbb formában megírt ösz- szeállításokkal szokták megismertetni. Hangsúlyozni szeretném azonban: nem szabad, hogy a közérthető stílus a tudományos hitelesség rovására menjen. Néhány kiváló kutató már eddig is sikerrel oldotta meg a kettős feladatot, a további kutatás építhet munkáikra, viszont közérthető stílusuk, esetleg témájuk rendkívüli érdekessége következtében nagyobb tömegek érdeklődésére is számot tarthatnak. Ilyen célok lebeghettek Kecskés László szeme előtt is, amikor a Komáromi mesterségek című könyvén dolgozott. 2. Az ízléses kiállítású könyvecske történeti visszapillantással kezdődik, amelyben a szerző röviden áttekinti Komárom város gazdasági életének alakulását; felvázolja, hogy az egyes korokban mely iparágak voltak a legjelentősebbek a város gazdasági életében. Ezt követően a céhrendszerről kapunk aránylag jó képet, majd a komáromi polgári rend jellegéről, s ezen belül a kézművesek szerepéről olvashatunk. Tulajdonképpen eddig tart a történelmi-gazdasági-társadalmi keret megrajzolása, amelybe aztán a szerző belehelyezi a nyolc híres komáromi mesterség leírását. Itt az aranymosók, vízimolnárok, csizmadiák, halászok, ötvösök, asztalosok, hajóácsok és szekeresgazdák munkájáról, életéről olvashatunk. A mellékletben néhány eredeti dokumentumot láthatunk, majd ezt követi a jegyzetapparátus és a képek jegyzéke. A következőkben nézzük inkább a mű tartalmi, mintsem szerkezeti oldalát! Két szempontból ajánlatos megvizsgálni a kötetet: először szakmailag, tehát mennyivel haladt előbbre a tudomány Kecskés László munkájával, a jövőben milyen mértékben lehet majd támaszkodni a könyvre, ezután pedig arról kell szólni, hogy milyen jelentősége van nemzeti-nemzetiségi önismeretünk szempontjából. Nagy fába vágja fejszéjét az, aki egy munkával több eredményt szeretne elérni. Kecskés László kockázatos vállalkozásba kezdett, és a végén — hogy egy népi hasonlattal éljek — a két szék közt majdnem a földre esett (azért írom, hogy „majdnem“, mert bizonyos eredménye azért van munkájának.) 3. A tudományos munkák lelke a jegyzelapparátus. Ennek áttekintésével képet kaphatunk a szerző által felhasznált forrásokról, és már ezek színvonalából következtetni lehet a kezűnkben tartott mű jelentőségére. Megbízhatatlan forrásokra támaszkodó tanulmányok nem szoktak a tudomány erős támasztópillérei lenni. A bevezető részt, a történelmi-gazdasá- gi-társadalmi kerettel foglalkozó fejezeteket tehát szakmai szempontból nem szükséges elemezni, hiszen azt nyilvánvalóan a kívülállók számára állította össze a szerző, hogy a későbbiekben részletezendő témákat a nagyobb összefüggésbe is be tudják majd helyezni. Nézzük inkább az első, megdöbbentően rövid fejezetet az aranymosókról. Amikor a szerző a kötet bevezetőjében munkája forrásairól beszél, a 9. oldalon ezeket olvashatjuk: „Munkánkat a leghitelesebb forrásra, a még élő mesterek adatszolgáltatásaira alapoztuk.“ Ezek után joggal elvárhatja az ember, hogy alapos szóbeli gyűjtés eredményeire lel a könyv oldalain. Az persze már a legelső tájékozódás alkalmával gyanússá teszi a forrásanyagot, hogy nem találjuk meg — mint ahogy az a tudományosság igényével összeállított munkának természetessége — az adatközlők névsorát. A könyv írója nem titkolja el persze az informátorok nevét, csakhogy ezeket a lábjegyzetekben elrejtve közli. Ez még a kisebb hiba, hiszen az érdeklődő egy kis fáradsággal kiírhatja magának a névsort. Félórái munka sem kell hozzá, és megtudjuk, hogy Kecskés László húsz (20) idős ember „adatszolgáltatásaira alapozta“ művét. Hát ez bizony nem tekinthető túl soknak, főleg akkor nem, h'a meggondoljuk, hogy ezek egy része nem is idős mesterember, hanem azok leszármazottja — szakszerű adatszolgáltatást tehát nem várhatunk tőlükl Nézzük, honnan merítette adatait erre vonatkozólag a szerző. Aranymosó Komáromban már nem él, így idős mestertől nehéz lett volna a városban gyűjtenie. Csallóköz- aranyoson viszont — amint azt a könyvből is megtudhatjuk — él Zsemlovics Imre, „aki az ősi módozatok szerint, hagyományos eszközökkel űzi ezt a régi, híres mesterséget.“ (55. o.). Csak sajnálhatjuk, hogy Kecskés nem kereste fel az idős mestert, és nem figyelte meg munka közben. Pótolhatatlan értékű anyagot szerezhetett volna a néprajztudomány számára! S ha nem kereste fel, akkor vajon mik a forrásai ennél a fejezetnél? Elsősorban Baranyay József: A csallóközi aranymosás (Komárom, 1911] című összefoglaló munkájára támaszkodik, ami meglehetősen egyhangúvá teszi ezt a részt, hiszen tulajdonképpen kivonatosan ismertette a művet. Kár, hogy nem kerültek a szerző kezébe a győri múzeum évkönyvei (Arrabona), ahol több adalékot is talált volna a témához (pl. Uzsoki András: Az aranymosás néhány módszere, Arrabona 1961, 161— 176. o.; Timaffy László: Aranymosás, uo. 177—188. o. stb.). Azt is sajnálhatjuk, hogy szerzőnk Khín Antal írásával az aranyászatról (Magyar írás, 1934/6 105—109. o.) sem találkozott, mivel abból megtudhatta volna, hogy a Csallóközi Múzeum egykori igazgatója anÚJABB AVAR KORÉ SÍROK KOMÁROMBAN Komáromban (Komárno) az utóbbi években a nagyarányú, építkezések során több avar kori temető részlete került elő. Legutóbb március 13-án a Hydrostav vállalatának komáromi építőegysége — amely a Steiner Gábor Hajógyár kollégiumát építi a Bene nevű városrészben, ahol eddig már két temetőrészlet került elő — kanalizációs munkák végzése közben sírokat bolygatott meg. A munkát irányító fiatal mester azonnal értesítette a Dunamenti Múzeumot. Eddig összesen 7 sír maradványait sikerült összegyűjteni, egy sírt pedig feltárni. Két lovassírból a lószerszám bronzból öntött veretei kerültek elő, vésett növényi díszítéssel, valamint egy ayyafjedény. A feltárt északnyugat—délkeleti tájolású sírba, amely derékig bolygatott volt, férfit és nőt temettek. Itt a melléklet egy hullámvonallal díszített agyagedény, valamint két vaskés. A sírba juh, -.értés és borjú csontjait tették, túlvilágt eledelként. Az előkerült sírok az eddigi leletek alapján nyolcadik századiak. A lelőhelyen a leletmentés folytatódik. (Trugly) nak idején megvásárolta ' egy aranymosó egész felszerelését, és ez feltehetően ma is a du- naszerdahelyi múzeumban lappang valahol. Elgondolni is nagyszerű, hogy milyen szép összeállítás sikeredhetett volna már csak a fent említett források fölhasználásával is. Jómagam soha nem foglalkoztam az aranymosás kutatásával, mint ahogy a többi kismesterséggel sem, tehát a róluk alkotott elképzeléseim, gyatra ismereteim más témákkal kapcsolatos böngészgetések melléktermékeként ragadtak meg emlékezetemben (s persze jegyzeteimben), így nyilván sok mindenről én sem tudok. Éppen ezért érthető, hogy kevésnek tűnik számomra a Kecskés László által fölhasznált forrásanyag. A többi foglalkozás leírásánál ugyan valamivel jobb a helyzet, bár szinte sehol sem kielégítő — a legjobb anyagot talán az asztalosok, hajóácsok és szekeresgazdák munkájáról, életéről kapjuk. A halászatról írt fejezetben is hasonló hiányosságok bosz- szantják az érdeklődőt, mint az aranyászattal kapcsolatban. A szerző forrásanyagának zömét három, egyébként kiváló munka szolgáltatta (Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Bp. 1887; Alapy Gyula: A csallóközi halászat története, Komárom 1933; Solymos Ede: Dunai halászat, Bp. 1965). Jószerével ez, a rész is e három mű ismertetésének felel meg, bár itt már néhány eredeti dokumentummal és a halász-informátor adataival is dolgozott a szerző. „A Komárom halászatáról írt tanulmány nem volna teljes, ha nem tartalmazná azokat a szavakat, szakkifejezése két, amelyeket az általánosan használtakon kívül csak a ko máromiak ismertek. E szavakat, szakkifejezéseket Herman Ottó mesterszótárából válogattuk ki, és az alábbiakban közöljük ..." — olvashatjuk a 121. oldalon. Csak sajnálhatjuk, hogy a ma is hagyományos módszerekkel dolgozó halászoktól szerzőnk nem gyűjtött többet (pl. szak kifejezéseket is). Jó alapja lett volna az anyag Összehasonlítására. A tudományos munkák fontos részét képezi a képek jegyzéke, hiszen abból megtudhatjuk az egyes illusztrációk pontos lelőhelyét. A mi esetünkben azonban ez a képjegyzék sem kecsegtet sok örömmel. A képek forrása ugyanis csak a legritkább esetben van feltüntetve, s akkor is pontatlanul — a publikációból származó képek esetében fel kellett volna tüntetni az oldalszámot is, a múzeumok anyagában szereplők esetében viszont a leltári számot. A jegyzékben csak az van összegyűjtve, ami a szövegközti ábrák alatt is olvas ható. 4.- ÚJ FILMEK Felvetődhet a kérdés: van-e valamilyen jelentősége ezek után a fentebb vizsgált kötetnek? Erre határozott igennel kell válaszolni, hiszen jó ösz- szefoglalását nyújtja a komáromi mesterségekre vonatkozó szakirodalomnak, s azon kívül tartalmaz néhány (kevés) eredeti adatot is — főleg a régi okmányok publikálása értékes. Sajnálatos azonban, hogy az arányok valahogy, eléggé szerencsétlenül, eltolódtak. Mivel a szakmabelieknek kötelessége néhány alapmunka ismerete, így ezek ismertetése számukra nem sok újat mondhat. A szakmánkívüliek népes tábora számára viszont jól összefoglalta a szerző az idevágó eddigi publikációkat — kivéve azokat, amelyek elkerülték a figyelmét —, így a szülőföldjüket szerető érdeklődők kezébe egy hasznos ismeretterjesztő munkát adott. „Ne csak szeresd, tudd is, miért szereted szülőföldedet!“ — olvasható mottóként a könyvben. Végül is, értékes információk gyűjteménye ez a kötet, s egy nagyobb mélységű kutatómunka alapjául szolgálhat. (Madách, 1978) USZKA JÓZSEF A GYŐZTES (szlovák) A kolibai stúdióban tavaly készült nyolc játékfilm közül kétségtelen, hogy A győztes a legsikeresebb, s a maga életszerű hitelességével a legro- konszemvesebb alkotás. Realista film, tele életbölcsességgel. A mondanivaló bokszolótörténetbe bújtatott, de a sportolók világánál sokkal szélesebb horizontra kitekintő a mű cselekménye. Megértéséhez különlegesebb előképzettség nem gó mérkőzésre hívja ki egykori ellenfelét. Az utolsó lehetőség számára, hogy riválisát esetleg legyőzze, s legalább a családja előtt Igazolja fölényét. S Val- har, a hajdani bajnok, bokszolás közben váratlanul feladja a harcot. Nagyvonalúan jár el, mert tudatában van a ktizde»- íem értelmetlenségének, tisztában van azzal, hogy eljárt felettük az idő, ez alatt sok minden megváltozott, s azt is Jaroslai) iomsa és Dagmar Kováčiková a szlovák film egyik jelenetében (Vladimír Vavrek felv.) szükséges, bár az alkotó helyenként csak jelzésszerűen utal egy-egy mozzanatra. De nézzük a film alapkonfliktusát. Főhőse Vladimir Val- har, egy kiöregedett, tehetséges bokszoló; jelenleg egy gumiabroncs javítóműhelyben dolgozik. Talán bokszbajnoksága volt életének utolsó nagy sikere; azóta magánélete zátonyra futott: elvált, senkihez sem fűzik mélyebb érzések, bár szerelmi kapcsolatot tart egy fiatal lánnyal. Ringbeli partnere, az örökös második, Vinco Moravec ma egy baromfifarm igazgatóhelyettese, fényűző családi házban él. mintaférj és családapa, külföldre utazgat, sport tanácsadóként. A filmben a hangsúly nem ennek az eltérő társadalmi helyzetnek az ábrázolásán van. Kétségtelen, hogy a kétféle magatartásforma, a különböző életstílus bemutatása magában rejti a Moravec család kispol- gáriságának bírálatát is, az alkotóknak azonban nem ez volt a fő céljuk. Alkotásuk központi szereplője Vladimír Valhar ez a nyílt szívű és tekintetű egyszerű ember, aki nem akar tőkét kovácsolni hajdani sikereiből. Az ö élettörténete, lélektani jellemzése, családi és munkahelyi viszonyainak ábrázolása a film gerince. Moravec, a mindig alulmaradt bokszoló húsz év után Valharral találkozva, visszavátudja, hogy a győzelmet évek múltán nem lehet melismételni. A mérkőzésnek tehát ő az erkölcsi győztese, A filmnek jól megírt forga- tSkönyve van (Tibor Vichta munkája), a rendezés gondos, kidolgozott, magán viseli a fiatal Dušan Trancík rendezőnek azt a képességét, hogy a maga jellemző atmoszférájában fud- ja elénk állítani sajátos mik- roszociológiai metszeteit. S a filmnek továbbgondolásra serkentő, magvas mondanivalója, gondolati töltete van. A győztes című film egyik legnagyobb erénye: a hétköznapok hiteles, hamisítatlan ábrázolása. Az alkotók nem szépítik, idealizálják a szereplőket. nem festenek köréjük rózsaszín világot, a valóságot nem lakkozzák, s a hétköznapokat nem bújtatják ünnepi köntösbe. A film szereplői amatőrök; meggyőző és jól egyénitett figurákat ábrázolnak. A hitelességhez nagy mértékben hozzájárult kiválasztásuk, s a rendező biztos kezű irányítása. A győztest, a tisztességes öklö- zőt Jaroslav Tomsa, riválisát, a kisszerű bokszolót Jaroslav Pu- cher alakítja. Az új szlovák film a maga emberi valóságában igaz és hiteles. Társadalmi, emberi ösz- szefüggéseket tár elénk — érdekesen. kerülve az olcsó megoldásokat és a kitaposott ösvényeket. — gm — A XI. MOSZKVAI FILMFESZTIVÁL ELÖKÉSZÜLF.IEI A világ filmeseinek egyik legnagyobb fórumát, a moszkvai nemzetközi filmfesztivált 1979-ben különösen ünnepélyes külsőségek között rendezik meg, a megszokottnál későbbi időpontban, augusztus 14—28 között. A kivételes időpontvá- lasztás magyarázata, hogy augusztus 27-én lesz hatvan esztendeje. hogy Lenin aláírta a szovjet filmipar megteremtéséről szóló dekrétumot. Ebből az alkalomból a szovjet fővárosban ünnepségsorozatot rendeznek, többek között hatalmas kiállítást, melyen a szovjet filmművészet hat évtized alatt megtett útját, hazai, nemzekö- zi eredményeit, kitüntetéseit, nagy és népszerű alkotásait mutatják be. fszej Li 1979. IV. 24. A mozik nagy sikerrel látsszák A VASPRľFüikTUS című olasz filmet. Az alkotás női főszereplője Claudia Cardínale
