Új Szó, 1979. április (32. évfolyam, 78-100. szám)
1979-04-09 / 84. szám, hétfő
„Olvosás — ez c legjobb oktatás Egy nagy ember gondolatait követni — az a legszórakoztatóbb tanulmány." Puskin „A könyv korunk élete. Fiataloknak és öregeknek egyaránt szükségük van rája." Belinszkij Egy rossz könyvre mi mentséget lel az ember? Azt, hogy élni akar néhány Savanyú Vendel? Moliere Gyermeknevelés - regénnyel A tudománytól a tudásig Jegyzet tényirodalmunkról A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Madách Kiadó szép eredményeket mutathat ki. Természetesen, még korántsem lehetünk mindennel elégedettek, hisz könyvkiadásunknak vannak még átgondolatlan, félresikerült koncepciói, hiányolhatjuk az új lapokat, s könyvterjesztésünk áldatlan helyzete is közismert. Vitathatatlan azonban, hogy a Madách, mint könyvkiadásunk szervezői, anyagi és műszaki bázisa, sokat tett a csehszlovákiai magyar irodalom létéért és felvirágzásáért. Ha tényirodalmon az olyan műveket értjük, amelyek a szépirodalom és a tudományos irodalom között foglalnak he lyet, akkor a Madách nem epikai és nem irodalomtudományi jellegű kiadványait szinte kivétel nélkül ide sorolhatjuk. Szigorúan vett tudományos mű tehát csak az irodalomtudomány keretében jelent meg, ám itt is csak az irodalomtörténet dominál a publicisztikai jellegű irodalomkritikával szemben, s teljesen hiányzik az irodalomelméleti jellegű alkotás. Nincs tehát tudományos irodalmunk, pedig kutatóink, tudósaink vannak. Idej“e van már bizony legalább egy társadalomtudományi szemle beindítá sának. Az elmúlt tíz év alatt a Madách körülbelül 35 tényiroda* lom-jellegű művet adott ki. Próbáljuk meg röviden jellemezni ezt a kiadványhalmazt. Az első szembeszökő dolog az, hogy ezeknek a műveknek a fele még mindig túlságosan az iro- dalom vonzásában áll — vagy tárgyában, vagy műfajában. Memoárok (Dallos, Egri, Csontos, Welzl), szociográfiai jelentések, riportok (Sas, Duba, Bá- bi), etnográfiai riportok és útijegyzetek (Solc—Horejš, Čapek, Barsi, Balázs, Bábi Chriou- pék) és vadászkalandok [Gyi- mesl, Kozák) alkotják a részhalmazokat. A másik szembetűnő dolog a riport jelleg uralkodó volta. Az irodalmon és szűk hazánkon kívül eső tárgyakról és témákról is csupán riportjellegű jelentéseket kapunk. Sole és Hofejš Amerika őslakói, valamint Stingl Indiánok hadi ösvényeken című műveit etnográfiai riportokként jellemezhetnénk, Sas Andor A koronázó város című müve történelmi riport, az Együtt egymásért és az Együtt a harcban című összeállítások pedig munkásmozgalmi, illetve ellenállási KAROLYI AMI riportok. Még Kleibl Adám nyomában című műve is inkább csak őstörténeti riport, bár ezt a kötetet már tudományos-ismeretterjesztő műként is felfoghatjuk. Életrajz csupán egy jelent meg, Szénássy Zoltán Klapka György című müve. Tárgyra, tudományágra összpontosított .monográfiaként pedig csak Zamarovský, Kleibl, Tölgyessy és Kecskés műveit vehetnénk számba. Ha szakirodalmi jellegű tudományos publikációink nincsenek, vajon milyen mértékben jelennek meg tudományos- ismeretterjesztő, illetve tudományos-népszerűsítő művek? Előbb egy terminológiai kitérőt: A tudomány eredményeinek a publikálási struktúráját igy vázolhatnánk fel: 1. kutatói beszámolók, 2. szakirodalom, 3. ismeretterjesztő művek, 4. népszerűsítő müvek, 5. képeslapok riportjai, cikkei. A két szélső értéket leszámítva (a tudományos, de nem nyilvános, és a nyilvános, de csak ritkán tudományos írásokat) a három fennmaradó közül kiesik a szakirodalom is, hiszen egyelőre, sajnos, nincsen. Az ismeretterjesztés és a népszerűsítés között a különbséget abban látjuk, hogy a tudományos-ismeretterjesztő mű, nagyjából a főiskolai végzettségű olvasókhoz szólva, nemcsak a szakma eredményeiről számol be, hanem a módszereiről és a problémáiról is. Egy másik, távolabbi szakma képviselője számára ez jelenti a tulajdonképpeni tudományágat. A népszerűsítő mű viszont, nagyjából a középiskolás diákokhoz és az érettségizettekhez fordulva, már eltekint a szakmai kérdésektől és a tudományág álta lános helyzetét,- fejlődését és eredményeit vázolja fel, slilisz- tikailag is könnyebben befogadható formában. Ezek után nézzük a helyzetet: ludományos-ismeretterjesztő mű mindössze három jelent meg az elmúlt tíz év alatt. Zamarovský Egy eltűnt birodalom nyomában című műve a hettiták és a hetlitológia történetét vázolja fel, Kleibl Adám nyomá ban című műve az őstörténet eredményeivel és problémáival ismertet meg bennünket; Tölgyessy Az atomkorszak detek- tívjei című kötete pedig az analitikus kémia nukleáris módszereinek és látványos eredményeinek az összefoglalása. Tíz év terméséből viszont semmit se tudunk népszerűsítő műként felfogni — hacsak nem ismét az előbbi hármat vész- szűk számba. Itt rejlik terminológiai kitérőnk lényege: éppen középiskolásaink, érettségizett dolgozóink felé irányul nagyon kevés kiadvány. A kérdés megoldásában bizonyára számolni kell a Magyarországról behozott publikációkkal is, így hát ezen a téren is átgondoltabb, perspektivikusabb koncepcióira lenne szükség. Tényirodalmunk, tudományos irodalmunk jelenlegi helyzetével tehát nem lehetünk elégedettek. A kiadónak e téren a koncepciózus behozatalon kívül saját kiadását is jobban meg kellene szerveznie. Tematikailag és a szerzők szempontjából egyaránt. Az elmúlt tíz év kiadványai alapján valamiféle néprajz-központúság sejthető, ami, persze, nem baj. A cseh és szlovák tényirodalomból is akadna, amit érdemes lenne lefordítani, például Chorvát és Hrusovský akadémikusok műveit, vagy a Mala moderná encyklopédia kötetét, és a hazai — tehát a csehszlovákiai magyar — szerzők további ösztönzésére is törekedni kellene. Mégpedig két irányban: először is a saját létünket kellene egyre jobban felmérnünk — minimálisan a Közös hazában című kiadványhoz hasonlóan —, másodszor pedig az ország és a világ problémáira kellene a mi szemszögünkből rávilágítani. Senki sem foglalkozik nálunk például nemzetiségelmélettel, pedig ehhez helyzeti adottságaink vannak. A tudománynál maradva: a szlovák és cseh intézetekben dolgozó kutatóink, tudósaink műveit, tanulmányait kellene magyar nyelven is közreadni, tehát beemelni szellemi életünkbe. Az ógörög „mindenről keveset, mindent kevésről“ ideált valahogyan így módosíthatnánk: sok mindennek tudni a lényegét, nénány dolgot pedig tökéletesen ismerni. Csak így igazodhatunk el egyre bonyolultabbá váló világunkban. S ebben a tájékozódásban, a tudomány eredményeinek szakszerű, értékes közvetítésében nagy feladat hárul kiadóinkra, és a Madách Kiadónak is ki kell vennie a részét a munkából. A szocialista, a korszerű műveltségű csehszlovákiai magyar ember érdekében. MÉSZÁROS LÄSZLÓ örökké forgó kaleidoszkóp A kisgyermek-olvasnivalókból egy-kettőre kinőttem s mind gyakrabban jártam rá édesapám könyvei közül a „Magyar Remekírókéra. Petőfi. Vörösmarty, Arany voltaik gyerekkori és serdülőkori olvasmányaim s a magyarra fordított Shakespeare-drámák. Gyerekdaloikat szívesen énekeltem, kiszámolással összekapcsolt gyerekjátékokat örömmel játszottam, a klasszikus gyerek- és: ifjúsági olvasmányok közül Andersent, a Robinson történetét és Verne Gyulát szerettem nagyon. Költővé Babits és Rilke tett, nagy hatással volt rám Kosztolányi gondos, pontos mesterprózája. Az utóbbi évtizedben évekig foglalkoztam Emily Dickonsonnal. Nekem iu megvolt a kínai korszakom, amin a XX. század legtöbb költője átmegy. A barokk angolok, kortársaink közül Eliot voltak tanítómestereim. Zenében Bach, Vivaldi, Monteverdi, Scarlatti nagy inspirátoraim, megnyugtatóim és vigasztalóim. Gyermekkori emlékeim miatt drága számomra Chopin, s újabban felfedeztem a legéteribb romantikust, Schumant. Szeretem a néger- és dél-szigeti tam-tamot, a modern zenéből idegrendszerem leginkább Bartók „Zené“- jére reagál. De Sztravinszkijtól Kurtág Györgyig nagyon szívesen hallgatok -modern zenét, sőt elektronikusát is. Természet és képzőművészet rendkívül ösz- szefonódi'k nálam. Egy alexandriai alkony és Turner, pohárban egy szál virág és kínai festők. Döntő élményekkel ajándékozott meg az egyiptomi művészet, a pravoszláv ikonok, a cl;artres-i katedrális, Le Corbusier, s ...nincs is annyi hely, ahol inspirátoraimat felsorolhatnám. Hadd jegyezzem meg mégis Klee-t, a festőt és lírikust, Lelimbruckot, a szobrászt, Germaine Richier-t, s a vadakat, egész Pol- lockig. Persze életszakaszonként más-más valaki ugrik ki az örökké forgó kaleidoszkopból, egyszer a primitív, máskor a rafinált vonz, egyszer a gyengéd tart hatalmába, máskor a fenségesen szörnyű, de mindenkor a megrendítő. Elena Maróthy-Soltésová Gyermekeim című regénye előszavában leszögezi célját: „Egy anya próbálja megismerni gyermekei természetét és jellemét, hogy neveléssel eredményesen irányíthassa őket. Nem szabályokra támaszkodik, nevelőmunkája érzelmi és értelmi megértéséből indul ki. Tévedésekkel is gyakran találkozunk, botlásokat a leggondosabb pedagógus sem tud elkerülni.“ Olyan ez a könyv, mint egy gyermeknevelési tanácsadó. Nem szakszerű, nem tudományos, mégis tele van lelki rezdüléssel, hiszen minden sorát az élettapasztalat hatja át. Az anya gyermekeivel szemben sohasem türelmetlen. Nem készít semmilyen szabályt, igyekszik kifürkészni gyermekei tulajdonságait. Ha büntet, akkor csupán figyelmeztetésből, mivel igazából nem tud haragudni. A középpontban két gyermeke, Ivan és Elenka mindennapi csínytevése, értelmük nyilado- zásának megfigyelése, a szülők pillanatnyi ügyes-bajos nevelési problémái állnak. A mű csupa pillanatkép, villanásnyi emlék, mozaikdarab, amit formailag egy napló egységesít. A regény azonban nem Nagy Zoltán: Napraforgó a mindennapi naplófeijegyzé- sek, hanem az intellektuális kifejezőképesség magasabb szintjén áll. A regényből sajnos keveset tudunk meg a martini emberekről, életmódjukról. Né- ha-néha ugyan felbukkan az emlékezetben a mosóci nagyapa Daniel Šoltés képe, az édesapa, az inasok, a szolgálólányok, akik azonban csak felvillannak, de nem cselekszenek. Egy monumentális freskóban felmerül a martini tűzvész is, s a gyermekek halálát leíró mellett ez a legsodróbb cselek- ményű. Mihelyst a naplóbejegyzés megszűnik, vége a gondolatok gördülékenységének, s az írónő bibliai idézetekkel tűzdelt meditációi fárasztókká válnak. Ennek ellenére, Soltésová mai életünkre is érvényes megállapításokat tesz: „Azt hiszem, az otthoni nevelésnek is az a leglényegesebb követelménye, hogy a szülők ne csak elméletileg, jó tanítással neveljék gyermekeiket, hanem gondolkodásmódjuk, minden tettük egész magatartásuk. jó értelemben vett nevelő hatást gyakoroljon rájuk. Jó példa és a jó szó,szükség esetén fenyítéssel párosítva, igazi becsületességre nevel. A rossz példa azonban a legszebb tanítás és a legszigorúbb büntetés mellett is álbecsületességre neveli a gyereket, aki rossz cselekedeteit ugyancsak szép szavakkal fogja palástolni. A családi nevelés feltétlenül megkívánja a két szülő harmonikus együttműködését, ez magától értetődik. Ha az anya a gyermekek pártját fogja az apával szemben, ha az apa a gyermekek előtt megcáfolja és lehurrogja az anyát, az mindig a nevlés rovására megy, sőt a szülők és gyerekek jó viszonya is megsínyli.“ Az olvasóban sokszor felmerülhet a kérdés: vajon a gyermek vagy a szülő számára íródott-e ez a könyv? A leghatározottabb válasz: mindkettőjüknek. Elena Maróthy-Soltésová Gyermekeim című művét, szöveghűen tolmácsolta Havas Márta. (Madách Könyvkiadó, 1977). VARGA JÖZSEF MEG SEM AKADT" Az eset még télen történt. Mélyen érintett, de megvitatását valahogy mindig elodáztam. Hogy most mégis szólok róla, ennek tulajdonképpen egy oka van: két héttel ezelőtt a Kassa-vidéki (Košice- vidiek) járás szavalóversenyén szomorúan tapasztalhattam, hogy szinte alig akadt versmondó, aki átérezte volna, aki értette volna választott versét. Határozottan úgy éreztem, hogy a versek és a versmondók között nagy az ür? Ennek miértje alighanem rokon az alábbi történettel. — No, milyen volt a műsor? — érdeklődött anyám, amikor hazajöttem egy ünnepélyről. Kérdése meglepett, mert kulturális témákról nemigen szoktunk beszélni. Örvendeztem: már más is érdekli anyámat, nem csak a munka! Nyomban nekiláttam észrevételeim elmondásához, de félbeszakított: — Bélu elmondta a verset? — Bélu? Bélu? Várjunk csak, hogy is néz ki? Anyám meg int: — faj, már a gyermekeket sem ismered a faluból! Többet kellene hazajárnod. Bélu, Mariskának a fia, akivel együtt gondozom a szövetkezetben a disznókat. Leesett a tantusz. A kis Bélát magam előtt látom, amint szaval. Majakovszkij egyik forradalmi versét mondja. Szenvedélyes, hosszú verset. — Elmondta, és milyen na- qi/ot sóhajtott, mikor a végére ért. — Akkor... nem akadt meg? Tudod milyen nehezen ment a fejébe az a vers? Mariska mondta, hogy már ők is sajnálták szegény fiút, mert kínjában majdnem a földhöz vagdosta magát. Most már boldog megnyugvást látok az arcán. Olyan ez, mintha a saját gyermeke sikerének örülne. En viszont elszomorodom. Sajnálom a nyolcéves Bélát. Sajnálom, mert úgy érzem, kicsit elriasztották a verstől, s rajta keresztül a könyvtől. Hogy is érthette volna meg Majakovszkijt, hiszen az Októberi Forradalom világtörténelmi jelentőségét sem foghatja föl még ebben a korban. Ezért a munkáért legszívesebben a vers ajánlójának és a szavaló felkészítőjének írnék be elégtelent, mert benne valószínűleg fel sem merült, hogy ez u vers megfelel-e a gyerek- és élményvilágának, vagy sem. Mondom, sajnálom Bélát, mert nem tudom, hogy esete után eljut-e valamikor a versig, megismerje a lángot lobbantam képes gondolatiságát, a lelket röppenteni tudó lényegét. Megszereti-e a könyvet, a könyveket? Ezen az ünnepélyen csak az adott neki sikerélményt, hogy a Majakovszkij verset „úgy mondta el, hogy meg sem akadt", Hazafelé menet ezért a kapu előtt ácsorgó-kérdező öregemberek megdicsérték, de bennem valami összeszorult és nem tudtam szólni. SZÁSZAK GYÖRGY 1979. IV. 9 a
