Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-22 / 43. szám
1978. X. 22. I m, hát aranyködös emlékezetű Rezeda Káz- mérunk virágdíszes asztalán valóban száz szál gyertya bókoló fényét lobogtatja a születésnapi torta; ki hitte volna... Ámbár, vajon mit számít az élet hömpölygő, sötét ragyogású áradásában múlt és jelen, s mit számít az, hogy Alvinczi Eduárd úr — de genere Gut-Keled — mely napon döngette meg vala buzogányával a bécsi Burg mohos kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!“ De mit is akartam mondani: igen, a délceg Szindbád, a kalandos hajós, ifjúsága századik esztendejét üli. Nem tesz semmit, hiszen volt ő iij/ir több száz éves is, s az is fehéren feketével bizonyított adat, hogy halála után fagyönggyé változott. S még ebben sincsen semmi különös: lám, Pistoli a másvilágról tér vala vissza, hogy (Kleofásné kakasát keresve), búskomoly szavakkal Rizujlett asszony fülébe mormolja mindazt, amit ama bizonyos Napragforgók nézegetése . közben el nem mondhatott. Nevezetesen azt, hogy „A könnyek mindenfelé sósak. A fájdalmak, betegségek elviselhetetlenek, akármilyen szép a város“ — súlyos szavak olyasvalakitől, aki, amint erre a báró Podmaniczky Frici úrnak adományozott, noha ennél sokkalta személyesebb szerelmeket sejtető Budapest vőlegénye cím is utal, oly meghitt kedvelője vala a városnak, amelyről szó esik, s ahol — „Holdtöltekor nemcsak a vonító kutyák vannak egyedül ébren; mindig akad a városban valaki,' kimeresztett szemű, szívszorongásos haldokló ... Egy félbemaradt kacaj, egy megdermedt szerelem, egy seb, amely éjszakának idején felfakad. Emberi boldogtalanság. Atkozott szegénység.“ Az ám — hát csakugyan, mi lett volna a városból és a világból, ha Rezeda Kázmér, esetleg Alvinczi Eduárd, netán Szindbád vagy Pistoli nem vállalkozott volna rá úri, szívmeleg kedvtelésből, hogy kifogdossa a vízből a hullákat, elvágja az akasztott ember kötelét, megragadja a kezet, amely vért akar ontani. És mi lett volna, ha nem is a világból, de a magyar irodalom Jókaitól, Mikszáth Kálmántól Móricz Zsigmondig ívelő folyamatosságából, ha Krúdy Gyula, Byron és Puskin romantikus-realista világának kései miagyar talajgazdagítója — nem véletlen, hogy egyes írásait, regényeit előszeretettel és kegyelettel vezeti be hol Byron-, hol Puskin-idézetekkel — nem kapcsolódott volna be a maga-hangsze- relte impresszionista „halk s mégis hangzatos gordonka szólamával“ (Schöpflin Aladár méltatása) ebbe a folyamatosságba. Micsoda hézag maradt volna nélküle s az általa teremtett magyar Anyeginek és nyírségi, szepességi, magyar homokbuckák között kalandozó, régi jegenyesorok mentén kóborló magyar Childe Haroldok nélkül a magyar realizmus megkésve épülő, alakuló emlékművében. Mert kétségtelen, hogy a magyar irodalom megkésve, az élő, a mai jelenbe beötvöződött elődök nélkül kezdte meg a realizmus megalapozását. A „magányos gordonkaszólam“ Byron és I Puskin mellett Dickens és Victor Hugo — lám, ismét a romantika és realizmus pompás jegyessége — jelenlétét pótolja a magyar irodalomban. t Még akkor is, ha ez a „gordonkasző később sztigmaként tapad Krúdy alakjához, s ehhez nem csekély mértékben bizonyára maga Krúdy is hozzájárult, hiszen amikor foglalkozni kezdett a Budapest vőlegénye megírásának tervével, ő maga vall így: „Azt hiszem, hogy a tavalyi esztendőben én voltam az első, aki a régen elfelejtett báró hátrahagyott memoárjait, a szent lelkesedéssel és tizenkilencedik századbeli ábránddal, mélázás- sal, magányos gordonkázással, úri nobilissággal írott emlékiratokat a múzeumi igazgató jelenlétében felnyitottam. A rendbe rakott, számozott, egyformára nyesett, margóval ellátott diósgyőri lapok már az első pillantásra megmutatták az agglegény báró figuráját...“ Kétségtelen, hogy ez a sztigma egyoldalú és nem lehet Krúdy Gyula írói művészetének kizárólagos értékmérője. „Hívei és rajongói, sőt legjobb szándékú méltatói sokáig ezzel és csak ezzel jellemzik írói modorát, a »gordonkázás« Schöpfin Aladár irodalomtörténetében már szinte esztétikai ítéletté válik. Pedig ez a néhány sor is meggyőzően vall arról, hogy Krúdyt mégiscsak a jigura érdekelte elsősorban“ — jegyzi meg kiváló méltatója, Szabó Ede, a Budapest vőlegénye elé írott bevezetőjében, s amilyen gondos és éles f szemű a méltatás, olyan helytálló a szövegkiemelés is: Krúdy valóban a figurát ragadta meg és keltette életre a Budapest vőlegényében, csakúgy, mint ahogyan Dickens is a figurái — és a figurái korabeli háttere — kedvéért hozta létre a Pickwick-klubot, vagy mint ahogyan — s ez Krúdyt még jellegzetesebben a világirodalom rokonává teszi — Victor Hugo terjedelmes, romantikus mesét sző a párizsi Notre Dame köré, csak azért, hogy életre keltse a XV. század Párizsát, a középkori árkádokat, sikátorokat, tereket és — nos igen: a sikátorokban emberek — figurák — élnek. Krúdyt a világirodalom igényével és szemléletével kell olvasni. A két világháború közötti nemzedék számára a csehszlovákiai magyarság szellemi életében talán még inkább, mint bármely más magyarlakta területen, mert hiszen ez a nemzedék helyzetéből adódóan kéfszerte „emlékezésre ítélt és kötelezett“ (politikai létünk során mindkét jelző ranggá nemesedett) nemzedék lett — Krúdy két szinten is eszméltető irodalmi és irodalomtörténeti élményt jelentett; elsősorban talán azért, mert ez a nemzedék önmaga fedezte fel Krúdyt önmaga számára, hiszen Krúdy éveiben az iskolai irodalomtanítás területén még Ady és Móricz Zsigmond jelentette a tananyag óvatos és .mereven iskolaképessé rendszabályozott záróakkordját. Talán így vált Szindbád és Rezeda Kázmér világa a szlovákiai magyar értelmiség említett nemzedéke számára különös módon ködös álmokból ocsúd- tató, jótékony ébresztgetéssé, felfigyeltetöen kiegészítve, és kihangsúlyozva azt a keserű-okos felismerést, amelyet mintegy zenei ellepontozás kulcsszavaként pontosan Szindbád és Rezeda Kázmér Krúdyja, de mindenekelőtt a Magyar Tanács- köztársaság Krúdyja szövegezett meg: „A legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk. Új történelmet kell írni.“ A Krúdy-életmű és ez a kulcsszó elválaszt" hatatlanul kiegészíti egymást: az „emlékező“ nemzedék számára talán még fokozottabban, mint az előtte járt és az utána következő nemzedékek számára: az új történelmet javarészben ez a nemzedék írta, általa írták, sőt, előzményeit ennek a nemzedéknek a bőrébe és húsába égették bele. Krúdy és Krúdy világa ezért lett útmutató, éppúgy, mint Ady Endre, Móricz Zsigmond (az előd Mikszáth Kálmán) vagy a nemzedék ifjonti életében, érthető módon Szabó Dezső, aki az indulás, a vajúdó szellemi és politikai talajkeresés és pubertás idején, ha erdélyi transzponálással is, az átmenetileg talajt vesztett szlovákiai magyarság par excellence szellemi irányítója lett. Vagy mint ahogyan a későbbi években Veres Péter, Illyés Gyula, az egész Néma Forradalom, József Attila, Radnóti Miklós — természetesen az élő Nyugattal és a nyugatosokkal egyetemben és egyidejűleg. És éppen itt és ezért kapcsolódik ehhez a gondolatsorhoz a második élmény-leszűrés és törvényszerű következtetés: Krúdy szépségesen búcsúzó és búcsúztató álomvilága, álomvilágán keresztül lúdbőrző realitása — mert a nemzedék számára a tudatos Krúdy-ragaszkodáshoz és vállaláshoz nem fűződtek tündérszerelmű nosztalgiák: számára a Vörös postakocsi utasa, az Aranykéz utcai szép napok lovagja s a szép szepességi asszonyok szerelme már régen illúziók nyers felszámolását és új, igazabb, mélyebb kötésű valóságok keresésének sürgetését jelentette — vagyis ez a realitás és az említett zenei ellenpontozás kulcsszava azt bizonyította, hogy Krúdy utolérte és maradandóan a magyar irodalomba rögzítette az angol, orosz, francia realizmus világát és utolérette a magyar irodalommal a világirodaimat. Tudatosan. Mert nem lehet véletlen, hogy Írásaiban, a nyírségi évekre utalva, ilyen képzettársításokra bukkanunk: „ ... csendes, melankolikus évek, amelyek az én fiatalkoromban ’ mindig a muszka regények mélabújára emlékeztettek ...“ Vagy — újra vissza a Vörös postakocsihoz, amelynek írásakor Thackerey igézetével delejezte meg az alkotás vágya: „a pesti vásár“ korrajzát akarta megírni. Utánérzések és után- hallások béklyói nélkül; erre a kortárs és tanú Ady Endre figyel fel tisztelgő lelkesedéssel: „Krúdy édes szerencsénkre nem azt irta, amit regénye bejelentőjében felsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát.“ „Tegnapi ifjúsága“ idején Krúdy 35 éves volt, s a Vörös postakocsit Singer és Wolfner vállalata nyomatta ki, ami már önmagában véve is komoly irodalmi rangot jelentett. Amikor a sorsdöntő krisztusi évekhez érkezett, már tíz novelláskötet, két regény, több ifjúsági regény, elbeszélés sikere állt mögötte. De ahogyan írásaiban száműzte az időt, élete is hetvenkedve-lázadozva buktatta fel az évszámokat. Élete 55 éve alatt többet és hevesebben, zabolázatlanabbul élt és alkotott, mint egész, századfordulóból új évszázadba hajló kora: 14 éves korában jelenik meg első novellája: 15 éves korában a Pesti Napló közöl tőle riportsorozatot; 16 éves, amikor ünnepélyesen és teljes komolysággal felajánlják neki a Debreceni Ellenőr szerkesztői állását, s egy évvel később (miután id. Krúdy Gyula karhatalommal viteti az érettségiztető bizottság színe elé), Magyarország egyik legszínvonalasabb vidéki lapjának, a nagyváradi Szabadságnak a munkatársa; 19 éves korában konok daccal bejelenti, hogy feleségül veszi a nála 7 évvel idősebb „Satanellát“ — miért ne? (egy zsidónőt! egy írónőt!! — id. Krúdy Gyula csak két év múlva adja dühös beleegyezését kiskorú fia házasságához), s 24 éves korában (az akkori törvények szerinti nagykorúsága idején) már két gyerek apja, a harmadik, Krúdy Mária hat évvel, gazdag írói hagyatékának fáradhatatlan feldolgozója, az író második házasságából származó Krúdy Zsuzsa 17 évvel később születik —, s közben megkezdi végtelen, időtlen vándorlásait, magányos italozásait, duhaj kártyacsatáit a pesti kávéházak és budai kocsmák kimeríthetetlen során. Száműzte az időt és azonosult hőseivel. Hiába jelennek meg évről évre, gyors egymásutánban legsikeresebb írásai (természetesen korántsem a közönség „ízlésének“ megfelelő kiadói válogatás nélkül: a Valakit elvisz az ördög című regényére nem talál kiadót, s az is természetes, hogy A tiszaeszlári Solymosi Eszter című doikumentumregénye Gömbös Gyula és Me- csér András Magyarországán nem jelenhetett meg — nem jelenhetett meg egy olyan korszakban, amelyben szinte egész Magyarország egyetlen tiszaeszlári perré fertőződött), Rezeda Kázmér bokája körül szüntelenül a nélkülözések kopói csaholnak, Alvinczi' Eduárd urat lihegő hitelezők üldözik kocsmaasztaltól kocsmaasztalig. Azonosult hőseivel: búcsúzott és búcsúztatott, s úgy hajszolta magát az elmúlás felé, ahogyan egyik legkedvesebb alakja, Ben, az Őszi versenyek elcsapott zsokéja tette: „Csak homályosan rémlett előtte, hogy a lóversenytér felé kell sietnie, ahol már tud'ja a fát, amely már várja őt.“ áműzte az időt: utánozhatatlan iróniájával, borongós meghatottságaival, utolérhetetlen légkör- és hangulattereméseivel, kihívóan különcködő, ódon veretű stílusművészetével, felejthetetlen szépségű mondatalkotásaival és mondat- teremtéseivel — „le styl, c’est l’homme; a stílus maga az író — tudatos és célzatos elavultság mögé rejtett, kérlelhetetlen társadalombírálatával hőseivel együtt a felbolydított és felbomlott idő könyörtelen sodrásába száműzte önmagát is. így élt vala Budapest vőlegénye, a Festett király és a Hét bagoly délceg írója, veres haiú, kontyos kasszirnék, illatos viganójú színésznék, terebélyes páholynyitogató asszonyságok, fürge borfiúk, sovány zsokék és foszladozó ködlovagok között, egy korban, melynek lombveszejtő viharaiban és ordasszagú hófúvásaiban nem tehetett egyebet, mint hogy újra álmodja boldogult úrfi- korát. Szálas, szép alakja, alkonyi kóbor árnya — sudár dereka volt, mint minden nyírségi Krúdy- Sarjnak — így növekedett bele az, utókorba, amely leikébe ölelte, s nem másért, mint mélázó, kesernyés igazságaiért, kisemberekért, napi gondokkal, bajokkal, keservekkel birkózó népek piros pirkadatára váró, dobogó szívéért. S ezért, ha valahol valamely őszi alkonyon, tavaszi , esteien egy-egy lány mosolyú Estella kisasszony kikönyököl muskátlis ablakán, s valamely budai kiskert! vendéglő zugában valahol valamely ragyás képű, göndör fürtű cigányprímás szívünk hangjegyeihez hangolja kopott húrjait, s az esti édesbús csöndességben, élő emlékezésben — hagyjuk a gordonkaszót — fellapozzuk ama szép nyomású diósgyőri papírlapokat, a múltból zsongó -üzenetek nyomán jobban, igazabban, tisztábban érezzük a megváltott élet, a jelen biztató, erőteljes érverését. Hiszen mindnyájunk előtt ismeretes, hogy Szindbád halála után fagyöngy lett. RÄCZ OLIVÉR mmmm VŐLEGÉNYE
