Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-22 / 43. szám
E rről a régen elment figuráról (madárijesztőről, ruhafogasról vagy emlékkönyvben^ préselt rozmaringról) most már meg lehet írni, hogy voltak bizonyos napjai is életében, amikor egyetlen sánta öregasszonnyal se találkozott, a vendéglők előtt elhaladtában könnyű laci- pecsenye és fokhagyma illatok ütötték meg az orrát, hölgy ment keresztül a kocsiúton, mégpedig teljesen hozzáilllő ruhában, akinek utána lehetett bámészkodni: milyen a bokája, milyen a nyakszirtje, alkalmas volna-e a dereka az átölelésre, keble a megnyugtató pihenésre, amelyre minden embernek szüksége van, aki ezen a földön komolyan működik, véleménye (és a társadalom véleménye szerint is) hasznos munkát végez. Mert hiszen körülbelül ezek az első szempontok, amelyeknek alapján egy hölgyet szemügyre lehet venni: van-e benne megértés egy elszeren- csétlenedett férfi szenvedései iránt? Gödöllői Irénben volt megértés (bár Szindbád néha kénytelen volt Iróniának nevezni a megszokott Iréné neve helyeit). Volt benne megértés ... Mindig eltalálta a jó napokat, amikor Szind- báddal kedvére kisétálhatta magát a régi óbudai temetőben, ahová már nem járt temetkezési menet, az újabKrúdy Gyula — Idegen jár a házban — mond Iréné, amikor Szindbád az altábornagy sírja felé közelgett. Természetesen, nem voltak semmiféle ünnepélyesebb léptei, mert a temetőtől szívéből undorodott, mint olyan ember, akinek még sok tennivalója van az életben (mint ezt gondolják magukban némely férfiak, akik régen megértek a halálra, de nagyon különböző tárgyalásokat, találkozásokat, megbeszélési időpontokat találnak ki arra nézve, hogy a megsemmisítő halál még darab ideig hagyja őket futkározni, speku- lálgatni, gondolatokkal, nőkkel bíbelődni. így: Szindbád ürügyül a továbblépéshez Irént, az altábornagy kedvesét hozta fel. „Mi, civilek is vagyunk valakik, ha rákerül a sor!“ — mond Szindbád a hátrafelé ülő lovasnak, aki minden éjjel megjelent ablaka alatt, hellyel kínálta meg a jámborságot, megtértséget, sőt vallásosságot színlelő Szindbádot a nyeregben, hogy egész úton rámosolyoghasson, amíg a nesztelen, patkó nélküli ló viszi a pasasért a maga megszokott útján.) A temetői randevúnál tehát meglehetős lanyha kedélyt mutatott Szindbád. — Uram Istenem, adjál ennek az öreg szívnek nyugalmat — mond a zelmetlenül jönnek ki az emberekből. Milyen rettentő Megszólalások vannak a koldusok jól betanult sirámaitól kezdve az adóvégrehajtók kopogtató, elbizakodott, úgynevezett törvényes megszólalásáig! Egy olyan skálája a hangoknak, amelynek mindegyike arra született, hogy embertársát elüldözze, e földről. Köszönöm, hogy most végre Nagyságod is szólt hozzám, akinek hangja nem mondható kellemetlennek — szólt Szindbád, amint igyekezett megtalálni a talajt, illetőleg az álláspontot, amelyet elfoglaljon a fentebb említett hölgy kívánságaival szemben. Iréné azonban ironikusan — van-e borzalmasabb magatartás egy fiatal hölgy részéről? — hallgatta Szindbád védekezését. — Ezeknek a túlvilági hangoknak a hallását, amelyről már többször panaszkodott nekem, uram, többnyire az idegek rendetlensége szokta okozni, amely pálinkaivás vagy egyéb zavaros álmokat okozó körülmény miatt jön létre. Ismerjük a diagnózist, nem csodálkozunk, ha folytonosan pénzbeszedők hangjait hallja maga körül. Ugyan nem mindenben helyeslem a taktikát, ahogyan a főváros vezetősége a villamos áram számláit behajtja ... Kellemesebb embereket is ismertem már Budapest főváros pénzbeszedőinél. WÉS WSZMPOK Simm ECETÉBEN ban elhunytakat a hegy alá viszik, egy síkságra. A hegyoldalban, pláne, a jó magasan alvó óbudaiak, akik amúgy is csak a bal vállukon át tekingetnek vissza ebbe a világba, mint a fogyó holdra szokás, sohase szemközt, mert az elmenőben levő holdvilág mindig elszívja bizonyos életerejét az embernek, amelyről nem lehet tudni, hogy lehet-e pótolni? — ezek a régi óbudaiak, úgy hallgatták az alantról felhangzó, jó bőséges temetési harangozásokat, mint akiket nem érdekel többé, hogy kit visznek kocsin a földszintes, új temetőben. Az életkoruknál, a helyzetüknél fogva sikerült bejutniok a holtak főrendiházába, fel, a hegyre, családi kriptákba, régen megvásárolt sírhelyekre, amelyekre nézve kontraktust kötöttek valamely hatósággal, amely mindig intézkedik, ha temetésről van szó. Mint csupa régi grófok, zavartalan magányban (egyedül, mint a varjú), alig zavarva látogatóktól, lárma csináló vigécektől, rosszindulatú hitelezőktől, de még a földön maradt asszonyságoktól is mentesen (akik hajdanában még a vendéglőben is utánuk jártak a férfiaknak, pedig többnyire nem volt szükség rájuk) aludgattak itt a régi óbudaiak, amíg Iréné rájött a rejtek temető előnyeire, elmélázásra alkalmas pihenőhelyeire, a sorstól más helyen nem élvezhető hangulataira. És elkezdte a temetőlátogatást, mintha legalábbis legközelebbi rokonai nyújtóztatnák itt lábaikat (a sok haszontalan járás-kelés után), hervadt leveleket szedett össze a sírokról, amelyeket összekeverve vetett valamely egészen elhagyott sírra, mintha a temető módosabb lakói nem felejtkeznének el méltatlanul elhagyott kollégájukról. Sőt voltak napjai, amikor nagyobb feladatokra is vállalkozott. Kicserélgette a sírkereszteket, mert így akarta végleg elrejteni kedvenc halottait. Az altábornagy, egy igen régi és szinte már csak álmoskönyvben (vagy katonai sematizmusban) szereplő katona sírjára tímár- mester sírkeresztjét állította. — Nem kell, hogy az altábornagyot megtalálják azok, akik elhidegültsé- gében végleg elfelejtették. Iréné ugyanis valamely földöntúli összeköttetés révén tisztelte, sőt szerette az altábornagyot. „Ilyen lehetett apám, ha ismertem volna!“ — gondolta az altábornagy sírján üldögélve. És a sírkereszt elcserélése révén csak ő tudta egyedül, hol nyugszik az altábornagy, aki bizonyára megtett mindent az életben, hogy neve emlékezetes maradjon. Lám, Iréné a nevébe lett szerelmes. Fabritzkynak hívták. kalandor, amikor Gödöllői Irént megpillantotta az altábornagy sírján üldögélve és kézimunkázva. Tudniillik: régi szokás szerint bizonyos szívzavarok jelentkeztek szervezetében, amikor kézimunkázó hölgyet látott, önfeledten egymásra vetett lábakkal, a kötő- vagy horgolótűvel turkálva hajában, elgondolkozva és közben babonázó öltéseket végezve a vásznon, csipkén, más semmiségeken, amelyek látszólagosan darab időre lefoglalják a nők gondolatait. De persze hogy a babonás öltéseknek meg volt a maguk céljuk, gondolatilag egy messze bitangoló, lábszárait meresztgető, bajszához, esetleg fodros pofaszakállához nyúlkáló férfit is célba vehettek a kézimunka öltései. — Hol van az a tudós, aki kiszámíthatna egy női gondolatot, amely a világűrben elröppen egy másik gondolattal együtt, amely például öreg tudós homlokából keltezve a Hold és a Csillagok meghódításáról szól — amíg a kézimunkázó hölgy gondolata megmarad itt a földön, és nem kíván se többet, se kevesebbet, mint ez úriembereknek a szokása? (Szindbád már régen nem viselt strupflit a nadrágszáron, hogy a térdeplési jelenet kellően sikerülhessen. Bőszárú nadrágot hordott, amely a letérdepléshez mindenkor alkalmatos volt.) — Az ön rám való gondolása hívott ide, Iréné, miben lehetek szolgálatára? — kérdezte Szindbád szabályszerűen összeütve bokáját (előbb az egyik lábával bizonyos félkört írva le a levegőben, mint ezt a budapesti rendőröktől látta). — Igen, gondoltam önre, mert attól tartok, hogy az utóbbi időben nem viselkedik gentleman módjára — felelt Iréné. — Vallását akarja változtatni egy metodista nő miatt. — No, legalább asszonyhangot is hallok még ebben az életben — fohászkodott fel Szindbád őszinte örömmel, mint aki valóban boldogságot érez arra az eseményre nézve, hogy egy asszonyhang szól hozzá, mégpedig azon az althangon, amely komolykodva a férfiak mellénye alá látszik bujdosni.' — Azt hiszem, a mai napot a jó napok között jelölöm meg a naptárban, nem csekélység, ha egy női hang is beleavatkozik az ember szürke életébe. Én amúgy is haragban vagyok azokkal a hangokkal, amelyeket hallatni szoktam. Minden felébredésekor a másvilágról jövök visz- sza, ahol az altábornagy úr már kényelmesen elhelyezkedett, valószínűleg fájós lábait áztatja egy tálban ... — De velem kötekednek tovább is a hangok, amelyek értelmetlenül, ér3. Szindbád bólingatni kezdett a gúnyolódó hölgynek, mintha mindenben egyetértene vele, mert nem szerette sohasem egy nő előadását megzavarni. Irénének a pénzbeszedőkkel volt baja, hadd mondja el teljes egészében tapasztalatait. De Iréné váratlanul fordított egyet a dolgokon, amint kézimunkájára nézett és rájött, hogy voltaképpen mi is a teendője a megidézett úriemberrel. — Igen, széliében azt beszélik, hogy mormon (vagy tán mohamedá- nus) akar lenni, és több feleséget tartani. Mindenféle ócska asszonyságokat akar összegyűjteni maga körül. Való volna ez? Szindbád megtörtén állott a temetőben. Igaz, hogy betegségeiben, amelyek meglátogatták, gondolt bizonyos nőkre, akik jól tudnák ápolni, párnáin megforgatni, éjjel betakargatni, elaltatgatni, megtörölgetni verejtékező homlokát, de hát ezek a nők nem mindig voltak alkalmatosak arra is, hogy feleségül vegyék őket. Hogyan magyarázhatná meg ezt a kérdést az ironikus Irénének, aki a rajtacsípett bűnösön legeltette szemét, miközben így morfondérozott... — Eddig legalább nem vétett az ország törvényei ellen. Most majd azt is megérhetjük, hogy öregségére becsukdossák, mint valami gonosztevőt. Én nem szabadítom ki, előre figyelmeztetem. Már csak azért se tehetném azt, mert nincs többé életben az altábornagy, nemes pártfogóm, aki felkötött karddal elment azokra a helyekre, ahol szükséges volt közbelépnie. — Sajnos, az excellenciás úr csakugyan nincs életben — mond Szindbád szemlesütve. — Goromba egy fráter volt, pisztollyal akart kényszeríteni, hogy kegyedet nőül vegyem, Iréné. No, de sohasem ijedtem meg a pisztolyoktól. — Ne folytassa! — kiáltott fel Iréné. — A halott mindent haH. És ebben valóban igaza volt. A koporsó megmozdult a föld alatt, mert az történt vele, hogy a kövér emberből kifejlődő gázok szétnyomták az egyszerű katonás koporsót, és a sír felülete emiatt besüppedt. Irénem úgy érezte, hogy süllyed alatta a föld, ugyanazért nagy örömmel fogadta a segítségére siető Szindbádot. Kezét kezébe adta, és el sem bocsátotta sokáig, mert a gúnyolódó nők is megrendülnek néha (különösen akkor, ha a föld elnyelni akarja őket). — Vigyen messzire az altábornagytól, mert még valamit csinál velem — mond a hölgy visszanézegetve a beomlott sírra. „AZ ÉN IFJÚS „Amennyit írtam, amennyit szomorú voltam — az „Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis sze, Ügy hívfák a városkát: Podolin. Közel a határszélh feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt mi útjába esett annak a nagy országúinak, amely ke volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szí tek a városka kövezetén, amely még a középkorbó, ( „A Poprád ott kanyargón a régi kolostor alatt, é zött mélyen, csendesen és f eket én vonult meg, mi pén vígan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a ha fuvarosoktól tanulták volna a jókedvű kocsikázást, megtenni az utat az egyik országból a másikba.“ (Az „If „Podolinban, ebben a kis szepességi városban, ahc, Pál a leggazdagabb ember hírében állott. A szépé Poprádi uram messzi városokba elhordta a vásznát szőttek a podolini öreg kolostor alatt, ahol a szövi diákok mormogása vegyül.“ (A „Poprádi szállásai“ című novellából) Összeállító
