Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-16 / 29. szám
* 1 A napmelegtől fölforrósodott lakásban nagyobb a fülledtség, mint odakint. A másnapi korai fölkelés miatt hiába nem kerestem magamnak hosszasabb elfoglaltságot, tudatom ezerszer látott képeiket rögzít, dolgozik megállíthatatlanul, mit sem törődve alvásra vágyó testemmel. Az álmot, mint tűzhányó körüli felhőt, szétnyirbálja, llegyűri a hőség. Téblábolok, . csetlek-botlok, a hideg zuhany sem segít. Lustán ácsorgók az ablaknál, de mihaszna vágyódom az elszundíttató hűvösségre: vérközeiben a kánikula. Munkája az álmatlanság éltetése, a hozzám hasonló nyughatatlanok zaklatása. Vesződöm a gondolattal, kiadatlanul vajon jól végzem-e holnapi kötelességemet? Az előrevetítés elszomorít. Tehetetlen magányosnak érzem magam. Aztán mégis fölvi- dulok, mert — bár kisvárosom utcái néptelenül sandítanak föl nyolcadik emeleti ablakomra, s a lámpafény kergítette bogarak is valami nagy-nagy kihalásról zümmögnek baljóslatúén — érzem, nem vagyok egyedül. Tudom, ki alszik most nyugodtan, pihegő teste alá dolgozva a párnát, ki úszik félálomban szülőfaluja elhagyott jegenyéi között, s ki kutyagol szapora szívveréssel a kényszerű ébrenlét csúcsaira. Példa erre a felhallatszó köhécselés. Tudom kié, s ez véglegesen megnyugtat. A nyugdíjas bácsival nap nap után találkozom a lépcsőház bejáratánál. Nem akarja a bútort pácolni, inkább lent füstölget szivarjával. Már első — vagy két évvel ezelőtti — találkozásunkkor láttam, az a fajta parasztember ő, akinek törvénye a mindenre kiterjedő éberség, beszéde az egyenletesség, s az egyenesség maga. Nemhiába: erre tanította a föld. És most ideszorult, lánya szövetkezeti lakásába, barázdányi föld, udvar és állat nélkül. A madarak csicsergése, a tyúkok kárálása helyett a hatvanhármas műúton robogók és a lefolyócsatornák zajára ébred. Ha egyáltalán alszik éjszakánként. Mint köhécselése elárulja, nem sokat. Ki tudja, kinek kárörömére, szenvedő alanya a civilizációnak. De hát akkor én is a civilizáció szenvedő alanya vagyok! A bácsinak még egy életre megadatott — bár a közeli múltban elvétetett —, nékem már csupán három kérészéletű szünidőre a hasznosságnak az az érzése, amit egyedül a termőföldtől kaphat az ember. £s mintha meg sem adatott volna a falu, a parasztporták al- maszagú hálószobáinak hűvösével. Pedig most éppen gyermekkorom könnyed nyarainak emlékezete babusgat, Hajós néni nyáradi, Lízi- ék tőkési, Erzsó anyóék eperjesi hálószobájának hűvösségét deleje- ző homálya. Az Idő burkát magukra vonó vackokra, a • robajló szárnycsapású álmodozásokra vágyom, amelyeknek teljes emberi- erkölcsi létjogosultságot adott a nappal elvégzett munka nagysága. Szénát gyűjtöttem, kalászt szedtem, répát vágtam, legeltettem ... S ebben a pillanatban életet teremtő bizonyossággal érzem, hogy a néhány emelettel lejjebb köhé- cselő idős ember is régi hálószobájának megidézésével csalogatja ablakához, el-elfulladó torkához a ki tudja, merre kódorgó szellőt. Így hát ketten vagyunk egy helyzetben, s vajon ki tudhatja, rajtunk kívül hányán vágyakoznak most a múltba, a szépre, a parasztházak mélytengeri hűvösére. Talán a behemót égbolt csillagai, talán csak a csönd teszi velem az egészet: nem veszendő — születő világot érzéki És nemcsak szépet, ahogyan azt érezni illik, hanem kahlttyolót-köhécselőt, hiányérzetekkel teltet is. Olyat, amilyet e rekkenő éjszaka kellős közepén e két Duna közötti kisváros panelházában élesztget a fulladó köhögés, amely ugyan van, létezik, de nem lehet törvény. Nem lehet törvény, mondogatom, s Radnóti sorát mormolom: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.“ M űfordítóink ÜHELYÉBÖL AFRIKAI NÉPKÖLTÉSZET Halottak könyve (EGYIPTOM) Az értelem tüzét Nem próbáltam soha Leheletemmel elfojtani. A lelkesedést, Szívünk parázsló fejedelmét. Soha nem enyésztettem. S a szépséget, Mely a formák igazsága, Nem sértettem meg. Én tiszta vagyok. Tiszta vagyok. Mondóka (MALI) Kisujj mondja: öcskös, éhes vagyok. Gyűrűs mondja: Vegyünk valamit. Legnagyobbik mondja: Kérjünk. Mutatóujj mondja: Lopjunk. Hüvelykujj mondja: Nem tartok veletek. Az elefánt engesztelése (GABUN) Célt tévesztett dárdánk Ö elefánt! Nem akartunk megölni Nem akartunk megbántani Ö elefánt! Nem a vadász oltotta ki életed Ütött az órád Ne térj vissza, ne taposd össze kunyhóinkat Ö elefántl Etiópiái közmondás Ne káromold az Istent azért, mert megteremtette a tigrist. Adj neki inkább hálát, hogy nem látta el szárnyakkal. VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordításai A halál (KAMERUN) Szokás szerint, ha reggel valaki megtámad benneteket még aznap éjjel kitöltitek bosszútokat. De a halál itt mindenki számára közös. Egyetlen jogotok bevárni a percet mikor sorra kerültök. SOSEM HALUNK MEG Az az Igazság, hogy nehezen tudom őt elviselni. Valósággal ránehezedik e tízemeletes lakótömb életére. Eleinte — ösztönösen és kevés sikerrel — úgy próbáltam védekezni, hogy igyekeztem nem tudomásul venni. Akkor költözött ide, miután eltemette harmadik feleségét. Kijus- solta a jogosultakat, magának itt vett egyszobás lakást. „Agglegénynek egyszobás is elég...“ — magyarázza kuncogva, kacsingatva. Agglegényt mond, nem öregembert vagy özvegyet. Mindjárt az első napon lefoglalta a kődzsungel szívébe szorult park egyik padját. Ma már az övének tekinthető, ott üldögél azóta is naphosszat. Reggel hatkor kel, áthallom fü- työrészését. Azt is, ahogy vad, kéjes horkantásokat hallatva paskol- ja magát a zuhany alatt. járási délceg, fiatalos, teste kisportolt. Szeméneik csillogása ra- vaszkás. Csak a haja ősz, ezüstfehér, de ez sem árul el semmit a koráról. Hetvenedik születésnapját ünnepelték a minap. Barátai jöttek köszönteni — seregnyi reszkető kezű-lábú, gömyeteg aggastyán. „Fiuk lehetne“ —• csóváltam fejemet, s e matuzsálemek blzonygatására is csak nehezen hittem el, hogy valóban hetvenéves. Qjféltájt nótázásba hágott az ünneplés. Egyedül énekelt. „Ihaj-tyuhaj, sosem halunk meg ...!“ — recsegett át a hangja a betonfalakon. Hajnali kettőig danolászott. Valaki rákopogott, de öblös hangon, durván lehurrogta. Reggel nyolckor már padján láthattam pöfékelni. Most is — mint mindig — sportos szabású öltönyben, tükrösre suvickolt cipőben, csokornyakkendővel pá- váskodva. Gomblyukába bokréta, arcából túltengő életkedv virított. Hatvanéves rozoga, elkopott bá- csikák megbotránkozva pusmogják: rövidesen újra megnősül. Napjában kapnak szárnyra újabb pletykák róla. S valami alapja lehet e szóbeszédnek: — Képzelje — lihegi fülembe Balogh úr, a lépcsőfordulónál —, huszonöt éves ha lehetett az a csinibaba, akivel tegnap láttam őt a presszóban. Konyakoztak, kávéztak és kéz a kézben távoztak viho- rászva. Mint egy kamasz... — mondja irigykedően, majd a karbantartókat szidja: — Felháborító, már egy hete nem működik a felvonói — Végül állandó mondőká- ját fújja: — Két év még a nyugdíjig. Két év, uram, egy örökkévalóság ...!“ Az öreg közben vandál mód csapkodja az ajtót, szaporán szedi a lépcsőket, még dudorászik is hozzá, teli torokból harsogva, megrögzötten szellemeskedik mindenkivel, megpaskolja a fiatal tanárnőt, de mire az felháborodva megfordul, hogy kikérje magának, már egy emelettel feljebb baktat... Délután négy és hat között ismét a padján pöfékel, páváskodik. Vihorászó lányok raja lepi él ilyenkor a parkot. Hangja nem hallatszik fel hozzám, csak azt látom: a tinik körülzsongják őt. Azt hiszem, erre vár egész nap, s én talán még irigykedem is rá. Határozott véleményem viszont nincs róla. Szimpatikus? Ellenszenves? Nem tudom. 1978. VII ifi Zuzana MináCová felvétele KÉNYSZERŰ MEDITÁCIÓ
