Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-16 / 29. szám
Ne sírj, ne sírj, kabóca, Válás nélkül nincs szerelem Még a csillagnak se tíz égén KOBAJASI ISSA Kadisa élvezte a teát. Kipirult (orcáját, nyakát, hátát forró verejté'k öntötte el. „Tán elég lesz már — gondolta határozatlanul, miközben felemelte a 'teáskanna fedelét. — Elég volt már a léből, nem szabad túlzásba vinni!“ Forró, illatos gőz csapott az arcába, és Kadisa megpillantotta az edény alján párolgó csodálatos aranyszínű teafőzetet. „A tea nem olaj. Nem lesz hányingerem tőle“ — döntött, és teletöltötte a pialát. A gőz elhomályosította a szemét. Az asszony kedves arca álmodozó kifejezést öltött, nyájassá lett. Hatalmas, abrosznyi fehér kendőt vett elő, és letörölte vele arcát. A nyitott pitvarajtón halk szólongatás hangzott be az utcáról, önkéntelenül is kinézett. Az árokparton a folyófű hőségtől elfony- nyadt, indái tekeregtek, s mint éles szélű tépett bádog merevedezett a bogáncs. Az almafák levelét vastag por borította. Az asszonyt hirtelen elfogta a vágy, hogy kimenjen a kertbe, és nedves ronggyal minden egyes levelet letöröljön. A napos oldalon már pirosodtak az almák. A kukoricacsövek selymes bajusza úgy csöngött, mint a mongol seregek lófarkas zászlaja. A vékony nyakú napraforgók kerek feje lehanyatlott. Elklnzott, álltukban álomba merült száműzötteknek hatottak. A szemtelen tyúkok a narancssárga paradicsomot csipkedték. — Átkozott népség! *— mondta dühösen Kadisa. — Dögölnétek rakásra! — Idén bőven terem a paradicsom. De egymagának nem sok kell. Mondta is Salabaj gyerekeinek, hogy szedjék le az érett paradicsomot, de azok csak legyintettek: — Minek az nekünk? A sajátunkat sem tudjuk hová tenni. — Van mit enni — sóhajtott fel Kadisa. — A gyerekek nem tudják értékelni a kenyeret... — Allah legyen I irgalmas hozzájuk, és soha ne tudják meg, mit jelent az éhség, mert akkor ■ aztán megbecsülnék a legkisebb morzsát is! Az emberek jóllakottak. Hála a mindenhatónak, nem az éhség üres szeme pislog rájuk a fazekakból... Az utca ismeretlen, idegen és furcsa volt. Sehol egy lélek. A juhakol árnyékában egy vörös kan kutya he- verészett, nyelvét lógatva lihegett, s lustán fordult egyik oldaláról a másikra. Máskor madárcsiviteléstől és trillázástól hangos a környék, de most még az ide-oda röpködő madarak is elcsendesedtek, és mozdulatlanul, némán üldögéltek az ágakon. Meseszerű, nagy, duzzadó rügyekhez hasonlítanak. Csak a kabóca fújja a magáét szünet nélkül a hangyás csalit- ből, a bojtorján és az üröm közül. Még messze volt a dél. Az utca álomba merült, leverte a hőség. Álmosltó, unalmas a látvány. Kadisa szeme is majd leragadt. Az asz- szony a dasztarhán mellé feküdt, s a bespentet feje alá téve édesdeden szuszogni kezdett. De hirtelen megint halkan szólongatták. Az asszony egy kicsit megemelte a fejét és hallgatózott. — Szüret! Szüret!2 — hallatszott-az utcáról. És az emberek az álmos utcára özönlöttek. Az aul távol esett a járási központtól, és minden új ember megjelenése mérhetetlen kíván- 1 csiságot és érdeklődést váltott ki. Hogy is lehetne másképp itt élni?! — Tűnj el a szüreteddel együtt! — szólt bosszúsan Kadisa, és fejét ismét az összehajtogatott bespentre tette, de ekkor eszébe jutott, hogy a múltkor egy arra járó fényképész felnagyította Aksaj szomszédasszony fiatalkori képét. „Teljesen elment az' esze annak a boszorkánynak! — szidta magában Kadisa. — A mai fiatalokat majmolja, és az öreg Kurakbász képe mellé kiakasztotta a sajátját is. Szégyen és gyalázat! És ráadásul még a hímzett törülközőt is a rámára dobta. Hogy divatozik!“ De bármennyire szidta is Aksajt, a szomszéd öregasszonyt, mégiscsak feltápászkodott kényelmes fekhelyéről, igaz, közben egyre zsörtölődött, Neki is lenne megbízása a vándor- fényképész számára. S miközben Aksaj miatt dohogott, készülődött. Már rég fel akarta nagyíttatni Makszut régi egyenruhás képét. Ez az egyetlen * Mai kazah elbeszélő 1 könnyű kabát 2 kép 3 hosszú jelsőkabát fényképe róla. Makszut nyomtalanul eltűnt. Kadisának sehogy sem sikerült a központba eljutni. Nem kislány már, hogy olyan könnyedén futkosson ide-oda. A „vándor“-fényképész, ahogy a szolgáltatóház munkatársát régi emlékei alapján nevezte, éppen kapóra jött. Minek is futkározna, mint valami szeles lány, amikor úgy hasogat a térde, és minden lépés fájdalmat okoz! És hogy szaggat a dereka, ha valaki tudná! Azt mondják, ez akkori szerzemény, amikor összeégetett talpával az izzó földet járta, amikor kékre fagyott lábbal a hideg agyagot taposta, amikor ezzel a sokat szenvedett lábbal órák hosszat állt a jeges vízben, hogy a frissen kelt répát megöntözze. A háborús évek eredménye ... A víz a jéghideg hegyi patakból jött. A répa meg, mint a gyerek, asszonyi gondoskodásra várt. „Minek zsörtölődöm — gondolta Kadisa —, aki keres, az talál. Csak fekszem, fekszem, pedig a fényképész helyembe jött.“ Felhajtotta egy régi láda fedelét, a mélyről elővett egy kartondobozt, benne Makszut fényképe. Az egyetlen róla maradt kép egy tiszta szővetdasára, és meleg hangon így szólt: — Van-e olyan képed, ahol együtl vagytok a gazdával? — de ez a kérdés sem volt ínyére az öregasszonynak, valami bántotta. — Micsoda fecsegő alakkal akadtam össze! Isten tudja, hogy mit nem kérdez! Nincs ilyen képem! Egyre csak készültünk, hogy elmegyünk lefényképeztetni magunkat. Addig-addig készülődtünk, míg kitört a háború. A mi időnkben nem volt szokás, hogy a fiatalok egymást átölelve fényképeztessék le magukat, nem küldtek képeket a rokonságnak, mint manapság a kollektív mulatságra szóló meghívókat — aminek a lakodalom számít, s ez jól is van. Örökre összekötik a sorsukat, de legeslegelőször a fényképen. A fényképész megsajnálta Kadisát. Még egyszer megnézte a fiatal, katonaruhás férfi képét és megkérdezte: — Van-e olyan fényképed, amelyik fiatal lány korodban készült? — A fényképész köré sereglő gyerekesen fiatal asszonyok, de az öregek is mind ámulva nézték a kérdezőt. Minek neki Kadisa lánykori képe? Kadisa némán nyúlt Makszut képe után. Várt. Serhán Murtazajev* rabba bugyolálva hevert a doboz alján. Óvatosan kibontotta, és hunyorogva nézegette a férjét. És szegény őrült fejével úgy érezte, hogy férje ebben a pillanatban átlépte a ház küszöbét. Az asszony szája elfehéredett. Barna arcú, széles vállú, magas homloké, nyugodt és okos tekintetű dzsi- git állt előtte. Ez a kép még a háború előtt készült. Makszut részt vett a halhin- goli harcokban, a lovasságnál szolgált. Amikor visszatért az aulba, lovastudományával elkápráztatta a falu lakóit. Az emberek elismerően csettintettek, látván, amint a ló hasa alá fordul, s fejét lelőgatva repül, vagy sebes vágtában feláll a nyeregben, avagy a lő farán táncol. Faluról falura szállt a legény híre. Akkoriban találkozott vele Kadisa ... — Ö, micsoda világ! — sóhajtott fel Kadisa, óvatosan törülgetve a képet ruhája ujjával. Majlajak, messziről megpillantva gazdasszonyát, láncát csörgetve talpra ugrott. A kutya nyelve majdnem a földig lógott, tompora remegett. Panaszosan felvonított, farkát csóválta — koncot remélt. De amikor enhivaló helyett papírt pillan- tot meg Kadisa kezében, minden érdeklődése megszűnt, ásított, aztán farkát kergetve körbejárt; egyébként emberrel is előfordul, hogy tehetetlenül jár körbe-karikába. Majd összegömbölyödött, egy szemtelen legyet kergetett. De hiába csattogtatta a fogát. A fényképész hosszasan nézegette a képet, majd megkérdezte: — A fiad, mamuska? — Észnél vagy? — háborodott fel Kadisa. — Az uram. — Á, én meg azt gondoltam, hogy a fiacskád! — A fényképész zavarba jött. — Te csak ne gondolj semmit! Árt az agyadnak ebben a hőségben! — csattant Kadisa hangja, mint az egérfogó. — Meg akarom nagyíttatni. Aztán jól megcsináld, érted? Vigyázz, el ne veszítsd! Kadisa nem szokott gorombáskodni, különösen ismeretlen emberekkel, de most nem tudta türtőztetni magát. Bántotta, hogy megöregedett, és azt hiszik, hogy Makszut a fia. Nemhiába mondják a kozákok, hogy a házastárssal együtt kell megőszülni. De Makszut fiatal maradt. Még az ő emlékezetében is. A fényképész először megsértődött, de aztán rájött, hogy eleven sebre tapintott az öregasszony lelkében. Könnyedén mosolyogva nézett Kadi— Minek neked a lánykori képem? Nem csináltattam én magamról külön. A ládában volt egy kép, amin a barátnőmmel vagyunk még lánykoromban. Ki tudja, talán még most is ott hever. Kinek kellene? — sóhajtott Kadisa, kezét még mindig a kép után nyújtva. — Hozd ide! — kérlelte a fényképész. — Nem hagy békében! Aztán minek az neked- jóember? — csodálkozott az öregasszony, s észre sem vette, hogy még mindig kinyújtva tartja a kezét. — Először hozd ide. Aztán majd meglátod. — Dehogy hozom, még mit nem! — mérgelődött Kadisa. — Jobb lesz, ha ezt nagyítod fel! De a fényképész megmakacsolta magát: — A saját fényképedet hozd! — Ejnye, rögtön látszik, hogy orosz. Ha a fejébe vesz valamit, nem tágít, míg el nem éri — nevette el magát Kadisa, és engedelmesen, mint egy kislány, hazament. Hamarosan visszatért a fényképpel. A fényképész méricskélte, nézegette, hol a két fiatal barátnőt, hol a fiatal Makszutot, jellegzetes mozdulattal megvakarta a tarkóját és bólintott. Kadisára nézve a fejét csóválta. , — Micsoda? Nem hasonlít rám? — aggályoskodott Kadisa. — Vagy talán nem hiszel nekem? Na, nézd már, hát ide figyelj, ez én vagyok, mellettem meg Ulboszin, a barátnőm. Együtt nőttünk fel. Egy padban ültünk. Egy aulban laktunk, csak ő hamarabb férjhez ment, mint én. Nem sokkal az ő esküvője előtt csináltattuk a képet. Látod, nevetünk. Még nem tudtuk, mi vár ránk, micsoda szenvedések. Nem állíthatom, hogy Ulboszin boldog. Az ő férje is bevonult, és hősi halált halt. Egyetlen fia maradt. A fiú felnőtt, legény, dzsi- git lett, és ő az anyja támasza. Ez is mekkora öröm! Apja helyébe lépett, nem hagyta kialudni a családi tűzhelyet. A fényképész az előtte álló ráncos arcú öregasszonyt nézte, és igyekezett hasonlóságot felfedezni közte és a képen látható vidám, fiatal lány közt. És csak az élénk, ragyogó tekintetről ismert rá ... Egy hét múlva ismét végighúzott a falun a Zaporozsec, és a szokott helyen állt meg. A fényképész minden megrendelést teljesített, és az emberek nagy örömére rögtön szét is osztotta a képeket. — Ejha! Tisztára olyan vagy, mint egy városil — lelkesedett az egyik asszony. — Te meg valóságos festeni való szépség! — viszonozta kacagva a férfi. — Hát ha még a szoknyád is kurtább lenne! A fényképész kiszínezte a valóságot. A régi fotókon való embereket válogatás nélkül modern fazonú zekébe és tekintélyt parancsoló szmokingba öltöztette. Még ha valaki régebben bespentben, sapánban vagy sekpenben3 fényképeztette is le magát, most fekete frakkos diplomataként jelent meg földije előtt, oldalra fésült hajjal, kendős kislányból pedig elegáns nagyvilági hölgy lett. Nagy nehezen Kadisa is idesánti- kált — reuma kínozta. A fényképész egy kartonra ragasztott nagy fényképet nyújtott át neki szó nélkül. Kadisa először nem ismerte fel. Letörölte arcáról a verejtéket, s kissé távolabb tartva magától, újból a fényképre meredt. Csodálkozva vonta fel szemöldökét. Zavartan hunyorgott, és szeme a csodára tapadt — Uramisten! Mi ez? — tört ki belőle halkan. Az emberek köré sereglettek, és zavartan hallgattak. — Hahaha! — Te vagy ez, Kadisa? — törte meg a csendet a kaján Aksaj. — Mi történt, hogy a lovagod rád se hederít? Talán összevesztetek, vagy mi a csuda? Éppen ezt akarta mondani Kadisa is a fényképésznek, de uralkodott magán. A mester felé fordult, és gyöngéden így szólt: — Karasó! Szép! A fényképész, aki eddig nagyon félt, hogy az öregasszony kiabálni fog, azonnal megnyugodott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A képen Makszutot látták, akit a járási fényképész civil ruhába öltöztetett. Modern vonalú fekete öltönyt viselt. A hófehér inget pompás nyakkendő díszítette. De a sapkához nem nyúlt a mester. Művészete még nem emelkedett olyan magas szintre, hogy a fejekkel is foglalkozni mert volna. Makszut úgy állt ott, mint aki önmaga előtt szégyell! magát: nem önként öltötte magára a hetvenes évek divatos öltözékét, sokkal jobban illett hozzá a negyvenes évek divatját idéző ellenzés sapka. Látszott, hogy a fényképész alkotó fantáziáját akarta fitogtatni. Kivágta a szegény Ulbo- szint, és Makszutot ragasztotta a helyére, újra lefényképezte, majd felnagyította. Kedvét lelte abban, hogy az embereket szép új ruhába öltözteti, szívük szerint összehozza, idegen szépséggel ruházza fel őket. Nem szabad kinevetni. Azt akarta, hogy az emberek mindig csinosak és vidámak legyenek. Azt akarta, hogy a fiatalok, akiket a háború elválasztott egymástól, újra összekerüljenek. S ez olyan nevetséges lenne? Egykor két mosolygó, egymás vállára hajló fiatal lány volt a képen. Most pedig egyikük már egy másik, egy erős férfívállra hajolt. A dzsigit meg mereven előre nézett, nem tudta, hogy a fiatal leányfej támaszt keres a vállán. Nem tudta ... — Ö, te boldogtalan! Hát mikor fényképeztettétek le magatokat együtt? — kérdezte Aksaj csípőre tett kézzel. Kadisa a vidáman csörgedező öntözőárok partjára ült, s hátát egy vékony fának támasztotta. — Nem emlékszel rá, Aksaj? — kérdezte végül. — Csak ezért mentünk be a járásba, mindjárt az esküvő után. Régebben sokszor láttad ezt a képet. Talán hirtelen elvesztetted az emlékezőtehetséged? No nézd csak! Mi nem fogunk úgy díszelegni Makszuttal, mint te meg Kurakbász. Mi mindig együtt voltunk! Egész életünkben! Büszkén beszélt. A hangja is szokatlanul zengő, fiatalos lett. Aksaj pedig szemlátomást összezsugorodott, szánalomra méltó kicsi öregasszonnyá töpörödött. — Hát megnagyíttattam — folytatta Kadisa, óvatosan törülgetve a képet ruhája ujjával. — A legszembetűnőbb helyre teszem. Allahnak hála, együtt vagyunk, örökké együtt... Ej, fényképész! — kiáltotta hirtelen. — Csinálj még egy ugyanilyen El akarom küldeni a lányomnak Tülkübászba. Ugye megcsinálod? Aksaj hallgatott. Nem volt egyetlen szava sem. Elfordult, ajkát megvetően lebiggyesztette. Az emberek lassan szétszéledtek. Csak a kabóca sírt szüntelenül... ott, a csalitban... Ki tudja, miért? MÉREI VERA fordítása! I H W nJ N ifi « X < u H D £0 >-X 'CD s3 >> ü
