Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-16 / 29. szám

>9

HABI-SZADI KELETI MAGUS BÖLCSELETÉ*

sieti mágus egyszer igy szólt íoz:

egyetlen fiam. £n vagyok oka íekem volt gyönyörűség gügyö- anom. Te valóban nem kérted , ez Így Igaz. Tehát nékem kell mnem nálad, azért, hogy itt ili a meggondolás. És ez az első

én vagyok kénytelen korholni légedetlen vagy azzal, amit tő- yelj ide! Én nem vagyok felelős . is áldozat vagyok: a szenve- elmeimé. És ez a második tétel, á: Harun al Rasid kalifa egy- ábd el Numanhoz, egy szegény itt állsz, testvér, a napfényen gy. Szeretném tudni az okát, norú vagyok. Mondd el nekem, ényen ugyanis vigadni szoktak Amire a favágó: — Azért búsú- ura, mert észbe vettem, hogy le történetem nincs. Velem soha at. El-Babot legalább megcsalta :zimot legalább nevetik az em- ■aszdi szemhunyorítások közben rókát hazudik, aztán itt van a, aki legalább megszöktette — no de én? Mit teszek én? jen megeszem azt a pár szem al, vagyis tudod, a mi lapos melyet Allah (legyen áldott az juttatott. Este megeszem a keret, ugyancsak »lepénnyel, aztán 3z Így megy napról napra. És l? Mondd meg te magad, igazmeghalok, még azt se fogom nek éltem. — Amire a kalifa itve Dzsáfárhoz fordult és így 3, oh Dzsáfár, nekem bőségesen mert hiszen hazudtam eleget, ik, szép lányokat is csábítottam és a végén én se fogom tudni, em.

szbe, oh Tahtúr fiam, ha rossznem találod az életed értelmét.

ez a harmadik tétel a legfon- lyi között — mondá Hábi-Szádi.

Tuszun ibn Akkád, a nagyon les és filozófus, hitetlen ember Ulahban — mesélte Hábi-Szádi ik. — Ezt ő be is vallotta ne- 5 éjszakán. így szólt: — Fiatal vahhablták közé keveredtem 5, őrjöngő emberek, csakugyan i kard. Élesek, s amellett gör- mi sem egyenes. Tehát veszély

ízlettel, amely Füst Milán Ez i egykor című filozofikus mü- igy író 90. születésnapjára emrejlik mindenben, amit gondolnak, vagy tesznek. Szokták is mondani nekem: olyan kardot csinálj számomra, amilyen én vagyok. Kopasz vagyok, veszélyes és hallgatag. — Ám ez mellékes is. A lényeg ebben annyi, hogy bár köztük éltem, vagy lehet, hogy éppen ezért: én sohasem hittem a könyörületben. A bosszúállás, vadság és gyűlölet forgott közöttük még most is, mint a téboly szele. S amellett a jótékonyságot, meg az ötvenötödik szúrát mennyit hajtogatták ájtatosan forgó szemekkel. Hogy Allah mennyi mindent juttatott nekünk irgalmában. — Én nem hiszek az irgalomban és nem hiszek Allahban sem — mondottam Jusz- szuf ibn Muluk imámnak és Lokman dervisnek, akik titkos barátaim voltak.

— Hát irgalom egyáltalán nem is létezik?

— kérdezte Jusszuf. a

— A tengerekben, de az egész természetben sem létezik, ott egyik teremtmény megeszi a másik teremtmény lábát, amely talán mégsem arra termett, hogy megegyék. Vagyis tehát: a természet e tekintetben ellentmondás nélküli, az a vonal benne egyenes: az erősebb elpusztítja a gyengébbet.

— És az_ emberek között? — kérdezi Lokman.

— Az emberek közt e tekintetben törés van

— feleltem én. — Részben megölik a borjút, részben sajnálják. Egyrészt halálra kínozzák egymást, másrészt szánakoznak a nyomorulton. És ha a sajnálkozás kerekedik felül, ez neveztetik irgalomnak.

— Szóval az emberekben mégiscsak van irgalom is, nemde? — kérdezte megint csak Lokman. — Nos, nem tételezed-e fel akkor a következőt: semmiből semmi sem ilesz. Ha benned van irgalom, akkor talán abban is van, aki, vagy ami létrehozott, — vagy tévedek? Mondd meg te magad, igen tisztelt barátom.

— Lehet, hogy tévedsz — feleltem én neki (mesélte Tuszun, a kardkovácsj. — Csakhogy akkor ravaszság, kegyetlenség, álnokság és gyilkos hajlam is van benne, mivelhogy azt is belénk plántálta, nemde. Vagy ez már nem is az ő műve, hanem Ifrité, tehát Salamon király rabszolgáié, a gonosz szellemeké? Akkor talán a tengerek és a nagytermészet is azok műve volna? Én azt se bánom, csak mi marad meg akkor Allahnak a teremtésből?

A világi pap és a szerzetes elgondolkodott. Az imám szakállát tépdeste.

— Jól van, ezt megértettem — azt mondja.

— És mi véleményed van az örömökről?

— Az öröm annyi csak, mint nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel. csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre. Különben is: a rosszban is van jó s a jóban is van rossz, ez a sorsunk — feleltem én. — Nem is tudom tehát, mit kívánjak magamnak? Egészséget-e és gazdagságot, amelyet észre se veszek, ha van, vagy nélkülözést, miikor is egy kis frissítő, egy kis szálep a gyötrő napsütésben, vagy egy kis kébab Ramadan éjszakáján valóságos fénylő ünnepet jelent.

— Akkor tehát az, amit jónak nevezünk, úgy látszik, csak a változás által lehet jó, mit gondolsz? — tűnődött Lokman. — Hát állandó jó nincs is? A gazdagság tehát csak akkor jó, ha gazdaggá lesz az ember? — kérdezi megint. — És a hatalom csak akkor, mikor kezébe kaparintja valaki?

— És a szerelem gyönyörei? — kiáltott közbe Jusszuf Izgatottan. Ezek valósággal fellázadtak e pillanatban.

— Figyeljetek hát ide — mondtam én nekik (mesélte Tuszun, a kardkovács), — mindenki ilyesmi után kap, mert a természet ezt libeg- teti előttünk, ki tudja mért? Tehát mi után kapnak az emberek? Ilyenek: a pástétom, méz, szerelem, fiatalság — ez van jónak kimondva köztük. Mármost igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregek. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: — átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: — jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel. — No de mondom tovább az örömök dolgát. Egyszóval: senki se kíván sírni, se forrőlázat nem kíván senki magának, pedig ezekből is ezernyi öröm adódik, tudva levő. Ha pedig a fájdalomban nem volna öröm is, akkor nem létezhetnének olyanok, akik a kínzást szeretik. Hogy példát mondjak: ha igaz volna, hogy a hatalom és a gazdagság boldogít, akkor legboldogabbak a királyok volnának, ha a szerelem, vagy az érzékiség gyönyörei boldogítanának, akkor Salamon király lett volna a legboldogabb ember a földön, mert néki ezer felesége volt, ezen felül hatalmas is volt, gazdag is, ennek ellenére állítólag ő írta a Prédikátort, amelyben ki van mondva, hogy mindez hiábavaló.

— Csak nem azt akartad mindezzel mondani. hogy jaj nekünk akkor, ha Allah mindazt csakugyan megadná, amit mi kérünk tőle? --- kérdezte Jusszuf.

— Milyen okos vagy, látod. De bizony, hogy azt akartam mondani, illetve majdnem azt — válaszoltam én.

— Hogyhogy? — kiáltották mind a ketten.

— Hát nem az a legnagyobb öröm, a legfőbb jó, ha egyszer az életben pontosan azt kapom, éppen azt, amire vágytam? — kérdezte megint csak Jusszuf.

— De bizony, hogy az — feleltem én. — Különösen, ha az embernek az jut osztályrészül, amire vágyott. Csakhogy ez nagy ritkaság. De ez is megesik néha, kétségtelenül. Viszont szomszédom, a fiatal Kerím viselős felesége egy éjjel izgatottan vágyott szorbet után s mikor férje elszaladt és felzavarta álmából a mézeskalácsost és elhozta neki, nagyon

Liplass városkában, amelyet ófelső- luzsiciak laktak, fura szokás járta: a férfiak, egyszer egy évben, egész napra a közeli tölgyesbe vonultak, ahol sört iszogattak, sakkoztak, biliárdoztak és kártyáztak (de csak filléres alapon, mert a liplassiak takarékos emberek), vagy horgásztak a malomtóban. Ilyenkor a városkában kitört a háború. Esztendőn át szaporodtak az ultimátumok, jegyzékek, figyelmeztetések:

— Fiatal vagyok.

— Már idős vagyok.

— Jogom van hozzá.

— Nekem is jár.

— A sógornőm gonosz.

— A menyem terrorizál.

— Az anyósom uralkodni akar rajtam.

— Az én lábasom.

— A te serpenyőd.

— Az én fésűm.

— A te szemed.

— Az én férjem.

— A te szeretőd.

És egész nap tart a harc a kreden- cekből és órákból emelt^barikádokon. Elsőnek az előharcosok, a városka leg- bájosabb és legbájtalanabb hölgyei lépnek föl. Kiállnak egy jól látható helyre, és ocsmányul szitkozódni kezdeelkedvetlenedve így szólt: — nem ilyenről álmodoztam én. Amit gyermekkoromban dajkám. Lábé adott nekem kóstolni, az nem ilyen volt, az más volt. — Ebből az következik, hogy igen gyakran más az, amire vágyunk, mint amit egyáltalán kaphatunk. Egy más alkalommal viszont ugyanő és ugyancsak viselős állapotában valami közönséges rizses hús élvezete közben így kiáltott fel: — ez az életem étele, nem is számítottam rá és íme milyen jól jártam vele. Mintha az életet enném magamba. — Ugyanő, mikor anyja egy más napon megint rizses hússal kínálta, így felelt: — nem ízlik, úgy látszik, megúntam, különben is fáj a fogam és a mellem is fáj a tejtől. — úgy látszik tehát, hogy az ember állapotának is alkalmasnak, vagy méltónak kell lennie ahhoz, amit kap. De ezzel még nem is vagyunk készen. Iszmáil. akit ismertetek, gyorstevés volt, királyi futár és egyszer, mikor véletlenül gyalog indult el, nagyon megugrasztotta őt egy fekete leopárd. Persze a húsára vágyott. Iszmáil egy folyó papiruszcserjéi közt megmenekült ugyan a leopárdtól, de a forró napon nagyon szomjas lett.

— Oh, ha itt most Allah akarata folytán forrás törne fel a föld alól, az milyen szép dolog volna — sóhajtott kimerültén. A nép szája szerint meghallotta ezt a Szakína, fölhajolt Allahhoz és így szólt: — ez az igazhivő nagyon szomjas és forrás után áhítozik. — Amire Allah: — adjuk meg ez egyszer egy halandónak azt, amit áhít. Lássuk, mi lesz belőle. — Egyszóval hirtelen jéghideg forrás buggyant pontosan Iszmáil lábainál, ő pedig őrjítő szomjúságában boldogan ivott is belőle, persze estére már forrólázt kapott és meghalt. — Amire a nép szája szerint Allah nagyot nevetett és így szólt a Saakínához: — no látod, ilyen az, ha teljesítjük a halandók óhajait. — Ugyanennek unokaöccse, Fejszál nagyon szerelmes volt egy Fatime nevű fürdőslányba (aki — mondjuk ki a szót — fürdőző nők hátát szokta vakar- gatni, tehát elég alacsony sorban lehetett), s ez a lány hallani sem akart Fejszálről. Erre Fejszál egyebet se tett, mint folyton könyörgött Allahhoz: — add nekem Fatimát, ad nekem Fatimát. — Megint csak a nép szája szerint meghallotta azt a Szakína s azt kérdezte Al- lahtól: — hét mennyország királya, adjuk-e neki Fatimát? — amire Allah összevonta gyönyörű szemöldökeit és így válaszolt: — ez az arab rosszul fog járni vele. — De ha annyira vágyik rá — ellenvetette a Szakína. — Legyen hát úgy — felelte Allah és bosszúsan legyintett. S íme Éejszál már a nászéjszakája után is nagyon csóválta fejét bizonyos női jelenségek és rejtelmek miatt, hát még azután. Szó ami szó, a végén vízbe ölte magát e gonosz fürdőslány csalárdsága miatt. Amire Allah, most már az én véleményem szerint, valószínűleg így szólt a Szakínához mérgelődve:

— mit kérnek tőlem mindenfélét ezek a szamarak? Az én feladatom volna tudnom, hogy mi kell nekik, de ha még én se tudom, akkor hogy tudnák ők?

nek, majd hátsójukat, keblüket és lábukat mutogatják. Amikor pedig Zalaso- va háziboszorkány pontosan célzott köve Haase kisasszony dudorodó, kerek hátsó felébe talál, kezdetét veszi a vérfürdő. Konyhaeszközökkel, továbbá foggal és körömmel harcolnak. Foggal és körömmel bizony, mert a férfiak távozásuk előtt hét lakatra zárják a fegyvereket, még Roman rendőr is (a rend- fenntartás céljából a városkában tartózkodó egyetlen férfiú) csak fapisztollyal rendelkezik. De Roman különben is a rendőrőrsön gubbaszt, s miután az asztallal eltorlaszolta az ajtót, telefonon próbál érintkezésbe lépni a járással.

— Jelentem ... jelentem ... jel.. jel... — szól bele időről időre a süket telefonba.

A rendőrparancsnok, amikor hajnalban eltávozott a városból, mintegy véletlenül elvágta a járási telefonkábelt. Sok a sebesült, és bizony halottak is akadnak.

Csak a gyerekeknek nem kell félniük, bár egytől egyig ott lábatlankodnak, ahol a legádázabb csata folyik. Ha nagy ritkán egy felajzott hárpia csecsemőt -tartó asszonytársát üti le, nyomban hazafut a gyerekkel, és tisztába teszi. Azt az asszonyt pedig, aki ke- „ zet emel asszonytársa gyermekére, cafatokra tépik.

Ilyen sors érte Izát, a léha, modern egyetemistát is. A huszonegy éves Ja- nek, akit pofon vágott, még le sem törölhette könnyeit, amikor a kékharisnya már elvesztette eredeti egységét és formáját.

Este zokogás tölti be a várost, és véget ér a háború. Az asszonyok megfé- sülködnek, segítenek egymásnak visz- szatolni a kredencet a lakásba, és vacsorát főznek férjüknek.

De azok, egy falat nem sok, annyit sem esznek. Elpilledtek a sör-, szél- és szivarillatú, hosszú szabad naptól, s egykettőre mély álomba merülnek.

FEJÉR IRÉN fordítása

t