Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-10 / 50. szám
Utószó Nobucsiko Ocsidi sorozatához 197». XII. 10. A fii bizonyíték Kennedy elnök 1963. november 22-én érkezett a dallasi Love Field repülőtérre. Limuzinja a 7-es sorszámot kapta, ennek ellenére a második helyre sorolták be. A saját kérésére nem fedték be golyóbiztos üveggel a kocsit. A sajtó képviselőinek kocsija a 6-os számot kapta, s az elnök előtt kellett volna haladnia, viszont csak a 14. helyre, a konvoj utolsó helyére került. így a fotóriporterek égyetlen felvételt sem készíthettek a gyilkosságról. A merényletről egy amatőr fotósnak, Abraham Zaprudernak köszönhetően film készült. Ez az egyik legfőbb bizonyíték. A filmet nagy ősz szegért a Life folyóirat vásárolta meg, de sosem hozta nyilvánosságra az egészet. Két másolat készült róla, az egyiket az FBI, a másikat a titkos- szolgálat kapta. Johnson elnök úgy döntött, hogy a két másolatot csak , 2039 után lehet nyilvánosságra hozni, tehát 76 évvel a gyilkosság után. Viszont 1967-ben Garrison ügyész kényszerítette az FBI-t a filmkópia kiadására, amiről ő is készített másolatokat. így a film sok, egymástól független nyomozónál vált hiteles bizonyítékká. S még nagyobb a jelentősége akkor, ha összevetjük a Warren- bizottság következtetéseivel. Zapruder felvételén látható, amint Kennedy integet a nézőknek, majd rövid időre eltűnik, eltakarja a hatalmas útjelzőtábla. Mikor ismét előbukkan, ökölbe szorított kezét a nyaka előtt tartja, könyöke az út két oldala felé mutat. Abban a pillanatban érte az első találat. A második lövés a Warren-bizottság szerint célt téveszt - ve a járdaszegély végét találta el egy Tagúé nevű férfi közelében. A bizottság szerint a harmadik lövés Kennedy fejét érte és megölte őt. A tanúk nagy része vallotta, hogy az utolsó lövés a fején találta az elnököt, de abban már nem tudtak megegyezni, melyik irányból jött a golyó. A Warren-bizottság azt állítja, hogy egy ember, Harvey Oswald adta le az összes lövést az Elm Street-i tan- könyvraktár hatodik emeletéről. Oswald puskája, amelyet a hatodik emeleten megtaláltak, öreg, 1938-as gyártmányú Mannlicher-Lancano. Ebből a fegyverből az öt másodperc alatt — ennyi idő telt el az első lövéstől az utolsóig — a szakértők szerint csak három lövést lehetett leadni. Tehát a bizottság hipotézise: mivel a második golyó célt tévesztett, a harmadik ölte meg Kennedyt, s ugyanaz a golyó okozta a többi sérülést is. Közvetlen az elnök előtt ült Connally, Texas állam kormányzója. Hátulról érte a találat, a golyó kijött a testéből, keresztülhatolt a jobb csuk lóján, majd a bal combjába fúródott. Ha a Warren-bizottságnak igaza lenne, akkor Ugyanaz a golyó, amely Kennedyt a fején találta, Connallyn még további hárpm sebet ejtett. Ha Oswald a raktár hatodik emeletéről lő, akkor a golyó útja 17 fok, 43 perc és 30 másodperces szöget zár be (lefelé). Viszont az első golyó, amely keresztülhatolt Kennedyn, felfelé tartó szögben hagyta el az elnök testét; s mivel csontot nem ért, közben irányt sem változtathatott. A bizottság álláspontja, amely szerint ugyanaz a golyó találta el mindkét embert, a geometria szerint Is lehet* tétlenség. Az időtényezőt vizsgálva is arra a megállapításra jutunk, hogy több orvlövésznek kellett lennie. Az elemzés Zapruder filmjei alapján készült. Mikor Kennedy alakja ismét előbukkant az útjelzőtábla mögül, már elérte a golyó. Connally kormányzó pedig tanúsította, hogy mihelyt meghallotta a lövést, hátrafordult (jobbra) és akkor érte a második golyó. Ezt a film is igazolja. Zapruder kamerája másodpercenként 18,3 képkockát készített. A 235. kockán Kennedyt már elérte a találat. Az utolsó pillanatot, amikor ez megtörténhetett, a 225. kocka rögzítette. A különbség: 0,546 488 másodperc, tehát hajszállal több mint fél másodperc. És teljesen kizárt dolog, hogy a golyó fél másodpercig álljon a levegőben. Az egyszerű számítások is megdöntik azokat a következtetéseket, amelyeket a Warren-bizottság vont le. Nem okozhatott egyazon golyó hét sebet Kennedy és Connally testén. Robert A. Frazier, az FBI fegyverszakértője azt vallotta, hogy az Oswald fegyverével végzett lőpróbák igazolták: 2,3 másodpercenként lehet csak egymásután leadni a lövéseket, teljesen kizárt, hogy abból a puskából bárki is kétszer lőjjön fél másodperc alatt. Ez azt jelenti, hogy lehetetlen, miszerint Kennedyt akkor érte Oswald első lövése, amikor eltűnt az útjelzőtábla mögött (207 kép) és a második lövés Connallyt érte volna (235. kép, Connally reagálása a találatra), mert a két kép közötti időkülönbség 1,5 másodperc. Oswaldnak ehhez 2,3 másodperc kellett volna. Az első találat után az elnök felesége Kennedy felé hajolt és az arcába tekintett. Amikor a fejét érte a találat, vékony vércsík és agyvelő csordult ki a sebből. Newton mozgástörvénye szerint, ha valamilyen testet találat ér, a test a golyó haladásának irányában mozdul el. Tehát ha Oswald lőtt volna Kennedyre az ablakból, akkor háltulról jön a golyó, s az elnök a találat pillanatában előremozdult volna. A filmen viszont jól látszik, hogy Kennedy feje erősen hátranyaklott. Tehát nem lehet kétséges, hogy elölről lőttek az elnökre, s a tettes semmi esetre sem lehetett Oswald. A kerekasztal lovagja A Rudé právo tudósítójaként 1970- ben kezdtem meg tevékenységemet az amerikai fővárosban. Hét évvel a dallasi tragédia után, de a Kennedy-le- genda még élénken élt az emberekben. Beszélgettem olyanokkal, akik ismerték őt, akik a keze alatt dolgoztak. Sokan úgy emlékeztek vissza azokrá az évekre, mint Camelot — ahol a legendás Artus király ült kerékasztalhoz tizenkét lovagjával — aranykorára. Ellátogattam azokba a városokba, amelyekről japán kollégám is írt, Dallasba, Houstonba, Gal- vestonba, New Orleansba, oda, ahol ellenségesen nyilatkoznak Kennedyről. Kennedy két világ elnöke volt Amerikában. Az egyik istenítette őt, tiszta szívű, nemes 'lovagnak tartotta, sőt, az új Artus királynak hitték, a másik pedig gyűlölte, s egyetértett meggyilkolásával. Mindezek ellenére John F. Kennedy egyáltalán nem különbözött a többi modernkori amerikai elnöktől. Külpolitikájában az egyik válságból a másikba került. A Kuba elleni, Disznó-öbölbeli invázió során tehetetlen vezetőnek bizonyult, hiszen az ő tudomásával került rá sor, s ahelyett, hogy megakadályozta volna, az események további fejlődése a világot majdnem nukleáris konfrontációba sodorta. Beszédeivel gyakran hozzájárult a hidegháború elmélyüléséhez» De nemcsak szavaival: engedélyezte a fegyverkezési kiadások növelését. Nem valósította meg a választási kampány során ígért belpolitikai programját. Későn reagált a faji problémára. Tehát feszült hazai helyzetet teremtett, és válságos nemzetközi kapcsolatokat. Kiszélesítette Délke- let-Ázslában az amerikai intervenciót. Több amerikai politikai hírmagyarázó is úgy véli, hogy halála egyáltalán nem befolyásolta jelentős módon az amerikai történelmet, s ami pedig Vietnamot illeti: bizonyára elkövette volna ugyanazokat a hibákat, mint Johnson. A „nulla-faktor” Az amerikaiak szeretik az érdekességeket és a titokzatos dolgokat. így nem kerülte el figyelmüket egy furcsa véletlen: 1840 óta egyetlen olyan amerikai elnök sem hagyta el élve a Fehér Házat, akit nullára végződő évben választottak meg. Ezt a furcsa véletlent, nevezik az USÄ-ban „nulla- faktornak“. William Henry Harrisont 1810 ben választották meg, beiktatása után egy hónappal meghalt. Abraham Lincoln 1860-ban nyert az elnökválasztáson, Dél veresége után öt nappal megölték. James A. Garfieldet 1880-ban választották meg. Egy évvel később lelőtték. 1900-ban William McKinley került az elnöki székbe, 1901-ben egy anarchista lelőtte. Warren G. Harding 1920-ban kezdte meg hivatalát, 1923- ban halt meg San Franciscóban. Halálának oka mindmáig vitatott. Franklin D. Rooseveltet 1940-ben választották meg. Nyári rezidenciájában (Warm Springs, Georgia állam) az íróasztala mögött találták holtan. 1960-ban megkérdezték az elnökjelölteket, hogyan vélekednek a „nulla-faktorról“. Kennedy válasza: „elgondolkoztató történelmi kuriózum. Hogy miként befolyásolja az én jelöltségemet, arra csak annyit mondhatok: a jövő fogja megválaszolni a kérdést.“ 1980-ban kerül sor ismét elnökválasztásra az USA-ban. A „nulla-faktor“ minden bizonnyal megmozgatja az amerikaiak fantáziáját. Mi marxisták nem hiszünk a „nullafaktorban“, csupán azt igazolja, hogy nem Kennedy volt az első, akit erőszakkal távolítottak el a Fehér Ház éléről. Megközelítőleg 1840-ben kezdődött az uralkodó amerikai körök közötti nézeteltérések elmélyülése, ami később Lincoln korában, a rabszolgatartó Dél és az iparosított Észak közötti polgárháborúban csúcsosodott ki. A háborút követően és a Nyugat betelepítése után ez a hatalmi harc még fokozódott. Az amerikai politikában a „jenkikről" (északi és keleti rész) beszélünk, pl. az uralkodó osztálynak ehhez a rétegéhez tartozott Kennedy is, és a Nyugat-politikai képviselőiről, a „cowboyokról“. Délnek szintén megvannak a befolyásos körei, pl. a „bourbonok“ Lousianaban: a rabszolgatartók leszármazottai saját politikai érdekeiket szem előtt tartva lépnek a politikai küzdőtérre (lásd George Wallace kormányzó), esetleg a „jenkik“ és a „cowboyok“ szolgálatába lépnek. A kaliforniai Nixont „cowboy- nak“ tartották, James Carter pedig a „jenkik“ szolgálatában álló déli ember. A „jenkik“ és a „cowboyok“ között nincs éles földrajzi határ, az uralkodó osztályok valamely csoportjához fűződő kapcsolatok döntik el a hovatartozást. Az elnököt a legerősebb uralkodó osztály ülteti hatalomra, de el is távolítja onnan, ha már nem felel meg érdekeinek. Napjainkban az említett tagozódásra bizonyos fenntartásokkal kell tekintenünk, ugyanis folyamatban van az amerikai uralkodó osztály migrációja: Északról a nagyipar egy része lehúzódik, nemcsak a déli államokba, hanem az ún. napfényes övezetbe is (Texason, Arizonán keresztül Kaliforniáig). Kennedy idején viszont még létezett az említett alapvető tagozódás. A láthatatlan kormány Ezzel a címmel jelent meg 1964-ben az első, a CIA felforgató tevékenységét elemző könyv. Igen, az USA-nak kormánya van, az egyik jól látható, az újságok írnak róla és a tankönyvekben is szerepel. A másik a háttérben meghúzódó titkos mechanizmus, amely a kémkedést és a titkos operációkat szervezi, összegyűjti a beérkezett jelentéseket. Különböző egyének és ügynökségek csoportosulása ez. Nemcsak a CIA-ról van szó, bár ez utóbbi a gépezet motorja. „Az 1947-es nemzetbiztonsági törvény kormányunkban sokkal nagyobb teret engedett a kémkedésnek, mint amilyen szerepet a kémkedés valaha Is betöltött a világ bármely más kormányában“ — mondotta Allen W. Dulles. Mennyiben függ ez össze a Kenne- dy-gyilkossággal? A brit titkosszolgálat aprólékosan foglalkozott a merénylet körülményeivel. A dokumentumokkal gazdagon alátámasztott elemzés könyv formájában is megjelent 1968-ban. Az USA-ba tilos a behozatala. Egy egész fejezet foglalkozik az amerikai olajipar helyzetével, különös figyelmet szentelve Texas és Louisiana államoknak, ahol Kennedy politikája a legjobban veszélyeztette az olajmágnások függetlenségét. A brit titkosszolgálat szerint Kennedy meggyilkolása, a valóság eltitkolása, 5—10 millió dollárba került, ezt a pénzt több mint száz ember adta össze, fejenként 10—50 ezer dollárt. Adataik alapján a támadást 10-tagú csoport hajtotta végre: négy orvlövész egy-egy segéddel, aki gondoskodott a biztonságáról, a szállításáról, az üres töltényhüvelyek eltakarításáról, a rádióösz- szeköttetésekről. A kilencedik rádiókapcsolatok fő irányítója volt, a tizedik pedig az utolsó pillanatokban kavarodást okozott, hogy a többi eltűnhessen. A brit titkosszolgálat rámutatott arra, hogy Edgar Hoover, az FBI igazgatója a 30 év alatt olyan széles körű kémhálózatott szervezett, hogy semmi sem kerülhette el a figyelmét. Az FBI mindenről tudott, ami az országban történt. (Kennedy meggyilkolása után az FBI 25 000 jelentést dolgozott fel, némelyik még a tanú álmát is tartalmazta). A merényletre Dallasban került sor, ahol az FBI jól kiépítette hálózatát. Hoover már októberben tudott az ösz- szeesküvésről. Máskor az FBI jelentéktelen apróság miatt is megindítja a nyomozást, most azonban — bár bizonyítékok álltak a rendelkezésére — nem tette. Hoover egy héttel a tragédia előtt pontosan tudta, hogy mi fog történni. Az FBI hivatalosan nem felel az elnök biztonságáért, akinek erre a célra külön titkosszolgálata van. Viszont köteles minden olyan hírt jelenteni, amely az elnök, alelnök és családtagjaik személyes biztonságával kapcsolatos. Ezt Hoover figyelmen kívül hagyta. Hoovert Ford elnök így jellemezte: „Olyan férfi, aki már legendává vált.“ Nem működött együtt a Warren- bizottsággal, de nem is akadályozta munkáját. Közismert, hogy Hoover nem szívesen avatkozott bele a „mások harcába“, különösen akkor, ha azok olyan köröket képviseltek, amelyek fölött neki már nem volt ellenőrzési lehetősége. Az amerikai közvélemény sosem vette készpénznek a Warren-bizottság jelentéseit. S főleg nem a Watergate- botrány után, amely Ismét egy másik elnököt távolított el a Fehér Ház éléről. Főleg azt nem hiszik el, hogy Oswald „magányos gyilkos“ lett volna. Kennedyt abban az időben gyilkolták meg, amikor kibontakozófélben volt a vietnami háború, odahaza pedig nőtt az elnyomott faji kisebbségek és a diákok mozgalma. További gyilkosságok egész sora következett: több diákot öltek meg, majd Martin Luther Kinget, Robert Kennedy szenátort stb. Ezek az évek a nagy amerikai álom végét jelentették, a világuralomról és az örökös gazdagságról szóló álomét. Az amerikai uralkodó osztály védekezett — mégpedig véresen, ott is, ahol csak vélte az ellenséget — külföldön és odahaza egyaránt. MILOS KREJCI
