Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-03 / 49. szám
m m <m ember úgy hordozza magával szü- lőföldje, szülőfaluja emlékét, mint csiga a házát. Bármekkora súllyal nehezedik is ez az emlék a vállunkra, valójában mégsem érezzük tehernek, hiszen húsunkba forrt, testünk részévé vált, el kellene pusztulnunk ahhoz, hogy elvetessék tőlünk. A szülőföldtudat, mint kagylónak a héj, védettséget ad, és támaszunk olyankor, amikor a leginkább érezzük magunkat védtelennek. Minél messzebb szakadunk tőle testben, annál közelebb van lélekben. A szülőföld képét úgy visszük magunkkal más tájakra, idegenbe is, hogy önkéntelenül is mindent hozzá hasonlítunk, mindent általa mérünk. Nagysialló (Tekovské LuZany) az én örökbefogadott szülőfalum. Tudom, vannak nála szebb faluk, van a Garam mentén szebb vidék is, de az én számomra nincs nála kedvesebb, meghittebb, megszokottabb. Számomra a szép arc tükre a sallói paraszté, az ő beszéde hangzik fülemnek a legízesebben, a parasztház fogalma bennem a hosszúra- nyúlt sallói portákkal párosul. Pedig nem itt születtem. Kilencéves koromban kerültem Sallóba, a világra eszmélésnek abban a fogékony korszakában, amikor a jó és rossz, szép és tcrz fogalma konkrét dolgokhoz, személyekhez vagy eszmékhez kezd kötődni. Itt töltöttem gyermekkorom legszebb időszakát, itt jártam iskolába, itt ébredtem rá hovátartozásomra. Ez az időszak, az élményrengeteg, ez a táj, verseim kiapadhatatlan forrása lett. „Iszik lábam nyomából I s jártomban megállít / a folyamisten". E három sorban a mítosz eszközeivel a szülőföldhöz való kötöttségemet írtam meg. Közösséget, sőt rokonságot vállalok a falu népével a „Szo- kás-e még“ című verseimben: „Szokás- még, hogy azt mondják: de ékes / napra virradt a tegnapi világ? / Vagy csak bennem az utódban ébreszt I tiszta szó ilyen nosztalgiát?" Ezeket a sorokat egy sallói asszonynak, özv. Szabó Istvánné- nak ajánlottam, gyermekkorom Ékes Szabó nénijének, akinél szebben, szabatosabban és ízesebben mesélni nem hallottam én soha senkit, és aki elment, mielőtt kincstámyl történetét feljegyez hettem volna.-Részint szüleimtől, részint tőle tanultam meg: Sallót szeretni kell ahhoz, hogy megértsem, elfogadjam. Szeretni kell a földjét is. Ezt a súlyos, ko- loncokba tapadó agyagot, ami aszálykor kővé dermed, esőben pedig: akár a bék lyő. De csak aki ásta, kapálta, egyengette már ezt a megátalkodott földet, amiben annyi terv, annyi erőfeszítés, annyi zsenge gyökér „megfulladt a ráköviilt agyagban" — szeretni csak az tudja igazán. Gyermekkorom elválaszthatatlan része, felnőtt éveimnek pedig örökös zarándok- helye lett a falutól mintegy hat kilométerre folyó Garam is. Jól ismerem ezernyi arcát: apadását, áradásait, évről évre megújuló vagy vándorló szigeteit, zsom- békos holtágait, sekély gázlókon halászó szürkegémeit. Átéltem forró délutánjait, viharait, emberkéz okozta átváltozásait: „Szauruszháton foszlott takaró / hová lett innen a nyárliget? / Ördögszekér örvénylik szél sodorja / a véres tövisű ig- licet." És egy apokaliptikus kép a folyómérgezés korából — erre is emlékezni fogok, míg élek: „Emlődről sírva lefordul / ezer tátogó fiad / Öled immár nem ringat mást csak / iszapi békát döghalat?“ A „Variációk egy Garam menti mítosz témájára“ című versem idevonatkozó ősi szokásokat, babonákat, hagyományokat elevenít fel: „Lovat fürösztő lányodat / folyómra lebocsátod / Lovat fürösztő lányodat / én kígyó megigé- zem". Egy rendkívülien aszályos esztendő emlékét idézik a következő sorok: „Kínban kiaszott barma / kószál holt legelőnek / égi kígyóra várva / nyílik szája fohászra". A hírhedt Garam menti egykének, ennek a múltban oly közismert a fogalomnak fájdalmas mementója a ciklus IV. szakasza: „elsőszülöttet anyja karja / másodszülöttet víz takarja / haját tarolja békateknő / húsát harapják étkes halfiak / csontját reszelik dombos nagy kövek / fejét gyökerek leszakítják". És végül a sablon, az egyetlen fiukat, egész életük gyűjtögető robotolásának értelmét elveszítő apák, a meddővé tett asszonyok az utódtalan férfiak döbbeneté: „én magzatjaimnak nevet se adhattam“. Ez mind az én Sallóm. Szülőföldem örökbefogadott szülőfalum minden kínja, öröme, átka, hagyománya, szégyene és dicsősége az enyém is. Mert testének részévé, sorsának részesévé váltam, mintha születésemtől fogva édes gyermeke lennék. Fejezetek kilencszáz év történetéből Nagysalló központi község, iskolái, szolgáltatásai, szép új középületei vannak, a szövetkezet országos viszonylatban is megállja a helyét, nemrég épült poliklinikáját, szakorvosi rendeléseinek sokrétűségét nem egy város irigyelhetné. Tehát azon községek közé tartozik, amelyeket nem kerül el az újságíró, ha valami szépet és lelkesítőt akar írni eredményeinkről. így volt ez három éve is, amikor az egyik képes hetilapban megjelent Sáliéról egy riport. Aki olvasta, s aki csak egy kicsit is ismeri Salló majd 900 éves múltját, az fájdalmas megdöbbenéssel vette tudomásul ezt a kétes értékű méltatást. Megpróbálok fordításban idézni belőle néhány sort: „Nem tudni, mikor alapították, nem tudni, ki alapította, nincs népviselete, nincsenek szokásai A falu pátriárkái három főbb történelmi eseményről tudnak: két tűzvészről és egy kolerajárványról... S ez a valaha elmaradott földművelő község ma gazdag szövetkezetes falu. Mi ez, ha nem csoda? És így tovább, nem akarok bővebben kitérni rá. Az újságíró csak a felületes munkában marasztalható el, de az, aki így informálta, az sok minden másban is. Ennek az ősi közösségnek történetéből minden kétséget kizáró értékes írásbeli dokumentumok maradtak fenn. Nagy István történész felkutatta a helység írásos emlékeit az Árpád-kori oklevelekben, s ezzel tovább bővítette eddigi ismereteinket. A telepi község 1556-ban tűnik fel az esztergomi esperesség területén fekvő jómódú egy házas falvak között (in par. Strigranensi... V. Surlou). A 120 évvel később Szent Margit tanúvalla- tási jegyzőkönyvében szereplő csodálatos gyógyulást nyert Szentgyörgyi And- rásné — szintén sallói flnquis B. Marg. Stella de loco Sorlou...“). 1331-ig tizenegyszer fordul elő a falu neve az említett oklevelekben. A Bars vármegye monográfiája pedig 1112-től a zobori apátság birtokának tulajdonítja, amelyet Kálmán király később a saját uradalmához csatolt. 1311-ben Csák Máté dúlja fel, attól fogva, hol a török, hol a tűzvész pusztítja a falut. 1650-ben említés történik iskolájáról, amelynek rektora Bornemissza György volt. Két ősi temploma 1397 előtt már állt, ezek a török időkben pusztultak el. Helyükre a 18. században épült egy római katolikus és egy református templom. A községhez tartozó Nagyhalom dűlő a török időkből származik és őrhelyül szolgált a síkságon. Máig is élő hagyomány, hogy Thurzó Katalin fiát a nagysallóiak mentették meg a törökök fogságából, s ezért a tettükért a leveled! erdőt kapták adományképpen. A 16. században már lótenyésztéséről, vásárairól híres mezőváros. Egy későbbi — 1740-ből származó — okmány is említi vásárait és beszámol róla, hogy két komáromi könyvárus, Sátor Péter és Fülöp Mihály teljes könyvkészletét elkobozták a pandúrok. Egyesült céhe 1839-ben alakult meg 'királyi engedéllyel. 1849. április 19- én a magyar hadak itt vívták ki Klapka tábornok vezetése alatt a szabadságharc egyik legfényesebb győzelmét az osztrák túlerővel szemben. A győzelmes harcok és az itt elesett 600—700 honvéd emlékét gránit obeliszk őrzi ma is, ezzel a felirattal: „Az 1849. április 19-dikén víEzt a júromot is a falumúzeumnak adtuk — mondja Sidú Zoltán. volt nagysallói győzelmes csata és , abban elvérzett vitéz honvédek emlék re, Bars megye közönsége, 1876. ápril 16.“ A község újkori történelme sem sz kölködik eseményekben. A két világh ború alaposan megtépázta, s a felszab dulás óta eltelt időszak pedig itt is éré teti az életszínvonal emelkedésév együtt járó fokozott urbanizáció hatásí Éppen ennek kapcsán vetődött fel m annyiszor a kérdés: Lesz-e végre falumúzeum? 1975-ben a „Történelem a tűzhelyei c. sorozatomat — amelyben archaik népi ételneveket és recepteket gyűjtögi tem tájegységenként — Sallőval im tottam. Máig is emlékszem, milyen fi dalmasan érintett, hogy az általam c gazdagnak tudott néprajzi anyag na része pár év alatt eltűnt a faluból. Vitt az unokák, vitték a külföldiek. Érthe volt tehát akkori keserű kifakadáso amivel a riportot zártam: „Kár, hogy község nem gondolt már korábban e falumúzeum létesítésére, mielőtt ezek értékek, a még összegyűjthető népra anyag a városba, vagy külföldre ván< rol. Szeretnénk abban a reményben 1 csúzni, hogy tudatára ébrednek vég milyen kincs van a birtokukban és ú fognak bánni vele, hogy ne csak a tör nelemkönyvek lapjai, hanem a szülőfö a falvak is őrizzék a múlt örökségét amit lehet, amit kell.“ Ezek a sorok megjelentek és megt tént az, amire őszintén szólva, nem i gyón mertem számítani: az ötlet, m a termőföldbe hullott mag, kicsíráz és szárba szökkent. Néhány lelkes e bér vállalta, hogy megkezdi a népre és történelmi anyag gyűjtését, a hnb a szövetkezet vezetősége anyagi támo, tást ígért. Folynak a tárgyalások a r zeumnak alkalmas ház megvételére. CSEMADOK helyi szervezetének veze sége összeállított egy 15 oldalas gép írott, 60 példányban sokszorosított fü tét, ami már önmagában is szándék komolyságáról és munkájuk alap ságáról tanúskodik. A kiadvány elsős ban a készülő falumúzeumról tájék latja a lakosságot és egyben kérést tartalmaz: a lakosság segítse őket mi kájukban, s a tulajdonukban levő T használati eszközöket, írásbeli feljegy seket, dokumentumokat őrizzék meg jövendő múzeum számára. A kiadványt helyet kapott egy régi gazdasági je; zetfüzet szakszerű leírása és tartalma amely igen értékes adatokat közöl A régi sáliéi parasztház típusa a hambitos ház. A hambit, oszlopokon állé boltives tornác. ^M ikol^nik^l
