Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-12-03 / 49. szám

ember másoktól tanulja a jót. Igaz, a rosszat is. Idézzük csak föl az ismerős példát, Rasz- kolnyikov alakját Dosztojevszkij Bűn és bűn- hődés című regényéből. A nagy orosz művész egy kettéhasadt személyiségen keresztül ábrázolta a jó és a rossz, a humánus és embertelen elvek harcát az ember lelkivilágában, valamint az ebből a harcból eredő erkölcsi dilemma következményeit. Az emberek erkölcsi magatartásának kialakulása, döntése egyik vagy másik kérdésben sohasem a véletlen műve, nem a semmiből történik, hanem az adott reális körülmények között. A valóságban találjuk meg a példát: mit cselekedjünk, miként cselekedjünk. Győzelmek és vereségek, reményteljes és kilátástalan helyzetek, a viselkedésünket formáló erkölcsi tettek csak a társadalomban születhetnek, az emberekben, és nem valahol rajtuk kívül. Ezért semmiféle természetfölötti erő, semmiféle isten sem mentheti föl az embert az erkölcsi és személyes felelősség alól — az elkövetett hibákért, tévedésekért, botlásokért, bűncselekményekért.

A vak önimádat gyakran előidézi az egoizmus, az élősködés, a képmutatás csírájának kifejlését. Talán mindnyájunkon vannak olyan rések, amelyeken sikerül belénk hatolnia a rossznak. Ez a rossz aztán (ha csak bizonyos időre is) megváltoztatja az egyén belső világát. Méghozzá olyannyira, hogy az ember cselekedetének, aktivitásának fő forrása a gonoszság, az egocentrizmus, a kapzsiság, az önzés lesz. Tehát ahhoz, hogy a jó győzedelmeskedjék, támaszra, példára, példaképre van szüksége. Nemcsak eszmei szilárdságot, nemes emberi meggyőződést igényel, hanem megfelelő erkölcsi-lélektani, társadalmi és szociális légkört, illetve helyzetet is. Mert ahol az erkölcsi meggyőződést aláásták, megrendítették és teljes egészében a rossz javára befolyásolták, ott természetesen létezhetnek kettéhasadt személyiségek — Raszkolnyikovok. Ahol a gazdagok kegyetlen igazságtalansága uralkodik, míg a másik oldalon reménytelen és kétségbeejtő a nyomor, ott kiélezett társadalmi konfliktusok keletkeznek, és olyan jelenségek, mint az elidegenedés, a bűnözés, a prostitúció, az uzsoráskodás és más bűncselekmények, amelyeket a kizsákmányoló társadalom nem képes megszüntetni. Mert nincsenek fénysugarak, hogy az ember előtt megvilágítanák a helyes utat, így az ember — hacsak nem csatlakozik a burzsoá társadalom haladó erőihez — mellékutakra téved, veszélyes ingoványokra, ahonnan aztán nincs kiút.

Persze, ezzel nem akarom azt állítani, hogy csak az objektív körülményektől függ, jó lesz-e az ember, vagy rossz. Hogy mivé válik, azért nem kis részben ő maga is felelős. Az egyénen, akaratán, öntudatán, erkölcsi magatartásán múlik, hogy a jó és a rossz dialektikája milyen irányba mozgatja. Hősi magaslatok felé-e, vagy az egészségtelen, káros, veszélyes önkény sötét mélyébe. Bennünk találkozik a jó és a rossz, s bonyolult utakon kényszerítenek választani az alternatívák közül. Tevékenységünk nem más, mint a hiányosságok fölszámolása, tehát győzelmek sorozata. Már Jonathan Swift föltárta .kora emberének jellemét, ábrázolván az óriások világát, máskor meg a törpék birodalmát. A groteszk formájában rajzolta meg a pozitívumok és a negatívumok, a nemes és a parlagi kölcsönös és ugyanakkor paradox kapcsolatát, mint ahogyan azt is, mi az, ami olykor szokatlan, furcsa, sőt, különös módon összekuszált az emberben. Swift arra a következtetésre jutott, hogy csak az embertől függ — és ebben rejlik erkölcsi felelőssége egész életútjának megválasztásáért — jó óriás lesz-e, vagy gonosz törpe. Swift tehát nem ismerte a rossz társadalmi gyökerét, ezért nem is oldhatta meg reálisan a jó és a rossz harcát. A jó és a rossz viszonyának e naivan realista értelmezése alapján Shakespeare még azt a következtetést is levonta nem egy művében, hogy a rossz kizárhatatlan az életből.

Tehát, mint már mondottuk, a jó és a rossz közötti egyensúly megteremtése az ember belső

világában mindenekelőtt az embertől függ, természetétől, jellemétől. De mindig a körülményektől is, etikai és szociális adottságaitól. Megérezni és cselekedni a jót, céltudatosan követni a példát, amely érdemes a követésre, és aztán mások példaképévé válni, megismerni és ellenállni a rossznak — mindez a személyiség' különleges erkölcsi tulajdonsága. Ezt a tulajdonságot általában mindenki maga szerzi meg, útkeresés közben, harcok közepette.

Életünk nagy eredménye, ha jó példát követve példás, sikeres emberré válunk. Gyakran hallani nálunk a határozatlan emberek nyavalygását, hogy nincs hová menniük, számukra nincsenek lehetőségek, alkalmak, példaképek, követésre érdemes tettek. A szocialista munka sok hőse, mint például Mária Kudronová a ruzomberoki textilgyárban, Anna Petroviéová a tőketerebesi (Trebisov) csokoládégyárban, vagy Viera Trlandová Partizánskéban, éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. A szocialista társadalom fejlődésével párhuzamosan egyre sokasodnak, egyre jelentősebbek az áldozatos és hősi cselekedetek. Ugyanis alkotó és alakító résztvevők vagyunk egy hatalmas újjászületési folyamatban, az emberiség történelmének jelen szakaszában. Az egész világ ismeri fizikusaink, kémikusaink, matematikusaink, biológusaink sikereit, amelyek oly nagyszerűen nyilvánultak meg az első nemzetközi űrrepülés során is. Dolgozó népünk munkája nyomán nagy változások történnek a termelési folyamatban, egészen új ipari termékek látnak napvilágot. Hatalmas turbinákat, atomerőmű-berendezéseket,, automatikus szerszámgépeket, elektronikus vezérlőműveket gyártunk, amelyek lehetővé teszik a termelés automatizálását. Szüntelenül változik a munka jellege is. Van bőven lehetőség hősi tettek végrehajtására, a legújabb tudományos ismeretek érvényesítésére, gépóriások irányítására. Tudósaink, mérnökeink, orvosaink már nemegyszer bebizonyították, hogy a legbonyolultabb feladatok megoldására is képesek. Sokan közülük már a harmadik évezred problémáin dolgoznak, bátran megelőzve korunkat. Természetesen, a jövőért végzett munkával párhuzamosan teljesítenünk kell a mindennapi reális és igényes feladatokat — szebb jelenünkért. Hazánkban mindenki számára egyaránt nyílik lehetőség, hogy minél eredményesebben érvényesüljön az életben. És, természetesen, aki sokat kap, attól sokat is várunk.

A burzsoá társadalom életének körforgásában, eszmények és magas célok nélkül, hétköznapi gondok között milliók demoralizálódnak. Különösen az ifjúság van nehéz helyzetben, amely nem tud mibe kapaszkodni. Az emberi élet, az ember saját sorsának értéke eddig soha nem tapasztalt mértékben csökkent. Mintha bevált volna Albert Schweitzer jóslata, aki a Kultúra és etika című könyvében írta le, hogy „a mi személyes létünk minden viszonylatában megalázott“. A magány és az elidegenedés elviselhetetlen érzete gyakran éles gyűlöletet vált ki a kispolgárban — az emberek iránt. A magányos embert könnyen juttatja erre a pontra fájdalmas sorsa. Csoda-e, hogy terjed az úgynevezett csoport- vagy klikkerkölcs, amely a személyi függetlenséggel kapcsolatban szentesít bizonyos erkölcsöket? Ezek aztán különböző álközösségekben (egészen a bűnszövetkezetekig) nyilvánulnak meg, az egyén megpróbálja újra megtalálni elvesztett kapcsolatát az emberekkel, megpróbál szilárd alapot építeni, értelmet nyerni létezésének ezekben a közösségekben.

Javaslatok születnek, hogyan ellenőrizhető a közvélemény, amelynek alapján akkor is tisztelni fognak ha semmilyen jótettet sem várhatnak tőled. Az ember ezer meg ezer illem- és etikett-szabályt olvashat, amelyek szerint akkor is helyesnek ítélik meg a viselkedésedet, ha egyáltalán nem volt helyes. Ezeknek az átgondolt módszereknek — bár avittak és átlátszók, ha lefejtjük róluk a reklámszerű és tetszetős ideológiai burkot — az az értelmük, hogy ravaszságra, aljasságra, kérkedésre, alattomosságra, lekenyerezésre, mások gyengeségének a kihasználására, kegyetlenségre, egoizmusra, képmutatásra és más gonoszságokra tanítsák az embert. Tehát csak akkor lehetsz boldog, ha másokat eltiporsz, vagyis mások boldogságának árán. Olyan javaslat ez, amely az egyént haszonlesére, a magántulajdon gyarapítására, kíméletlen konkurenciára serkenti másokkal szemben.

Az új, szocialista társadalmi rend építése teljesen más utat követ. Az egyén és a társadalom fejlődését harmonikusan kapcsolja egybe. A közösségekben, melyekben az egyén minden képességét érvényesítheti,, az emberek számára dolgozunk. Mindamellett tudjuk, hogy nem lehet boldog az az ember, akinek nincsenek álmai, vágyai, érzelmi élete, szenvedélye és célja. A szocializmus ezer lehetőséget nyit az ember- számára, hogy a legmerészebb tetteket is végrehajthatja, nagyszerű távlatok és önkifejezési lé-, hetőségek közül választhat. Az ember kezdeményező szellemével, aktivitásával, saját boldogságának a kovácsa, mert a mi világnézetünknek semmi köze a rossz elkerülhetetlenségéről szóló metafizikus felfogásokhoz, sem az utópista módon elképzelt abszolút, örök és ellentmondások nélküli jő paradicsomi birodalmához. Kell, hogy az ember megszolgálja és kiérdemelje a jót. Egész életében hasznára lehetnek a példák, példaképek, amelyek érdemesek a követésre. A gondolkodás és a cselekvés erkölcsi tisztasága nélkülözhetetlen feltétele a személy kulturális fölemelkedésének. Ez az igényesség etikája, amely kizárja az önámítás lehetőségét, azt is, hogy elnézők legyünk saját egoizmusunkkal, fogyatékosságainkkal szemben; lehetővé teszi, hogy az ember tisztán lássa a tudat- és érzelemvilágában rejtőzködő homályos dolgokat is. Ugyanakkor annak a világítótoronynak a fénycsóvájára vonja tekintetünket, amely az emberi boldogság felé vezet, és amely lehetőséget ad számunkra, hogy kibontsuk létezésünk kusza fonalát és — képletesen szólva — szép életet szőjünk belőle. JAN PODHRADSKY

HA KÉRDED MERRE

■ Ifi IWI bl II lka ■ ■

97».

I. 3.

>3

V

áci Mihály Utazás Bürokroné- ziában című könyvét, mely egyetlen versciklusból áll, 1978-ban jelentette meg a budapesti Magvető Könyvkiadó. A kötet anyagát Juhász Mária, a költő felesége rendezte sajtó alá; érdekessége, hogy megtalálhatjuk benne Váci szatirikus rajzait is. A rajzok jól beépülnek a versek hangulatvilágába, kifejezőbbé, érzékletesebbé teszik a mély gondolatokat.

Garai Gábor a könyv előszavában afféle „szabálytalan verses, parodisz- tikus dührohamsorozatnak“ nevezi a költeményt. Váci, a szocialista—humanista líra kiváló képviselője itt is a szocializmusért szól. Csak a hangnem s a kifejezési mód más. A könyv lapozgatása közben ismételten bebizonyosodik az, hogy a jószándékú irónia meg a groteszk bírálat is jelenthet elkötelezettséget, tenniakarást.

A költő a bürokratizmus ellen „há- borog“, a közösségi rend nevében. Munkája „szatirikus korkép“, kora társadalmának hibáit tárja fel, az emberi közösség fogyatékosságait, káros megnyilvánulásait, veszélyes magatartásformáit leplezi le. Mégsem érezzük azt, hogy közben eltávolodna közösségétől, csupán passzív figyelője és bírálója lenne a jelenségeknek. Hisz maga is ott van a fonákságok forgatagában; beavatottja és jó ismerője a rendnek. Ű azonban már elégedetlen: elretten és fellázad, miközben minket is magával ragad. Végigvezet Bürok- ronézián, hogy megtanítson látni, véleményt mondani. Mert aki nyugodt és elégedett, az nem szolgálhatja igazában a jelent, utat sem építhet a jövő felé.

„Végigvezetlek egy világon, / mit nem hihet a józan elme. / Te se hidd.

UTAZAS BÜRDKR0NE2IA6AN

Váci Mihály szatirikus költeményéről

Kopócs Tibor rajza

— Ez csak groteszk álom, / — és haragom kiöltött nyelve" — mondja a költő az Elrettentő útrahívásban. Úgy akarja tehát megláttatni velünk a rosszat, hogy ne kelljen azt sokáig látnunk. Illetve azért akarja megmutatni mindazt, ami megdöbbentő, hogy okulva abból, bizakodva továbbléphessünk.

„Bürokronézia természetesen, nem képzeletbeli, nem allegorikus ország; íjürokronézia itt van a mai Magyar- országon, itt a hazai szocializmusban, itt tenyészik, rothaszt, csügg'eszt, lenyűgöz és felháborít az 1950-es évek elejétől Váci haláláig, vagy ha tetszik, napjainkig“ — írja Garai az említett előszóban.

S mi az hát, amit Váci megmutat Bürokronéziában azoknak, akik utazása során vele tartanak? Elsősorban az emberek gyávaságát, kényeimé^, óvatosságát, harcképtelenségét bírálja. Mert „nincs kivel harcra kelni 1 hol csak egy mozdulat rémlik / időtlen idők óta rég: / — az óvatosság földtől égig / mossa, mossa csonka kezét".

Az Értekezöben azokat pellengérezi ki, akik képtelenek igazában kibontakozni, akiknek nincs egyéniségük és

tehetségük, akik „Magányosan mind láthatatlan, / csak tömegesen látszanak, / ezért nyüzsögnek ily csapatban, / — egymáson magasodjanak".

A bürokrata beszámolóját követő hozzászólásban a formalitásokat, a gerinctelenséget, a talpnyalást és az olcsó karrierizmust gúnyolja ki. Közben elvezet minket ahhoz a szakadékhoz, amely a tervek, a papírformák és a valóság között tátong. Elénk állítja azokat, akik visszaélnek a beléjük helyezett bizalommal, akik megtanultak „szocialista módon“ hazudni és csalni. „Folytatom eredményeinknél. / — No lám itt semmi nincs kihúzva. / Sőt! hozzáírva mindegyiknél / egy, de leginkább két nulla" — halljuk az egyik beszámolóban.

Az utazás során eljutunk a „szocialista építésig“ is. Útközben ilyeneket tapasztalhatunk: „ — Építésünk megkétszereztük! / — Mert kétszer építjük fel azt, / ami nékünk egyszer is nehéz ügy, / s ami kétszerre is rossz marad".

A szavazás című versben a közönyt, az érdektelenséget, a sablonosságot pécézi ki. Mert mit is láthatunk a bü- rokronéziai szavazáson? Idézzünk csak néhány sort a ciklusból: „A termen most végig morajlik / az ébrede- zés halk zaja: / hátba bökik azt, ki még alszik, / horkol, szemébe hullt haja, / azt se tudja, hol van a merre / — »Mi baj van — mehetünk haza?!« / s hagyja: jobbját szomszéd emelje 7 a jog magaslataira."

Úgy gondoljuk, hogy aki végigutazik Vácival Bürokronézián, nem fogja sajnálni az időt. Élményben, szórakozásban is lesz része bőven.

CSÄKY KYROLY