Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-26 / 48. szám
D. Ivanov — V. Trifonov ^ 6 Egy Idő óta egyszerűen lehetetlen volt, hogy Sztupisin a munkahelyén nyugodtan elszívjon egy cigarettát. Ugyanis alighogy kiment a folyosóra és megállt a nagy hamutartó mellett, máris a nyomában volt valamelyik munkatársa. — Hát Sztupisin — mondta ez a munkatárs, miután cigarettát kért tőle —, tarts egy kis önvizsgálatot. Szavamra mondom, semmi különös nincs rajtad. A megjelenésed pocsék. Eszed se valami nagy. A szolgálati beosztásod sem. Azt hiszed, hogy az ilyen magadfajtákba beleszeretnek a lányok? Az ilyeneket, mint te, nem szeretni, hanem csak sajnálni szoktak. Sztupisin csak hallgatott és egyre nagyobbakat szippantott. És akkor odajött még valaki. t- Jól gondold meg, Sztupisin — mondta ez a valaki, miután gyufát kért —, hiszen így sincs valami rózsás életed, nem igaz? És akkor most még ez dz érdekházasság is. Dupla szerencsétlenség! Sztupisin igyekezett elszívnia cigarettáját, de egy harmadik valaki még megjegyezte: — Ö, légy óvatos, Sztupisin! A nő csak a pénzedért akar hozzád menni! A munkatársak, persze, csak tréfálkoztak. Igaz, nem valami szellemesen. De valahogy piszkálni akarták Sztupisint, hogy az a hatalmas összeg, melyet a lottón nyert, nem fog neki szerencsét hozni. Sztupisin munkatársai, akik semmit sem nyertek, elvárták volna, hogy nagy lakomán látja őket vendégül valahol künn a zöldben, vagy legalább egy baráti vacsorán valamelyik vendéglőben. Ám Sztupisin az egész nyereményét betette a bankba és még csak egy korsó sört sem fizetett senkinek. Ezért azután a munkatársai ijesztgetni kezdték. És Sztupisin komolyan begyulladt. A dolog ugyanis úgy állt, hogy nemrég, amikor éppen a negyedévi elszámolás felett izzadt, rádöbbent a rideg valóságra: meg kéne házasodnia. Ez az elképzelés arra ösztökélte, hogy figyelmét Zoja Pavlovnára, a könyvelőre fordítsa, aki úgy-ahogy még megőrizte üdeségét a cigarettafüstben úszó irodában. Zoja Pavlovna eleinte kimondhatatlanul csodálkozott ezen, de aztán ő is egyre gyakrabban pislogott Sztupisinra a számológép mögül. Sztupisin, miután visszagondolt arra, mindez mikor is történt, rádöbbent, hogy a lány akkor kezdett érdeklődni iránta, amikor ő nyert a lottón. „Hát bizony — gondolta magában —, a munkatársaim közel járnak az igazsághoz.“ És ettől kezdve keserűnek érezte azokat a csókokat, melyeket néhanapján kapott Zoja Pavlovnától. A munkatársai meg csak tovább ijesztgették Sztupisint, de már csak megszokásból, amúgy gépiesen. Amikor aztán legközelebb együtt cigarettáztak a folyosón, Sztupisin megadta magát. — Mit tegyek most? — kérdezte elszontyolodva. — Nem lehet visszatáncolni. HisZen már a papájával, sőt a bácsikáival is megismerkedtem. — No és aztán! A bácsiikákikal! — gúnyolódtak a munkatársak. — Az a fő, hogy szakítsz vele szépen. Nehogy igényeket támasszon. Pláne, ha már netán kissé messzebbre eljutottatok. Ilyenkor legjobb, ha befogod a száját valamilyen értékes ajándékkal. Amolyan lelépéssel. Aztán, mintha soha nem is láttátok volna egymást. Ö meg fogja érteni, hogy szakítottatok. Any- nyi esze csak lesz! Sztupisin némi töprengés után kivette a bankból a szükséges pénzösszeget. Munkaidő után egy teljes héten át járta az üzleteket, míg végül, maga sem tudta, miért, egy régiségboltban megvásárolt egy antik vázát, amely sárkányokkal és liliomokkal volt díszítve. Akkora volt, hogy ha fürödni nem is, de lábat áztatni lehetett volna benne. — Miért kapom? — kérdezte Zoja Pavlovna, amikor Sztupisin megjelent a lakásán a nagy porcelán alkalmatossággal. — Emlékül! — mormogta Sztupisin és fülig pirosán leszaladt a lépcsőn. Reggel igy szólt a munkatársaihoz: — Vége! Szakítottunk. — Ez derék dolog! — felelték amazok. — Az ilyesmit csak rámenősen lehet megoldani! Ám Zoja Pavlovna, amint az kiderült, semmit sem értett az egészből. Félreértett mindent. Sztupisin íróasztalát vadonatúj csomagolópapírral borította be, a kis pohárba pedig, amelyben a ceruzák szoktak lenni, virágot tett. És Sztupisin bármenynyire is igyekezett nem észrevenni a lány meleg, barátságos pillantásait, bárhogyan iparkodott tudtára adni, hogy mindennek vége, nyilvánvaló volt, hogy a szakítás nem sikerült. — Fösvény voltál! — közölték a munkatársai, miközben jelentőségteljesen összenéztek. — Nem olyasmit vettél neki, ami a kedvére való. Itt, Sztupisin, nem lehet fukarkodni. Bizony nem. És Sztupisin megértette. Amikor vett egy drága sárgaszínű konyhaasztalt, Zoja Pavlovna a nyakába akaszkodott és örvendezve igy kiáltott fel: — Ez nem lehet igaz! — De igaz! Igaz! — mondta Sztupisin. Aztán vett egy gyönyörű bundát a lánynak, kapu alatt, a bizományi áruház közelében. Ennek ‘az ára a felére csökkentette a bankbetétjét. Vett még egy mosógépet, egy tranzisztoros rádiót, egy zenélő órát, mely az „Oh, du lieber Augustin“-t játszotta. Ezzel a bankban meg is semmisítették Sztupisin betétkönyvét, mivel egyetlen kopejka sem maradt rajta. Aztán volt még egy diófa- szekrény, amelyet Sztupisin már a felvett kölcsönből vásárolt. Aztán volt egy pár egészen különleges női cipő, melyet az ismerősök ajánlottak Sztupisin- nek. Volt színes tévékészülék is. Erre úgy teremtette elő a pénzt Sztupisin, hogy mindenét eladta a zugpiacon. Volt tehát minden, de a rég óhajtott szakítás még mindig nem volt meg. És egy reggel, amikor Sztupisin azon töprengett, mit is vehetne még a lánynak, egyszer csak azt vette észre, hogy legénylakásában már semmi sincs, csak a négy csupasz fal, s ekkor így szólt magában: stop! Akkor aztán felvette egyetlen öltönyét, a parikban virágot szedett és útnak indult a házba, mely az általa vásárolt dolgokkal volt tele, elindult Zoja Pavlovnához, hogy ünnepélyesen megkérje a kezét. Sztupisin, persze, megértette, hogy ő érdekből nősül. De más megoldás nem volt... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Varga Lajos illusztrációja nehetnék a feleségemhez, és megint em- jer módra élhetnék ... — Hát igen ... ha ... — mondta só- íajtva a varázsló. — De csodák nin- :senek. így ültek ott a világ legvégén, igy jeszélgettek az életről. Aztán a varázsló iszbe kapott. — De minek is kuksolunk mi itt? Menüink kell, hogy valahol szállást kérésiünk éjszakára. Mentek, mentek a világ végén, mint így nagy folyó partján. A kakas lépFeliksz Krivin en-nyomon odakiáltott a varázslónak: — Odanézzen, milyen csinos kis jér- e! — De azon nyomban szidta is máét: — Ej, hogy milyen is vagyok én! ... emmirekellő, csélcsap fickó ... Késő este egy medvebarlangra buk- antak. — Kerüljenek beljebb — invitálta őket medve —, bár nem nagyon van mivel legvendégelnem magukat. A világ vé- én, maguk is jól tudják, az élelmiszerrel izony... Hát te hogy kerültél a világ végé- 3? — kérdezte a jó varázsló. — Elmondhatom éppen — szólt a ven- égeket hellyel kínálva a medve. — gész história. Arról van szó, hogy én em is medve vagyok, hanem kakas — mondta. — Énekelgettem, és meglehetősen jól kerestem. Volt nekem búzám is, zabom is, kukoricám is bőven... Csodás dolog az: kakasnak lenni — mondta sóhajtva a medve, és együttérzést keresve, a kakasra nézett. — Ha nincs az a méz, ma is vígan élnék ... — Miféle méz? — kérdezte a varázsló. — Hisz a . magról beszéltél. — Igen, volt nekem magom bőven. Csakhogy nekem méz kellett. Sokat hallottam róla, és tudják ... sohasem érjük be azzal, amink van... Így hát egyszer, amikor besötétedett, belopóztam a méhesbe... A medve elhallgatott. Resteilte elmondani, mi történt azután. De, ha egyszer elkezdte, végig kellett mondania. — Óvatosán, hogy fel he ébresszem a méheket, bebújtam egy kaptárba, és kóstolgatni kezdtem a mézet. Egyáltalán nem találtam jóízűnek, de hát olyan sokat hallottam róla, hogy már nem bírtam türtőztetni magamat. Két pofára zabáltam a mézet, és már azon törtem a fejemet, hogy cipelhetném el a kaptárt, de egyszeriben úgy éreztem, hogy történik velem valami. A medve félrefordult, és belefújta az orrát egy rongyba. — Elképzelhetik — folytatta. — A tolláim, a szárnyaim eltűntek valahová, helyettük megjelent ez a szőr meg ez a mancs. És ami a legrosszabb, elvesztettem a hangomat. Hallgassák csak! A medve elbődült, de úgy, hogy körös- körül minden megremegett. — Nincs semmi baj, hangod mintha még volna — jegyezte meg szorongva a varázsló, de a medve csak legyintett az egyik mancsával. — Eh! Hát hang ez?! Bezzeg azelőtt! ... A medve megpróbálta megmutatni, milyen hangja volt azelőtt, de megint csak bődült egyet, és zavarba esett. — Sajnos, nem megy. Hej, ha még egyszer kakas lehetnék! — Nem tehetünk semmit — mondta sóhajtva a varázsló. — Csodák nincsenek. — Köszöntöm a tisztelt társaságot! — hallatszott felülről, és a barlangba bekukkantott — egy ember. — Hát te ki vagy? — kérdezte rásandítva a medve. — Véletlenül nem vadász? — Dehogyis! Már hogy volnék én vadász?! — mondta az ember. — És egyáltalán nem is vagyok ember. Medvének születtem, medveként öregedtem meg. De aztán vén fejjel kedvem támadt, hogy ember legyek! Gondoltam: az embernek könnyebb, az ember nyugdíjat is kap. Csak most látom — ó, nem könnyű dolog ám embernek lenni! így aztán vándorolok, keresem azt, aki visszavarázsolna medvének. A varázsló megcsóválta a fejét. — Csodák nincsenek ... Ott tanyázgatnak a medvebarlangban, de egyikük hangulata sem valami vidám. — Hej, ha én ember lehetnék! — kesereg a kakas. — Ha én kakas lehetnék! — kontráz neki a medve. — Ha én medve lehetnék! — sóhajtja az ember. A jó varázsló mindezt nagyon megunta, nem bírta tovább, azt kiáltotta hát: — No jó! Legyen mindőtök az, ami lenni akar! És rögtön mindegyikük az lett, ami akart lenni, mert ezt nem más kívánta így, mint a varázsló. A kakas ember lett. A medve — kakas. Az ember — medve. Szétnéz a varázsló — ott ül a barlangban a kakas, a medve meg az ember — és felsóhajt: — Megmondtam én, hogy nincsenek csodák! Csakhogy a társaság az is, ami volt, meg mintha nem is az volna. Mindegyikük felélénkült, felvidult. A kakas dalokat énekel. A medve az egyik mancsát szopogatja, a másik mancsával falatozik. Az ember pedig csak ül és mosolyog. „Mi történt velük?“ — kérdi meglepődve a varázsló. — Csak nem esett valóban csoda?“ De nem sokáig kellett így töprengenie. Mert már a kakas is félbeszakította az éneklést, a medve is békében hagyta a mancsát, az ember is abbahagyta a mosolygást. — Hej — sóhajtotta a kakas —, pompás dolog medvének lenni! Bemászni a barlangba, szopni a mancsot... — Nem — vetette ellene a medve —, embernek lenni mégiscsak különb ... Az ember pedig nem szólt egy szót sem. A kakasra nézett és eltűnődött. „Én pedig már azt hittem, csoda történt — gondolta a varázsló, ahogy erre a kompániára nézett. — Akármit mondjanak is, csoda még sincs a földön!“ MAKAI IMRE fordítása msLsim