Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-26 / 48. szám
MESÉS KÉPEK Hároméves a lányom. £s szinte naponta tapasztalom, olyan örömmel, amilyen csak az apákban fakadhat, hogyan tágul, gazdagodik világa. Ojabb és újabb, sokszor megdöbbentő összefüggéseket fedez föl a dolgok, jelenségek között, már nemcsak azt tudja, hogy a gázláng fájdalmat okozhat, ha megpróbálja csöpp tenyerébe fogni, hanem azt is, hogy kis testvérkéje mitől fiú. Már nem mindegy számára az sem, hogy mit lát a tévé képernyőjén. Ha nem figyelünk rá, maga váltogatja a csatornákat. Szereti a zenés műsorokat, mert akkor derekára kötheti az asztalterítőt és táncolhat. Szereti az állatokról szóló filmeket is, de legfőképpen — és természetesen — a mesét. Az esti mesét. Ilyen órában általában úgy van nálunk, hogy a feleségem a konyhában tesz-vesz, bölcső- dés fiunk éppen álomba szenderül, jómagam végre csendben és egyedül ülhetek az írógép előtt. Lányom persze a tévét nézi. És egyszer csak hallom á nevetését, jön a feleségem is, hív a mutatóujjával, menjek, nézzem meg azt az örömöt. Hogyne mennék, hisz örömöt látni mindig jó, akárcsak hallgatni lányom nevetését, melyet a képernyőn zajló fantasztikus történések váltanak ki belőle. Égbe repülő nyulak, sétáló halak, beszélő macik, hasra eső gyermekfigurák, az egész készüléket megremegtető puffanások. Az élénken figyelő szémecskéken át mennyi kép röppen a homlok mögé csak egyetlen este is! Kész képek. Mi annak idején nem kaphattunk ilyeneket ilyenkorban, (majd csak később, a moziban), nekünk magunknak kellett teremtenünk a rádió, de leggyakrabban a nagymama meséje nyomán. Dolgozott a képzeletünk, dolgoztatták a szavak, a mondatok. Volt úgy, hogy hagymama elaludt a mese közepén, ilyenkor nekünk kellett továbbgondolni, befejezni a történetet, miközben tündéri vagy boszorkányos képek, látomások sorjáztak bennünk, gyakran még álmunkban is jelen voltak, megnevettették vagy megrémisztettek annyira, hogy fölébredtünk. Dolgozott a képzeletünk. És dolgozik a lányomé is meg a hozzá hasonló korú, tévés mesét imádó gyermekeké is. Ugyanúgy. De azt hiszem, több anyaggal és magasabb fokon. Mert amíg a mi képzeletünket szavak, legfönnebb a meséskönyvek- Jben található rajzok lódították, addig a lányomékét ösz- szefüggő, mozgó — életteli képek, képsorok, amelyeket nekünk még teremtenünk kellett, mint mondtam. És amikor neventek, már nemcsak a látványon nevetnek, hanem azon is, ami mögötte van. Mert a tegnap, tegnapelőtt és azelőtt látott kockák nem tűnnek el nyomtalanul. Érlelik a gyermek gondolkodását, és ezzel együtt a nyelvét, fejlesztik beszéd- készségét. Akkor még inkább, ha apunak vagy anyunak van ideje a gyermek mellé ülni és a tévé szövegénél egyszerűbb, korhoz mért szavakkal „kommentál ni" a képeket. fbodnár) Mi Vein ő dobozban ? Betyártánc Eudo Ondrejovról, a népszerű szlovák mesemondóról köztudott: a leghihetetlenebb történeteket is úgy tudta előadni, mintha azok megtörténtek volna. JerguS Lapinról szóló regénye azonban valós történelmi események alapján íródott. Igaz, nem a levéltári dokumentumok között akadt a híres szlovák betyár történetére, regényének mégis hitelesnek vélhető forrása van. A Közép-Szlo- vákiában élő idős emberek emlékezete. Azoké, akik szájhagyomány útján őrizték meg Jergus Lapin legendás hírű alakját. Eudo Ondrejov három részből álló regényének megfilmesítéséhez már jó néhány évvel ezelőtt hozzákezdtek. Az első rész tévéfilmváltozatát (ki tudja. Mészáros Gyula rendező Berkest András Küszöbök című politikai krimijéből készített hatrészes tévéjátékot. A regény cselekménye 1933—44-ig terjed, a film 1939-ben indul, és általános morális problémák boncolgatásával kezdődik, önmagunkhoz és embertársainkhoz, munkához és eszméhez, szerelemhez és hazához fűződő viszonnyal. Egy orvos, egy újságíró és egy lelkész életútja képezi a történet magvát, akik egymástól eltérő formában, de azonos céllal harcolnak a fasiszta titkosszolgálat gépezete ellen. A film egyik főhősét, Rado- vics Milánt, Gáti Oszkár alakítja. („Ez az első pozitív hős, akit életre keltek. Soha nem verekedtem ennyit, mint ebben a filmben, önvédelemből nyolcmiért?) hosszú ideig nem követte a többi. A nyáron aztán Betyártánc címmel elkészült a második rész is. Ivan Térén alkotásában Jer- guS felnőtté válását kísérhetjük figyelemmel. Alig esik túl a kamaszkoron, kitör az első világháború. Katonának viszik, pedig azt sem tudja, kiért és miért kell harcolnia? Arra viszont már rájött, hogy az öldöklésnek semmi értelme. Katonaszökevény lesz, hazatér özvegyen maradt anyjához. Beáll a betyárok közé, s társaival együtt rajtaütéseket szervez az urak ellen. És elhatározza: megkeresi apja gyilkosát... A váratlan fordulatokkal és drámai eseményekkel teli film főszerepét Branislav Krilan alakítja, anyját, Mária Markoviéo- vá, húgát, Anna Javorková kelti életre. tíz embert is meg kell ölnöm. Az utolsó részben engem is jól megkínoznak... a végén bele is halok.“) Kánya Kata Emőkét játssza. („Egy kastélyban él a bátyjával és annak barátjával. Egészen addig, amíg furcsa módon el nem csábítja a főhőst, aki komoly összetűzésbe kerül majd a két férfival.“) Egérke Hernádi Judit. („Visszahúzódó, félős ez a kislány. Szüleit kivégezték, s amikor rádiósként elkapják a hegyekben, őt is lelövik.“) Andrea, az orvosnő Tóth Éva. („Csaba szerelmét játszom, a jómódú polgárlányt, aki a zűrzavaros politikai eseményektől eltekintve tisztességes életet akar élni.“) További szereplők: Kovács István, Márkus László, Hűvösvölgyi Ildikó, Bujtor István, Kállai Ferenc. (g. szabó) Vlado Vavrek felvételén Branislav Krifan, Anna Javorkové és Mária MarkoviCovó látható Gáti Oszkár és Kánya Kata a tévéjáték egyik jelenetében (Réger Endre felvétele) öt-tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt ilyen kérdést hallani a sétára induló családtagoktól: „Kikapcsoltad a televíziót?“ A televízió be- és kikapcsolása esemény volt, amiről nem lehetett elfeledkezni. Talán azért, mert e két művelet között valami történt velünk, ami akkor még szokatlanul új volt. Ma már a tévékészülék gombjához kezdünk úgy közelíteni, mint a villany- kapcsolóhoz vagy a gáztűzhely csapjához. Minden csoda három napig tart. Ami nem azt jelenti, hogy utána a csoda megszűnik. Nem. Csupán a mi csodálkozásunk rövid távú. Például, hogyan nézzük a televíziót 1978-ban? Röviden azt válaszolhatjuk erre a kérdésre, hogy rutinnal. Tudjuk előre, mit, mikor, miért és hogyan érdemes „megtekinteni“. Kialakult műsorrend, megállapodott színvonal segít eligazodni a heti kínálatban. Már-már szertartás- szerűen celebrálják a műsorokat, olykor álmunkban is követni tudjuk a rítust. Erénye ez a televíziónak vagy hibája? Nehéz eldönteni. Ha erény, akkor kiegyensúlyozottság a neve, ha hiba, akkor betokosodás. Mi most állapodjunk meg egy többé-kevésbé semleges szó használatában, amelyet előbb már a nézői magatartás jellemzésére használtunk, és mondjuk azt, hogy a tévé rutinosán sugározza vagy divatos szakkifejezéssel — szórja a műsorát. Jelenleg a rutinos néző rutinos műsort kap. Teljes az összhang. Ügy látszik, hogy mind a műsorkészítési, mind a nézői szokások a mérséklet jegyében találkoznak. Nóvumként azt könyvelhetjük el, hogy nincs különösebb újdonság, összeszoktunk, köszönjük szépen, megvagyunk; adja isten, hogy rosszabbul ne legyen; ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Sót: addig takarózunk, ameddig a nyújtózkodásunk ér. Tévé és nézők elküldhetik egymásnak azt a bizonyos szokványüzenetet: Kedves barátom, tudatom veled, hogy nálunk nem történt semmi különös, amit neked is szívből kívánok. Régi, sőt avítt közmondásokkal és formulákkal szembesíteni a legújabb műsorközlő eszközt hálás feladat, nem is oktalan eljárás, mégis a demagógia veszélyét rejti magában. Mert gondoljunk csak néhány külpolitikai vitafórumra, néhány dokumentumfilmre, néhány zenei műsorra, egy-két szatirikus tévéfilmre. Még a Szodomái és gomorai tévé is elkerülné végzetét, ha tíz igaz műsor találtatna benne. Márpedig nekünk semmi okunk sincs a bibliai átkok hangoztatására. A Csak ülök és mesélek című találmány önmagában is perdöntő bizonyíték a tehetség és humánum javára a mindenható néző színe előtt. Mindezt nem vitatjuk. Csupán megállapítjuk, hogy mostanában viszonylag jól fésültek vagyunk s kissé ásítozők. És persze két évtizedes gyakorlattal rendelkező tévénézők. Hol van már a hőskorszak, amikor a képernyőn mozgó ember már önmagában is szenzáció volt. De túl vagyunk az általános televíziósí- tás korszakán is: senkit se hat meg az a tény, hogy az ország lakosságának nagy többsége magánkészülékén keresztül közös élményben részesül. A közös élmény privatizálódik, ha nincs olyan energia benne, amely a szomszédhoz vezető út legyőzéséhez, vagy a munkahelyi kollégákkal folytatandó eszmecseréhez szükséges. Lehet népes családban is szeparáltan nézni a televíziót. Lehet úgy nyelni a szellemi táplálékot, mint kacsa a nokedlit. Vannak ilyen tapasztalataink ... De hát értsük meg: a hazai televíziózás harmadik évtizedében vagyunk, az utóbbi években megállapodott nézők lettünk. Napirendünk egyik pontja a tévézés, sok egyéb mellett. Mozgásgátolt nagymamákon kívül senki sem igényli a tévé folyamatos patronálását. A lakosság túlnyomó része Inkább csak csipeget a teli — de nem dús — asztalról. öt-tíz éve még lázba hozta a közvéleményt egy-egy műsor. A közvélemény napokig, sőt hetekig rágódott azon, vajon a kardnyelő nyerje el a pálmát a vetélkedőn vagy a hárfaművész. Mosolyoghatunk a tegnapi naivitásunkon, de ismerjük el: volt miről vitatkozni és érdemesnek tartottuk látszólag kis ügyekben is egyeztetni a véleményünket másokkal. Azóta érettebbek, megfontoltabbak lettünk. Víkendezőbbek és módosabbak. Az este látottak esetleg felemlítődnek másnap a baráti körben, de csak mellesleg — és csak másnap. Bölcsebbek vagyunk, próbáltabbak, megértőbbek. Azt is belátjuk, hogy az élet valamivel szürkébb lett ezáltal. Márpedig ez a belátás teteje. Ebből a szempontból nézve a csúcson vagyunk, olimposzi nyugalmunkból ritkán lendülünk ki. Éppen ezért megengedhetjük magunknak a morbid színezetű képzelődés luxusát. Az itt következő szerény kísérletet. Közismert, unalomig emlegetett példa felemlítésével kezdjük a tesztet, hogy a megszokás kényelméből ne lépjünk ki hirtelen. Orson Welles pánikot okozó rádiójátékára gondolunk: jönnek a marslakók. Képzeljük el, hogy egy mai szerző akarná hasonló módon sokkolni a mai nézőt egyenes adásnak álcázott tévéjátékával. Már az egyenes adás illúziójával is baj lenne, mert újabban azok is olyan olajozottak és tökéletesek, mint a konzervműsorok. A spontaneitást itt is legyőzte az — egyébként tiszteletre méltó — rutin. Végül is mivel lehetne megrendíteni a mai nézőt, aki szintén nagy rutinié. A marslakókról szóló mesével aligha. Földi furcsaságokkal és veszélyekkel még kevésbé. Talán, ha híradásszerűen bejelentenék a lehető legkomolyabban, hogy az ENSZ illetékes szervezete az emberi szellem egészséges fejlődésének biztosítása érdekében azzal a javaslattal fordult a kormányokhoz, hogy záros határidőn belül fokozatosan szüntessék meg a tévéadásokat — akkor talán ... De nem. Akkor se. Valaki éppen abban a pillanatban megszólalna a családi körben és azt mondaná: „A második csatornán most kezdődik a krimi.“ JOVANOVICS MIKLÓS 1978. XI. 28.
