Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-26 / 48. szám
Bertha Bulcsú Ács István valójában nem szerette a Soős-féle műhelyt... Az autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A javításra várakozva, mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak csak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi telephelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbolyogtaik. Kormos vicinálisok és nemzetközi motorvonatok váltották egymást tlz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között. Ács István idegesen toporgott a kocsija mellett és cigarettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós-féle bütykölő műhelybe szorult, s a műhelyt saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók Így hetekig dermedeztek a hóban. Az órájára pillantott. Tiz óra elmúlt. — Igyekezhetne egy kicsit, Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem — mondta fakó, kedvtelen hangon. Az öregember, akire a Soős-féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt, egy olajfoltos farostlemezen. A cserébe felszerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött. — Hová indult, Ács úr? — jánosházára ... Kivettem egy nap szabadságot... Az anyám, tudja, a nén- jével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs,'már ott vagyok... — Meglátja, bentragad majd a hó ban... — A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy... — A rádió... — Mikó lesajnálóan nyögött a kocsi alatt. A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Curlici KEI." Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött, egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leguggolt és beszólt az öregembernek a kocsi alá: — Mennyit fizet magának a Soós? — Tizenkét forintot... — Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerül? ... — Még kettőt húzok rajt... Aztán rákötöm... De ez sem lesz ám jó ... Meg kellene fordítani a fogaskoszorút... Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált. — A Mikó bácsi hol van? — kérdezte. Az öregember előbújt a kocsi alól és felállt. Nyögött, görnyedve masszírozta a derekát. — Mit akarsz? — fordult aztán a gyerekhez. — A házmesterné azt izente, hogy tessék hazajönni... — Horváthné? ... Mit akar? — Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni... — Nem megyek ... Mondd meg, fiam, a Horváthnénak, hogy nekem ne üzengessen ... A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén s babrál a stifttel öt percig, tíz percig, húsz percig... Fent a töltésen ismét vonat robogott. Ács István megfordult és nézte az ablakokat. — Meggémberedett a kezem — mondta az öregember. — Hideg van — bólintott rá Ács István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik. Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül és méltatlankodott: — Ez meg a Horváthné... Nem tudom, mit akarnak ezek... Talán csőrepedés van ... A kövér asszonyság utat tört magának a hóban, és fújtatva megállt: — Jó napot. Mikó úr... Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket... — Kár volt, Horváthné... A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akár a gázosok, akár ... — Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat... Jöjjön szépen haza... — Horváthné ... Maga ... Maga ... Én nem is tudom, mit gondol? Ez egy műhely. A tulajdonos ott van bent... És itt... Az öregember a motor fölé hajolt,, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszürő széles fedezékéből Ács István felé mormogott: — Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha ... De csak vasárnap vagy esténként... A házmesterné tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat: — Mikó úr... Megjött a felesége ... Az öregember leejtett egy villáskulcsot. A krómvanádium tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba. — Nincs nekem feleségem — hallatszott az öregember hangja a motorházból, aztán csend lett. Fent, a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmesterné a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt: — A Margit... Visszajött... Ott ül nálunk a konyhában ... Azt mondja, itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja... Finom cigarettákat szív ... Gázöngyújtót hozott az uramnak ... Magának meg... Azt mondja, hogy... — Nekem nincs feleségem — szólalt meg újra az öregember, és felegyenesedett. — A Margit azt mondja, hogy... — A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségem. Ha szeret maguknál üldögélni, Horváthné, akkor csak üldögéljen ott, ameddig akar — mondta az öregember, aztán négykézlábra állt, és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért. — Én most akkor hazamegyek, Mikó úr... — Menjen csak, Horváthné ... — Én most hazamegyek, Mikó úr, de a Margitnak nem szólok ezekről... A Margit... — Menjen csak... A Margit meg csak üldögéljen ott... A házmesterné lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt és szóba elegyedett az egyik segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregre, és vállat vont. A házmesterné megfogta a segéd overallját s miközben magyarázkodott, egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott, majd bement a műhelybe. A házmesterné a hóbuckák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába. — Végre elment ez a Horváthné — mondta az öregember, és a kulccsal ismét a motor fölé hajolt. — Látom, magának is van baja elég — csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán előszivárgott. Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száznyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor három óra alatt biztosan megérkezne... Ha ... Ha... Megfordult, ■ ingerülten az öregemberre meredt: — Mikor készülünk el, Mikó úr? — Késznek látom ... Szólok a főnöknek, aztán mehet... Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő, roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban.' Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán, az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek, be sem ment a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggörnyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hőszürke szomorúságában. Várt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szállingózott, bizonytalankodva, kisreményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott a motor meg sem nyekkent. Négyszer-ötször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett. — Az öreg elment? — El — mondta Ács István. — Gondoltam, hogy elmegy ... A Horváthné szerint megjött a felesége — mondta a segéd, aztán az autó fölé könyökölt és nézte az indítómotort. Néhány pillanat múlva újra megszólalt: — Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetékeket. Lassú is... A főnök lehet, hogy elküldi elsején... A főnök lehet, hogy elküldi elsején ... A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat. — Indítőzzon — mondta. Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre indult. Leállította, aztán újra indítózott... A motor újra és újra felduruzsolt... A segéd odaállt melléje, és a műszerfalra bámult. — Tudja, az öregnek fiatalabb volt a felesége... Azt hiszem, most sem lehet több negyvenötnél... Nagyon szerette az öreg... Itt laktak, a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpárnán, és a vonatokat nézte. Az ablakokban, ugye, sok volt a puccos ember, mert aki utazik, felránt magára valami rendesebb rongyot ... Nem tudom, hány évig nézte az asszony ezeket a rohadt vonatokat... De aztán lelépett... Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel vagy kalauzzal szökött meg... Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni... Ha én vagyok a helyében ... — Azt soha nem lehet tudni — mondta Ács István. — Hát nem. Ez Igaz. Ha ugye hazajön valaki... Mert nem úgy van, hogy Piliscsabáről tér vissza ... Honvágya is lehetett... Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor ugye, meggémberedik a ikeze .. Elindul? — El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai... Egyedül van, és a nénje ... Ács István bement a műhelybe. Mire visszaérkezett a kocsihoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat. — Az öregnek szántam, osszák el — mondta, és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte. — Odaadom majd az öregnek — mondta a segéd. Ács István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván a Thököly út felé. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta. ŰJ VERS DÉNES GYÖRGY: Mint a szép lepke Az égboltról lepattogzott má kék szemed zománca, mint megfakult, sarokba rejti vázádról ifjúsága. A volt hebeg, a múlt kiált s jajnak is vélheted, körénk sűrűive hallgatnak az velem, velem, veled. Elkárhozunk? Bolond beszéd csak porrá válunk, mint a szí lepke, ha befonta egét röpte arany szalagjaival. A földön tovább csillagzik a: kalász zizeg, csapong a dal, a tárt világban fiatal szivek gurulnak szerteszét. TU CSONTOS VILMOS: Maréknyi perc Mintha csak maréknyi perc A zord idő keze szétmorzsoll S mögém pergette a sárba,- Mintha csak maréknyi pe Tűnődve az utamra tekintek Kutatva nyomait perceimnek Futó éveknek - míg búcsút- Tűnődve az utamra tekin Mint parányi szentjánosbogi Felvillannak icipici lámpák,. S úgy pislognak, éppen csal- Mint parányi szentjánost- Jő volna itt kicsit megpi Parányi lángoknál fényesedi Világítva tovább - messze- Jó volna itt kicsit megpil Maréknyi perc, bogár-kicsi f Hagyjatok jelt, amerre én lé- Ez a dal is legyen a tiét<- Maréknyi perc, bogár-kic Hol volt, hol nem volt, volt egy jó varázsló. A homokot a közönséges vizet meg tejjé t toztatni, de nem tette sem ezt, mert az volt a meggyőződése, földön nincsenek csodák. Egyszer elindult a világ végéi odaért, lelógatta a lábát, csak és nézett lefelé a holdra, a cs meg a különféle planétákra. A jő varázsló egyszer csak í te, hogy áll mellette valaki. / dított, és megpillantott egy ka a világ legszélére állt, és igen tan csipegette a csillagokat. — Mit csinálsz?! — szólt rá i a jő varázsló. — Hiszen így nélkül maradunk. — Igaz — mondta. — Nekem hogy eszembe se jutott. De b hogy itt egyebet ugyan nincs pegetni. — De miért bóklásztál el id< végére? — kérdezte a jó vará: — Egyszerűen nem volt í más megoldás — felelte a kaki alakult az élet, nincs mit tenr A jó varázsló szerette voll hogy is alakul az élet kakasé hát a kakas szívesen elmondh Kiderült, hogy ő egyáltalán kas. Ugyanúgy ember volt, ír varázsló, csak fiatalabb. A ki azt is erősítgette, hogy volt nagyon szép asszony, akit e mindennél jobban szeretett. Am rette a feleségét, hogy "a baráta kinevetni. — Aztán az egyikük — mon kas —, szakképzettségét teli rázsló, kakassá változtatott... nekem most tetszik minden tj A kakas lesütötte a szemét. — szaladtam én a világ végére, engem visszavarázsolna valak Luzsica Árpád illusztrációja
