Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-19 / 47. szám
MÓS/fGTÜKÖk Szocialista társadalmunk igényli és megköveteli a valóság alapos ismeretét. Ebből kiindulva határoztuk el, hogy áj rovatot indítunk, amely időről időre jelentkezik majd, hogy esszékben, vallomásos prózában, riportokban, portrékban, de mindenképpen szociográfiai ihletésű dolgozatokban mutassa be társadalmunk szüntelenül változó valóságát, egy-egy tájegységünk múltját és jelenét, s benne, természetesen, a dolgozó embert. Térjünk most vissza a malmokhoz, melyek a többi falvakban is idővel az úrbéres gazdaközösségek tulajdonába kerültek. A falvak vezetősége bérlőknek adta ki őket haszonbér fejében, a molnárok viszont őrölték a gazdák kenyérnek valóját és a lisztből részt vettek ki maguknak. Ezeknek a vízimalmoknak is hasznát szolgálja, ha rendszabályozzák a rakoncátlan Perecet. így végül is többirányú ösztönzés következményeképpen még a Monarchia idején nekifogtak a földmunkások — a kubikusok — és megkezdték a munkál- latokat. Ahhoz, hogy a vízszabályozási munkák lényegét megértsük, szólnom kell a patakok elhelyezkedéséről. A Garam- tól legkeletebbre folyt a Szikince, tulajdonképpen az alsó malmok is ráépültek Gyarmattól délre, mert éppen a falum határában folyt bele a Perecnek az rendszeresen kiáradtak, elöntötték a határt és megrontották a szénatermést, éltették a burjánzó bozótot, nádat és sást. Nem törhették fel miattuk a réteket, kilátástalan lett volna az alagcsö- vezés, a zsombékos, lápos helyek le- csapolhatatlanok voltak. Nehogy azt higyje valaki, a Szikince nagy patak. Még a Perec sem az. Száraz nyarakon éppen csak folytak a medrük alján, senki nem nézhette ki belőlük, hogy mennyire nekidurálják magukat, ha megáradnak az őszi esők, vagy a tavaszi olvadás, s a nagy nyári záporok idején. A múlt században és a századelőn ilyenkor végeláthatatlan tenger és zavaros tórendszer volt a délnyugati síkvidék. Ezért épült meg, B. István bátyám emlékezete szerint, a század második évtizedének elején — a Beton. A fékez- hetetlen árvizek voltak egyik oka, hogy létrejött. A másik ok — amely valószínűleg még többet nyomott a latban — a környék birtokosának, Scholler bárónak a nevéhez fűződik. A bárónak földbirtokai — szőlője, pusztái — voltak a környéken, de történetünk szempontjából fontosabb, hogy malma volt Léván, a Perec patakon. Ám a Perec — egyébként a Garam önálló oldalága — megbízhatatlan lévén, állandóan rakoncát- lankodott, néha alig csörgedezett a vize, máskor meg mohó, ragadozó áradattá nőtt. Scholler báró malmának pedig egyenletes vízhozamú, engedelmes patakra volt szüksége. Hozzá kell még tennünk, hogy a Perec alsó folyásán, délen, további vízimalmok ültek, így az én falumban is. A történelmi érdekesség kedvéért tegyünk itt egy kitérőt! A jobbágyfelszabadítás előtt a gyarmati határ nagyrészt az esztergomi érsekség birtokaihoz tartozott. A vízimalom is a hercegprímásé volt. A múlt század második felében, a jobbágyság korszaka után szerveződni kezdett a falusi gazdatársadalom. S a jobbágyokból lett újsütetű gazdák a földek tagosítása és az ún. úrbéres vagyon, tehát az erdők, legelők és a malom miatt, hosszúhosszú perbe keveredtek a hercegprímással. A gazdák ügyvédje az akkori járási székhelyen, Ipolyságon lakott. B. István bátyám emlékezete szerint hol az egyik, hol a másik faluelöljáró fogott be szekerébe és vitte az ügyvédnek^ a zabot, a hektónyi bort, borjút, bárányt, baromfit, kisüsti pálinkát és a kenyérnekvalót, hogy megnöveljék furfangját és harcikedvét a falu érdekében. Végül is, becsületére legyen mondva, ügyesen megoldotta a problémát. A hercegprímás jogi képviselőinek a tiszteletére vendégséget szervezett, amelyen a falunk elöljárói is részt vettek. A lakomát, természetesen, a falu biztosította. Folyt ott a pálinka, meg a jó gyarmati bor — akkor még nemes szőlőt termettek a déli domboldalak, nem otellót —, az asztalok roskadoztak a rengeteg finom falattól; mit meg nem tesz egy gazdag falu a jogaiért. Mondják, egész éjszaka állt a bál, s reggelre az történt, hogy az irattartó ládából eltűntek a hercegprímás tulajdonjogait igazoló papírok. Nyomuk veszett. Másnap, a nagy kijózanodásban a gazdák diadalmasan szekereztek haza, nem beszéltek, csak sokatmondóan mosolyogtak és hozták a győzelem hírét. Évtizedek múlva sem beszéltek a részletekről, csak úgy emlegették azt az éjszakát, hogy „amikor a papírok elvesztek“. De- hát a hercegprímás nagy tekintély és mögötte óriási hatalom állt, a gyarmati gazdák bizony csak fél győzelmet arattak felette: megszerezték a falunak a malmot, meg a legelőket — a Törökülést és a Számlát —, valamennyi erdőt is szereztek, többnyire értéktelenebb akácosokat, de a „rengeteget“, a Nagyerdőt nem tudták elperelni az uraságtól, az egészen a második világháborúig uradalmi erdő volt, ma pedig az államé. A falu emberei legfeljebb gombázni járhattak bele, meg orvvadászni, de iszkolniuk is kellett, ha jött az erdész. Faluról városra szakadt ember szívesen beszél a gyerekkoráról, a régi tájról, erdőkről, vizekről, melyeket otthagyott a boldog és gondtalan fiatalság emlékvidékein. Vagy talán lehet úgy poharazgatva beszélgetni, hogy a témák sorában fel ne említődjön az ifjúság? Ilyen poharazás közben emlegettük Ozsvald Árpáddal, barátommal és földimmel a Garam mentéről, az ismerős patakokról beszélgetve, melyek az én falum határából folytak az ő faluja felé, hogy a régi fürdéseknek és halászatoknak két lehetősége volt arrafelé, két patak: a Szikince és a Perec. S amikor arról beszéltünk, hogy ki hogyan ismeri a patakokat, egyszerre vitás kérdés pattant elő a beszélgetésből. Ellentétesen tudtuk, hogy melyik az egyik és melyik a másik. Az a jámbor patakocska, amelyik Hontfüzesgyarmat — az én falum — határában, mint a Szikince folydo- gált, az alig nyolc-tíz kilométerrel délre tőlünk, Nemesorosziban Perec néven volt ismert. A másik pedig, amely nálunk Perecként folyik át a vámosla- dányi, gyarmati és a fegyverneki malmok turbinaháza alatt, az lejjebb Szikince ríéven szerepelt. Legalább is Ozsvald Árpád ezt állította és igazat adott neki Lovicsek Béla is, aki Tergenyénél ismeri a helyzetet, tehát még délebbre, mert onnan származik. Á vita régen kezdődött, idestova egy évtizede tart már. Tehát: Szikince vagy Perec? Nem hamleti fontosságú kérdés, de érdekes. S azóta egyikünk sem enged, lévén erősen igaza tudatában, meg aztán abban a hajthatatlan meggyőződésben, hogy ha a falvakban a nép úgy tudja, akkor annak úgy is kell lenni. De hogyan tudhatja a nép egymásnak ellentmondóan a patakneveket? Mint már említettem, a falvak határa szinte összeér, s alig tucatnyi kilométer az a távolság, amely a különféle patakneveket elválasztja egymástól. Mi okozza az ellentétes elnevezést? Hogyan történhetett, hogy ez a táj népének a tudatában semmi problémát nem okozott, csupán két nosztalgikus városlakó emlékeiben bukkant fel? Vagyis: a kérdést tisztázni kell. De hogyan? Aligha lehetséges elmenni a Szikince forrásvidékéig és végigkísérni lassú folyásában az álmos patakot, elkísérni a Garamig. Nehéz lenne, mert a névváltoztató patak messze a hegyek között ered és Garamkövesdnél folyik a nagy folyóba, a Duna mellékfolyójába. Nem, ezt az utat végigjárni képtelenség. Marad hát az oknyomozó vizsgálódás a múltban, a Garam menti vizek történetében, a nép lelkében és emlékében: ki, mikor és hogyan cserélte el a Szikincét a Pereccel? * * * Nyomozzuk hát a vizek történelmét! Ne féljünk, hogy érdektelen vállalkozás lesz, netán haszon nélküli fáradtság. Mert a patakok, akár a mező, a rét, a szőlők és erdőségek nemcsak valóságosak, hanem elvontan, a „lelkünk“ részei is, olyan jelenségek, amelyek beépülnek az emberek tudatába, gondolkodásába, meghatározzák a természethez való viszonyukat. Végső soha találunk valakit, akinek az emlékezetében vagy a tudatában élnek ezek a képek. B. István bátyám emlékezete még eléri a századfordulót, bár később született, ezért sok dolgot ő is csak hallomásból tud már. De a hallott dolgok, események segítségével az emberi emlékezet kitágul és őseiig ér. — Az Alsó- és a Felsőirtás csupa bokor és bozót volt egészen Bakkan- csig, a ladányi határig meg füves-nádas ugarvidék, rétek és legelők — állítja ő. — Még én is emlékszem gyermekkoromból a bozótra, azok a dűlők árterületet alkottak, a nagy nyári áradások idején gyakran úsztak a vízen a szénaboglyák... A táj dűlőnevei is hasonlót bizonyítanak, mert valószínű, hogy az irtás elnevezés a mezőnek a bokroktól való megtisztítására utal. A másik dűlőkben, a Bokrosban és a Hétrendekben pedig még én is emlékszem a mezei út kanyarulataiban álló fűzekre és a mezsgyékben maradt fűzfabokrokra. A füzes jelző is csak így kerülhetett a falu nevébe. Így lett Füzesgyarmat, amihez a valamikori megyenév adta a „hont“-ot. S persze a honfoglaláskori törzsi és nemzetiségi elhelyezés ütötte Gyarmattá a falut, a Kürt-Gyarmat törzs szálláshelyei nyomán. De térjünk vissza a patakhoz, melyek az emlékezet szerint évente szorgalmasan és ron életmódjukat, a sorsukat is megszabják, történelmi folyamatosságuk van: a változó arcú határ változó lelkű embereket jelent. S még inkább érdekesnek mutatkozik a nyomozás azért, mert úgy tűnik föl, a megoldás kulcsa a hontfüzesgyarmati határban található. Előzetesen csak annyit árulok el róla, hogy a neve De mielőtt ennek a mibenlétét részletezném, nézzük előbb a falum határát a múlt század végén, a táj arcának metamorfózisát és a délnyugati síkságnak a századeleji változásait. A falum határának északi és keleti része dombvidék, a délnyugati és nyugati része síkság. Ezen a síkon folynak dél felé a vizek: a Szikince, a Perec és a Kompa patak. A délnyugati síkság a múlt század végén még nagyrészt árterület volt, füzesek, rétek és bozótos mocsárvidék. De ezt a képet csak úgy idézhetjük fel, M TjJ* £ © * c u 0 a © c © © ja M © S3 N» 0» co 1 ’S5 *5 © N M 5. «s M © _ 'O Z * ® ja © «M 2 © e © J; **• CÄ © Ok C — © ä © '© s N U « « « N C0 jé ►> © s SS is jac >% *N 'S 5/3 s < to A beton a határ nevezetessége lett, az alsó falvakban tudták, hogy szükség esetén itt lehet elfogni a Perec vizét Duba Gyula
