Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-11-19 / 47. szám
1978. XI. 19. 11 K icsi lett az anyanyelvűnk. Pedig nem nőttük ki, ellenkezőleg. A nyelv, szegény, megtett mindent, hogy életünkkel együtt növekedjék, de te'stünk, ez a hús-vér valóság nem tölti meg élő tartalommal, s hajlamos rá, hogy valódi, nemes méreteit megcsúfolva, túlterebélyesedjék, felfedve lényünk kevésbé vonzó felületeit. A világ tágul; a tudomány és a technika robbanásszerű, feltartóztathatatlan terjeszkedésével hatol be a tudatba; ám létünkre visszahat a tudat. De hogyan hathat tisztán, ködöktől, mentesen olyan tudat, amely szűk, szürke, kinőtt nyelvi gúnyában botladozik a szavak tarlóján? Az ember mondatokban — ismert és nyelvünkben egyre születő, pattanó, sokasodó szavakból ruganyosán, engedelmesen összeálló képekben gondolkodik. Még az ösztönélet aránylag szűk világához tartozó, egyszerű ösztön-érzeteinek sem villannak fel tudatunkban képjegyek s a jegyeknek megfelelő nyelvi szöveg hangsorai nélkül. Éhség, szomjúság, harag, búbánat érzete oson át rajtunk, s a nyelv nyomban rejtjelezi, feljegyzi bennünk az érzeteket; fullasztó hőség epeszt, ősz végi, nyirkos hidegek didergetnek, s mi hangtalanul és öntudatlanul idézzük magunkban az őszi jelenségek ősöktől öröklött megfelelőit, holott — nem magunkban beszélgetünk, mint az eszelősök vagy ügyefokező álláspont rejlik, hanem még ennél is visszataszítóbb nagyképűség és fontoskodás, amely arra készteti köznyelvünket, hogy magyar szavakból is rikító, fülsértő mondatokat szerkesszen. A „kedves“ vevő, ügyfél, közönség, olvasó ma már nem kér, vár, keres, érdeklődik, hanem „igénnyel fordul“ a kedves — nem az eladóhoz, az üzemhez, a színházhoz, hanem az eladó, az üzem, a színház „felé“; ma már nem alacsonyodunk odáig, hogy egyszerűen megkérdezzünk valamit, hanem fontosságunk kevély tudatában „rákérdezünk“ a dolgokra, emberekre, mindenre, s miközben ezt tesszük, olykor baljós, olykor kegyesen biztató mellékzöngével „majd jobban odafigyelünk“ a hiányosságokra, problémákra (!), „lebontjuk a feladatokat és határozatokat“, „megszilárdítjuk a kritikai igényesség vonásait“, „hozzáállunk a probléma értékeléséhez“, de van, aki „hozzááll a munka viszonyulásához“ és „viszonyul a feladatokhoz“, ahelyett, hogy egyszerűen dolgozna és elvégezné azt, amiért fizetik. Sajnos, ezekben a nagyon szerényen és mérsékletesen felsorolt példákban nem csak egy elsekélyedett halandzsa-nyelv sebtiben kiszúrt közhelyeiről van szó: a nyelv visszahat a gondolkodásra és a jelen alakulására, s mi manapság valami olyan „szükségesség igényével viszonyulunk“ egymáshoz, hogy észrevétlenül valamennyi egymás kölcsönös fölöttes szergyottak, hanem nyelvünk édes, szép szavai szólalnak meg bennünk, elénk festve a nyári fullasztó hőséget. nyelvel a kuvasz is, földre hemperedve, az őszvégi nyirkos hidegeket ősz húrja zsong, búsong, jajong a tájon. Mert nemcsak a költő — az ember — látja a szavakat; a szavak is látják a költőt — az embert. A nyelvkészség és a gondolkodás egymástól elválaszthatatlan fogalmak. S ma, amikor szédítő Iramú, lüktető, naponta ezer új, izgalmas feladattal sürgető életünkben ácsnak, kovácsnak, hegesztőnek, vállalati igazgatónak, üzemi karbantartónak, egyetemi tanárnak, mindenkinek, kivétel nélkül és egyaránt részt kell vállalnia jelenünk, jövőnk alakításából, építéséből, tehát mindenki kivétel nélkül és egyaránt közéleti ember lett, a nyelvi kifejezésmód társadalmi életünk, gondolkodásunk, szellemi és erkölcsi alapállásunk névjegyévé vált. De hogyan gondolkodik a közéleti ember háromszáz szó, huszonöt betanult szólam s néhány, még csak tegnap született ás máris elcsépelt, fakó, eltorzult közhely birtokában? Mert itt most elsődlegesen nem is a nyelv- kényelmességről, a különféle közvetlen nyelvi ráhatásokról, germanizmusról, szlá- vizmusról vagy az izmusokat meghaladó, idegen nyelvi közegből gondolkodás nélkül átvett szavakról van szó; nem a szerdai „poradáról“, a negyedévi „plánról“, a félévi „odmenáról“, nem is a már zsibbadó, de még eszmélő nyelvérzékkel a hajdani „konstitúció, revolúció, kvalifikáció, klasz- szifikáció“ vagy az újabb keletű „disszertáció“, a ma is közhasználatú „akció“ mintájára „diszkusszió, abszenció“ alakba torzult kakukkfiókákról (ezek türelmes következetességgel végeredményben gyomlálhatok ], hanem az ezeknél még veszélyesebb, létet, tudatot egyaránt korlátozó, helybe ragasztó, torzító köznyelvi — köznyelvből közéletbe, közéletből itt-ott már az irodalomba is beszivárgott kórokozókról. Arról, hogy közéleti emberünk minden olyan kérdéssel szemben, amely társadalmi, szakmai felelősségét érinti, védekező magatartásba merevedik; fedőneveket és fedőszólamokat, szóficamokat és álcázó nyelvgörcsöket agyai ki, hogy ne kelljen nevén neveznie a gyermeket. A két jelenség — a nyelvkényelmesség és a fedőszólamok — között nyilvánvaló szellemi és erkölcsi rokonság és összefüggés látható. A „vezetőség“ helyett használt „vedenie“ például bizonyos beavatottságot, jól értesültséget sejtet: ha „podnikunk tel- jesítete (nem teljesítette) a „plánt“, ennek elősegítője (oka) bizonyára a „vedenie“ volt, természetesen aszerint, hogy beletartozunk-e a „vedeniebe“ vagy sem. A fedőszólamok mögött viszont már nem egyszerű beavatottság és az említett eleve védeveivé váltunk. Aszerint, hogy az íróasztal, elárusítópult, jegypénztár melyik oldalán állunk: a tizenkilenc éves kislány a pult, pénztár, íróasztal, az ötvenöt éves zord férfiú a pult, pénztár stb. túlsó oldalán fölöttes szervünk, s pillanatnyi viszonyulásától függ, hajlandó-e rendelkezésünkre állni. De holnap majd ő is bejön a mi utcánkba, s akkor — majd mi is rákérdezünk és jobban odafigyelünk ... Távol áll tőlem holmi olcsó csipkelődés kedvéért eltúlozni a dolgokat; csipetnyi kedvem sincsen hozzá, mert a fenti idézeteket nem ellesett párbeszédekből szúrtam ki — találkozunk effélékkel bőven a sajtóban, képernyőn, riportokban, találkozunk még sokkal vadabb szófűzésekkel is. De engem most nem is a nyevtisztaság és a burjánzó közhelyek gyomlálása foglalkoztat: ez szegény Lőrincze professzor és a magyar tanszék gondja, s nem irigylem őket érte. Egyéb aggaszt: nyelvi tudatunk hiányosságai, közéleti szólamaink mellébeszélései létünket — nemcsak nyelvi, hanem eszmei és erkölcsi létünket és — nem utolsósorban — irodalmunkat veszélyeztetik. A köznyelv kihat az irodalomra és az íróra: hogyan beszéltesse az író a hőseit? Az író nem élhet és nem alkothat egy nemlétező nyelvi közegben, s nem hadakozhat szüntelenül egy olyan nyelvi közeg hatásai ellen, amelynek közvetlen befolyása feltétlenül kihat rá. Ezért fordul elő oly gyakran — s most már kifejezetten a szlovákiai magyar irodalom nyelvéről beszélek —, hogy az író az elkényelmesedett keveréknyelv elől menekülve a közhelyekké szűkült köznyelv zsákutcáiba téved, s nyelve az egyetemes, élő nyelv halvány másolatává fakul. Az aggaszt, hogy ezek a buktatók többnyire — tisztelet a kivétel-t nek — fiatal íróinkat feszélyezik és gátolják a legveszélyesebben: a fiatalok egészséges ösztönnel kerülik és lenézik a közhelyeket, s miközben a maguk természetes és közvetlen nyelvét beszélik, miközben írói, költői nyelvüket próbálják építeni, egy leszűkített, megfogyatkozott köznyelv tarlóján böngészgetnek. Közben olykor fel-felcsipegetnek egy-egy üde, út- széli virágot is. Persze, lényegében én ettől sem féltem a nyelvet és a fiatalokat: a nyelv hetyke perifériáinak, a mindenkori szlengek és argók használatának erőteljesen harsány vadvirágai olykor az irodalmi nyelvet is felüdítik kamaszos bájukkal s nem ártanak neki. Nem is á nyelvet féltem: a tudatot féltem. A tudat nevében fohászkodom a nyelvhez, amelyet a mécsvirágnál görnyedő Bessenyei épített, Katona József lúdtol- lal szépített, a béklyókon győzedelmeskedő Kazinczy csiszolt; a nyelv, amelyhez Berzsenyi fohászkodott, amelynek szárnyán Kölcsey a habok föjé lebegett és Ady, Kosztolányi, Radnóti a szirtek és az- iszonyatok fölé emelkedett — nyelv, te megtartó és megőrző erő, ébredj, védd magad, szólalj meg! Reflexiók egy lemezsorozat kapcsán A vizekből, fákból, földi mélységekből egyaránt fakad dal, de legtisztábban — mintegy ezek szintéziseként — az emberből. És szárnyal, ha öröm gyűl, csordogál, ha a szú már megint tovább fészkelte magát szülőföldünk gerendáinak rostjaiban. A dal: élet, életünk azonban nem mindig olyan, mint a dal. A dal, amelyben az ember kockázat nélkül perlekedhet az ördögi kísérlettel. És az anyanyelv „síppal, dobbal, nádihegedűvel“ megtűzdelt virágágyásán fölegyenesedhet, akár a kardvirág. És terjenghet illatként, szállhat, akár a hang. A madáré, a vizeké, a fog- csikorgatásé, az ölelkezésé — az emberé. Az első pillanatban érdekesnek, mi több, erőszakoltnak tetszhet, hogy élő népzenénk kapcsán az emberi hangot fűzöm mondandómba. Valaki mondhatná, olyan ez, mintha a dombaljai szőlőről azt állítanám, hogy édesebb a dombtete- jinél, amelyben pedig reggeltől estig cukrot érlel a napfény. Mit felelhetnék erre? Egyfajta szőlőnek is lehet többfajta zamata, attól függően, milyen rónán, milyen tűzben érlelődtek — emitt ráncosabb, amott duzzadtabb — fürtjei. A tő a fontos. A tő nemessége, eredete, megbízhatósága. A dallal is igy van. A népdal szerzője mindig a nép volt, amely soha nem a bút, hanem az örömet kívánta tetézni, évezredek tanúsítják, az utóbbit kevesebb sikerrel. A nép tehát a művészet megbízható tője, amely, mi közben kezéhez szelídítette a szerszámot, a poharat és a kedves derekát, anyanyelvét csiszolóan köszörülte torkát. És mindig a legtermészetesebb emberi hangot ütve meg, azt emelve a lélekből a fényre, mert a népdal kívülről, belülről, közelről és minden emberi ésszel kijelölhető határokon túlról állandóan hallatni és láttatni akarja önmagát. Érthető kívánalom ez, érthető terjeszkedés- és növekedésvágy. A nem hallható dal: élettelen dal. A népdal pedig nem töri a múmiáskodást, mert olyan, mint a szerető. Megszólítható, ölbe vehető, áhítattal csünghetünk játékain, szerettein, szomorúságain. Nem irigy, garasát nem rejti, ellenkezőleg, amije van, neked adja. És nem tűri az ünnepi parádézást. Ezért lehet ma oly népszerű, hogy már nem csupán színpadról hallhatjuk viszont, hanem a mindenütt jelenlevő fiatalok ajkáról is. Budai Ilonka előadásában hallva a csángó és bukovinai népdalokat, elmerülve a Muzsikás együttes tolmácsolta szatmári, gyimesi, mezőségi és más tájegységek gyönyörű dalaiban, madarak szállnak szí vemről. Az öröm eddig titokban és feledésben raboskodó madarai, amelyek első szárnybontásaikat Bartóknak és Kodálynak köszönhetik. A Hungaroton lemezkiadó vállalat Élő népzene című sorozatának lemezein a doromb, a duda, a koboz, a tekerő és a többi népi hangszereinkkel termő nászban a legősibb és legmegrázóbb erejű hang szólal meg: az emberé. Az eddig megjelent öt lemez népi táncaink és dalaink leggazdagabb forrásvidékeire vezet. E megs> vásárolható, több száz éven át érlelt zenei kincshez — amelyből, nyilván egyelőre, hiányoznak hazai magyar tájegységeink gyöngyszemei — csak akkor nyúljunk, ha lényegünkkel vágyunk arra a művészetre, amely a megmaradás hitét visszhangozza valahogy úgy, ahogy azt Nagy László megfogalmazta: „Mert mibennünk zeng a lélek / Minket illet ez az élet.“ Ha föltűnik. lelkűnkben, ha szivünkbe fészkeli magát az, ami nélkül hiányosnak éreztük létezésünket, akkor boldogabbnak és teljesebbnek érezzük magunkat, akár azok a népek, amelyekkel együtt dúdolhatjuk olykor álomnehezitő, olykor lélekkönnyitő dalaikat. Mert igy él az ember, s valameny- nyi szocialista jövőt építő nép: gyökereit élesztgeti, hogy az ezáltal is nagyobb termésből ne csak ő, mindenki gazdagodhassák. SZIGETI LÁSZLÓ Varga Lajos linómetszete a Szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai című sorozatból
