Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-11-05 / 45. szám

A nyád sötét kosztümös, sovány asz- szony, erős cigarettája mindig ég, a hajába nem nyomatott hullámokat. A szeme nagyon nagy a vastag, homályos szemüveglencse mögött. Keresztbe vetett lábbal beszél, a térdére egy láthatatlan or­vos szabálytalan időközökben ráfit egy lát­hatatlan kicsi gumikalapáccsal, ilyenkor barna félcipője fellendül a levegőbe, majd visszahullik. Élete állandó reflexvizsgálat. Az ujjai gyufaszálakat Toppantanak el, hogy a darabkákat sorra a körmei alá tuszkol­ja, igy felékesített kézfejét hol íkifeszíti, hol csomóvá gyűri össze, ezt leszámítva, kézfe­je hasonló a tiedhez. A combjában húzódó csont ívelése is a tiéd, viszont a szoknya másként tapad meg rajta, és följebb a hasa összerándult valamikor, és azóta nem mu­tatkozik. Anyádnál ültünk, te mellettem, arcodon egy régi vetítés fényével. „Anna szeszélyes idegrendszere kizár minden kö­vetkezetességet.“ Anyád szája mozog, és nem tűr semmi összehasonlítást. „Anna képtelen a beteljesült élethez szükséges szilárdságra. Életünk legnehezebb idősza­kában hordtam ki őt, bizonytalanság és fé­lelmek között, amikor sosem tudtuk, mit hoz a holnap. Minket megkeményítettek azok az idők, de Annát eszmei alapállás nélkül, teljes biológiai védtelenségben ta­lálták, talán ezért lett ennyire, szinte orvosi­lag kimutathatóan különböző tőlünk. Az én családomban hagyomány volt a mozgalmi élet. Apámat, a szervezett munkást, kato­naszökevényként koncolták fel a háború­ban, anyám börtönben halt meg, s én fia­tal lányként maradtam a nővérem nyakán. A Szegedi Jutagyár egyik munkáscso­portjával látogattam ide a falujáró moz­galom idején, amikor ezt a kastélyt már a tszcs vette birtokába. A kollektív termelési mód, a falu és a várod közötti megbontha­tatlan, szoros barátság mellett agitálni jöt­tünk. Este a parkban csupa olyan villámtré­fát adott elő tábortűznél a jutagyáriak kul- túrcsoportja, amit én írtam; válaszul a fa­lusi fiatalok tánccal, nótával kedveskedtek nekünk. Ekkor pillantottam meg először a férjemet, aki a magas lángok megnyúlása­kor fénybe, csökkenésükkor árnyékba bo­rítva állt a több száz éves fa alatt, és mo­solyogva figyelte az előadásunkat, körülöt­te a barátai, akikkel együttműködött a föld­osztás idején. Másnap virradóra a szegedi­ek teherautója már nélkülem indult vissza. Lakodalmunkat a MAFIRT-filmhíradó is megörökítette, kivágott újságcikkeket őr­zök róla. Anna születése jóval csöndesebb, ugyanakkor bonyolultabb esemény volt. Ba­jaink már a terhesség idején megsokasod­tak, a hetedik hónapban rosszul lettem, amikor a ikulákok az egyik vasárnap déle­lőtt puskával belőttek az ablakunkon; bi­zalmatlanság és gyenge terméseredmények nehezítették a munkánkat. Anna már akkor született, mikor férjemet egy időre félre­állították, ráadásul a kettőnk véleménye is megoszlott, mert a felső döntéssel részben egyetértettem, és a véleményemet nyíltan megmondtam Ferencnek. Nem csoda, ha úgy éreztem, idegen embert hoztam a világ­ra, amikor meghallottam Anna éhes sírá­sát. Olyan csecsemő volt, amelyik teli tü­dőből követeli a magáét, a melleim begyul­ladtak, félreértésnek tartottam az anyasá­got. Azután persze megszerettem a lányo­mat. Sok örömet szerzett nekem a nyilado­zó értelmével, valósággal barátnők lettünk, amikor -néhány osztálytársa kővel megdo­bálta a vörös nyakkendője miatt. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlünk, és sír­tam búcsúzás közben, éjszakákon át vitat­koztam a férjemmel, senki sem értette, miért ellenzem, hogy a városba menjen továbbtanulni. Úgy éreztem ma is, az idő en­gem igazolt. Anna bemutatott téged, és a házasság-kötésetek tényét ugyanolyan ide­genként közölte velünk, ahogyan mint cse­csemő a táplálékot követelte, nyolcéves ko­rában a Margitszigeten, a Parlament előtt sétált, és a díszszemlét nézte a társaságunk­ban egy közös kirándulásunk alkalmával, ahogyan az Állatkertben a medvének pe­recet dobott és kitüntetéssel elvégezte az általános iskolai tanulmányait; táncolt a népitánc-csoportban, ahogyan hulahopp-ka- rikáját forgatta egyre; lovagolni tanult, és * * Részlet az író idén megjelent, Legendá­rium című nagy sikerű regényéből. elfújta a születésnapi tortáján a gyertyá­kéit.“ Anyádat hallgatjuk, te szokásod sze­rint fogaid közé szorított alsó ajakkal, én még arra is önkényes magyarázatokat ke­resve, amire nincsen magyará/at, például is­mételten szemügyre veszem a szoba régi bútorait mint számodra születésed óta sű­rűn jelentkező ingerforrásokat. A nehéz, négerbarna vitrinben lassan elúszó mozdu­lataidra ismerek, a kopottas rongyszőnyeg­ben felesleges tétovaságaidra, gyorsulva ug­ráló szemedre a helyiség túlzsúfoltságában. Itt, a berendezési tárgyak között sok a tö­rékeny, holmi, a keményen kiugró szöglet és a perem, a könnyen lesodorható apró­ság; értem hát, miért vagy olykor szükség­telenül óvatos, máskor csapkodó. Megint kapcsolatba kerülsz mindennel. Szabó Fe- rencné hadaró magyarázatából kiemelked­nék a sejtelmes „tábortűz lángjai“ és a „puskalövés“ szavak, szédítő idézetük mi­att elfeledkeztem magamról és arról is, hogy a rólad szóló feltételezéseim sosem szilárdulnak meg, mert holnap újabb felte­vések adódnak. Annáról, amik szintén szét­szóródnak, nem rögződnek azok sem, nem állnak meg sehol, túlcsapnak rajtad követ­hetetlenül messzi területekre. Hiába állí­tom fel gondosan a csapdáimat. Apád lép be, leül közénk, egyezik a pofacsontja és az állá, öltöny-e gyűrött, poros a cipője, ta­lán a faluból jött. A térdemre -teszi a ke­zét. „Mit akartok még tőlem!“ — kérdezem a füled hallatára. Apád beszél: „Mit akarunk? Azt, hogy vállalj valamit, legalább azt, amit csináltál. Nem mehetsz el innen. Nem álltái mellém, amikor az átépítési tervedről beszéltem; engedted, hogy Vértes elsajátítsa azt a régi munká­dat, és kijátssza ellenem. Miért? így nem sikerült kíváncsivá tennünk a megyeiket. Befolyásoltalak, amikor az átépítési tervet készítetted? Csak néhány módosítást java­soltam. Hát akikor? Miért engedted, hogy Vértes kompromisszumnak nevezze? Akkor se szóltál egy szót se, amikor Sebők előállt a szerencsétlen rekonstrukciós javaslatával. Egy olyan javaslattal, amelyik mindkét ter­vedet sutba dobná, és műemlékké tenné ezt az épületet. Vedd már észre, miről van szó! Nekem nem róhattok fel semmit, se te, sem a lányom. Hát mit akartok még? Arról én nem tehetek, hogy nem tudtatok ki­jönni egymással, és elváltatok, természete­sen megint kész tények elé állítva minket. Én azt akartam, hogy boldogok legyetek, tessék, itt van, ami elromlott, ti rontottátok el, most már maradj. Tudod, hogy Anna ter­hes, és a gyerek apja nem te vagy. De ez még nem jogosít fel a sértődésre. Elsősor­ban te vagy a hibás, hogy ide jutottatok, mert Anna gyerek még, neked kellett volna vigyáznod rá. És a válásotok után esett te­herbe, tehát nem vádolhatod hűtlenséggel. Maradnod kell, a gyerek miatt is, mert azt akarom, hogy te legyél az apja. Vidéken a kapcsolatok szorosabbak, mint városon; a városi iközfalon innen és túl idegen marad­hat a lakótárs, de a kerítés két oldalán nem. Az én helyzetemben fontos lehet, mit mondanak az emberek, ezért azt akarom, hogy téged tudjanak az unokám apjának, aki a lányom férje voltál. Anna tele van jó tulajdonságokkal, -te rosszul gazdálkod­tál velük, de még nem áll olyan rosszul a szénátok, bármikor újra kezdhetitek. Szépek vagytok és erősek, itt minden nektek van, és miattatok van. Legyetek boldogok, mert azok lehettek.“ Az idős Géléi doktort az ajtód előtt vár­tam a minap. A falnak támaszkodtam a fo­lyosón. „Engedje el a hasát egész lazára.“ — hallatszott ki az öreg orvos hangja, s te az ágyadon széttárt lábbal engedted, hogy gumikesztyüs kézfeje beléd hatoljon. Csatlakoztam Géléi doktorhoz, mikor rövi­desen kilépett a folyosóra, és sietős léptei­hez igazodva bólogattam, mert gratulált ne­kem minit apának, s ímegkértem: röviden, amennyire ideje engedi, vázolja nekem, hogyan határozzák meg az apai gének gyer­meked tulajdonságait. Az öreg, olykor meg-megállva, azt magyarázta, hogy az öröklődés lényege egy sejtről sejtre ván­dorló utasítás, mely a fehérjeszintézis me­netét határozza meg. „Ne féljen semmitől — mondta —, Anna megtermékenyített pe- tesejtjének sejtmagvaiban minden egyes kromoszómapár egyik tagja öntől ered. A másik persze Annáé. Az ivarsejtek az őket létrehozó szülői szervezet kromoszómaállo­mányának csak a felét hozzák magukkal. De ne gondolja, hogy a tulajdonságok ilyen sgyügyűen, fele-fele arányban mutatkoznak az utódokban. Elég, ha csak a nagyszülő­kig megyünk vissza, s máris világos lesz, milyen bonyolult folyamattal állunk szem­ben. Az önök most összeolvadt ivarsejtjei eredetileg véletlenszerű megoszlásban tar­talmazták apáiktól, a jövendő nagyapáktól és anyáiktól, a jövendő nagyanyáktól eredő kromoszómáikat. Ezen túlmenően is -teljesen véletlenszerű, hogy a megtermékenyítés al­kalmával milyen kromoszómaállományt hor­dozó hím ivarsejtje term Jkenyítette meg Anna adott petesejtjét. Egyetlen szülőpár utódai hetvenbillió különböző kombináció­ban tartalmazhatják a nagyszülők kromo­szómáit, és ez a szám a húszezerszerese a ma élő emberek számának. Feltehető, hogy a gyermek nagymértékben fog hasonlítani az anyai nagyapjára, Szabó Ferencre. Vagy az ön nagyanyjára. Melyiknek örülne job­ban? Ha nem akar, ne válaszoljon.“ „És semmi reménye annak, hogy a gyerek egészen más lesz, mint az apja? Hogy csak Anna és elődjei tulajdonságait hordozza majd?“ — kérdeztem. „ön a mutációra gondol, valamelyik örök­lődő tulajdonság ugrásszerű megváltozásá­ra egyetlen nemzedéken belül. Hát előfor­dulhat, hogy a sejtosztódás közben fellépő zavarok miatt az apa valamelyik kromoszó­mája eltörik, vagy a számuk megváltozik. De ne tartson ettől. Erre szinte semmi esé­lye sincs. Az apja kiirthatatlanul képvisel­tetik a gyerekben, így vagy úgy. Ezért is gratuláltam. Mi másért?“ Azt mondtam er­re: „Mégiscsak Anna méhében van. S ha szeretem Annát, szeretem a méhét is. A gyereket is, mert benne van.“ „Ügy van.“ Géléi doktor vizitre indult a szociális otthon egyik lakójához. Vele tar­tottam, és egész éjszaka ott maradtam. Fel és alá sétáltam a fehérre festett csővázas ágyak között, melyekben öregemberek alud­tak, és nemcsak abban reménykedtem, hogy annak az ismeretlen apának valame­lyik kromoszómája eltörött, hanem Anna szeretett hasában is, ahonnan bármilyen gyerek jöhet elő, mindenféleképpen az enyém lesz, nemhiába bújtam bele aiz anyja életébe, és vesztettem el magamat ott, sze­retni fogom az újszülöttet, mert minden tu­lajdonságára csak én tudok majd magyará­zatot és megértést. Azt a piros! hulahopp- karikát is láttam, amit Anna kígyózó dere­ka pörget, ott forgott «lőttem a Iszociális otthon sötét hálótermében. A falnál két sor­ban elhelyezkedő ágyak közti folyosón kö­vettem a pörgő piros karika útját fel és le, a terem egyik végében a csapóajtó kettős tejüvegén folyosói lámpafény derengett át, s ha megfordultam, és halkan a túlsó ab­lakig lépegettem, a vasúti töltésre láttam, ahol egy éjszakai tehervonat haladt lassú menetben traktorokat vonszolva, a mező- gazdasági gépek végtelen ideig követték egymást, elúszva az ablakkeretben balról jobbra. Csak horkolást, forgolődást és né­ha nyögéseket hallottam. Később leültem egy falhoz támaszkodó székre, két ágy kö­zé. Leüléskor levertem a támlára akasztott zsíros kalapot, majd felemeltem a ikőpadlő- ról, és jobb híján az ölembe tettem. Aztán a fejemre. Ekkor csillogásra lettem figyel­mes, egy kicsi öregember tágra nyitott, nedves szemére a mellettem levő ágyon. „Ismeri az állami gazdaság igazgatójának lányát, Annát? — súgtam. A válasz ez volt: „Amióta férjhez ment, alig látni. Az uráról azt beszélik, le fogja bontani a kastélyt, a Vértes hozatta ide, hogy minket máshová vitethessen. Ha nem megyünk, rendőrökkel jön majd az ura. Öt a múlt héten láttam az ablakból, magas, erős ember. Sebők Mik­lóstól hallottuk, hogy Anna megcsalja öt Vértessel, de ő eltűri, mert sok pénzt kap itt, és nem is törődik az asszonnyal, sze­retői vannak. Együtt mulatozik reggelig az apósával a presszóban minden áldott nap. Azért van itt, mert új intézkedések lesz­nek.“ „És Anna?“ „Ű nem olyan, mint az apja. Sokszor érte baleset gyereklányként. Mondják, egyszer régen szerencsétlenül ug­rott át a kerítésen, úgy vesztette el a lány- ságát. Azóta se törődik a férfiakkal. Ta­valy itt járt nálunk a televízió, és lefilmez­ték, ahogy az apjának segít az irodában megcsinálni a költségvetést, meg egy skan­zen terveiről is nyilatkoztak Sebőkkel. Azt beszélik, mi abba a skanzenba fogunk köl­tözni, és ott népművészeti tevékenységet fo­gunk folytatni; ki fazekas lesz, ki meg ko­vács, mindegyikünk a készsége szerint, az asszonyok szőni, fonni, pingálni fognak, és nagy hasznot remélnek tőle.“ „Anna apja osztott földet itt, ugye?“ „Nem igaz, kérem. Itt én osztottam földet. A földosztás idején még fogságban volt Szabó Ferenc, csak ar­ra egy évvel jött haza. A felesége már vi­selés volt Annával. Amikor ezt a férfi meg­tudta, nem volt nehéz utánaszámolnia, hogy a gyerek nem lehet az övé, hát 'haragjában innen, az udvarról le akarta lőni az asz- szonyt. Belőtt az ablakon, a felesége csak elvesiztette az eszméletét, más baja nem lett, azután megbékéltek.“ „Akkor ki a lány apja?“ „Én“ — súgta az öregember, és be­csukta a szemét. Kisvártatva felálltam, a fejemről levettem a régi kalapot, és visz- szahelyeztem a székre. Az ablakban m'g mindig traktorok úsztak el. i eke-szántotta síkján, engem szívbéli dalom, ága lljics szeme néz rám - alakját láthatom. ajnali ragyogással tülőhazánk egét. vállamon mintha szárnnyal - ttem a messzeség. hallok szamgori vidéken, om! Az lóra felett enint, zúgók közelében - ak imént - vad vizek. klik az lóra habja, üzenetével szalad, 'íz a sztyeppén fölragadja igyó fénynyalábokat. emsokára szétömölhet sugárzó végtelen, lünk az lóra mellett fényként ragyogsz nekem. IDORI DEZSŐ fordítása inyija Nyekraszovo Magamról g kell még élnem - Oroszország vagyok, ík ereimben yőgyanta patakok. ?áim méhsörrel tok engem drága évek idején, a tajgai szarvasok, tatlan szépségű mezőkre tek a lányok, ni pedig burjánzó zúgása tanított. GYŐRÉ BALÁZS fordítása unk.­0 ny. a ÖS fordítása VERSEI

Next

/
Oldalképek
Tartalom