Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-22 / 43. szám
78 DM“ ifjú súgom.“ .Ifjúság című kötethez) kának voltam a lakosa. ik alatt, mély völgyben t. Am a városka mégis a határon, és így nem csörömpöléssel döcögt." ’sértet című regényből) bál összerótt gátak kö- e. Künn, a folyó köze a hegyek között utazó dalolgatva, Iszogatva Szindbád-történetből) erekeskedtem, Poprádi még jó híre volt, és n takácsmühelyben is igú kattogásába tqnuló pezte MÖSER ZOLTÁN PUBLICISZTIKAI ÍRÁSAIBÓL új történelem a leleplezések könyve. A legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk. A festéket kell lemosnunk ideálunk arcáról; a hasába kell nézni az imádott lénynek: királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabent; a nemzeti elképzelésben, a szentek és hősök ravatalán, összekulcsolt kézzel fekvő eszményképeket kell levetkőztetni; Dózsa György szellemét kell megidéznünk; az iskolai pádból tisztelt, nagy nevek viselőit kell mezítelenül látnunk a piacon és talán néhányat toliban és szurokban kell meghempergetnünk, hogy némi igazságot szolgáltassunk a múlt időknek. Írni kell végre egy könyvet a proletárügyésznek is, akit eddig tömlöcbe vetettek, ha ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk az ő igazságát-, amelyet börtönök falára volt kénytelen Írni, mert másképpen nem mondhatta el. Nem kell attól félni, hogy nemzeti katasztrófa lesz belőle. Az új magyar úgyis kiábrándult legközvetlenebb őseiből, akik egy félszázad óta vezették, nevelték, végül romlásba taszították a köny- nyelmű ifjút. Alig van név harminc esztendeje a magyar történelmi horizonton, amelyet tisztelt volna e nemzedék. Az új történelemből legfeljebb azt is megtudja, hogy már az ükapja elhibázta a dolgot. Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már a szájunkig ért a trágya-gödör léje, amelybe belezuhantunk. Győzelmesebb nem lehet az élet, mint volt. A viszontagságok, amelyeken az új ember keresztülvergődik az erdők sűrűjén, majd egykor emlékké válnak, A vándor csodálkozva néz vissza a hegycsúcsról a meredélybe, amelyen felhatolt. Az írók mutatták meg nekik a történelmi könyvekből, hogy mily vészes volt az a haramiával teli erdőség, amelyből menekült. A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat. A parasztbudító kalendáriumnak, a ponyva hangzatos rémregényének és istó- riás bolondságainak: legyen mindörökké vége. Meg kell tiltani a régi világ betűpálinkásainak, hogy ismét kalendáriumot, gazságot, agyvelő-rontást áruljanak. Régen fel kellett volna akasztani a ponyvanaptárak kiadóit. Az új emberi szellemben írott nemes és szép könyveket, hazugságmentes történelmet kell még ma íratni a népnek. Magyarország 1919. április 16. Nyílt levél Pékár Gyulához a hazaárulásról !* Államtitkár úr! Kezembe adtak egy újságot, lamelyen az ö.n nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradógazdájukat tisztelik önben, oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végigmarták az újságukban azt a magyar irodalmait, amely sohase ismerte * (A levél csak tervezet, megírása idején nem jelenhetett meg) el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr ... évtizedek sikertelensége... évtizedek keserűsége... évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszúvíznél, és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számába azt írja rólam (miután az előbbi támadások nem értek célba), hogy: hazaáruló vagyok. Vajon mit írat ön szegény szolgáival a Magyar Múzsa tizedik számába, ha a nagy ágyúkat ily korán elsütögeti? Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap lute- ránus és ma meg egy kimondott katholikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár ... 1920 februárjában az ön lapjában engem „hazaárulónak“, politikai gyanús múltú embernek neveznek, mert 1918. november 8-án lelkesedni merészeltem az egyhetes forradalomért? Ügye bár jól mondom el, hogy a Petőfi Társaságban ön hajszát indított, hogy engem, mint hazaárulót megbélyegezzenek ezen cikkem miatt? ... önnek hatalmában van a cenzúra, többet tehát nem írhatok. Ámde elgondolhatja, hogy mit írnék önről, ha én volnék az államtitkár s nem ön. (Dátum nélkül) Én írónak készültem: semmi másnak. Azt se mondhatnám, hogy bajaim voltak emiatt szüleimmel vagy más atyámfiával. Nem sajnálták tőlem a kőolajat se, amelyből késő éjszakáig lit^fszámra égettem. Azt hiszen, hogy nemigen törődtek különcködéseimmel, amely abban is nyilvánult, hogy inkább szerettem magamban lenni, mint a korombeli fiúkkal vagy lányokkal. A nők közül abban az időben azokat az angyali lényeket szerettem, akiknek nem nagyon kellett udvarolni. Miután izmos fiú voltam: már kora ifjúságomban is földhöz terítettem mázsás szakácsnékat, hogy hódolatomról biztosítsam őket. Szerettem ligetekben, nádasokban, árokpartokon meghúzódni, mint valamely betyárnövendék, s paraszt- menyecskéket, a Nyírben még akkor gyakori vándor cigánynőket haramia módjára rohamoztam meg. Holdvilágos éjeken idegen udvarokba másztam be. Többen csadálkoztak, hogy nem vertek agyon. A tánciskola hölgyei orrukat fintorgatták különös kalandjaimon. De annál inkább magasztalt életveszélyes élményeimért két öreg ember, két öreg korhely, két kötnivaló, vén huncut, legjobb nyíregyházi barátaim: Kálnay László, az első eleven író, akit megismerni szerencsém volt, és Dálnoki Gaál Gyula, aki arról volt nevezetes, hogy ő volt az első magyar vándorszínész, aki öregségére nyugdíjat kapott. Barátaim dicsérete kárpótolt mindazokért 'a sebesültekért, amelyeket itt-ott, ma már magam -előtt is érthetetlen szerelmi kalandjaimban szereztem. Azt hiszem: .az életrajzomból ezután bízvást kihagyhatom a többi hölgyeket, hiszen alig akarnak többé agyonverni miattuk. Voltaképpen előbb említett barátaim vezettek be az irodalomba is, kedvessíé, mulatságossá, romantikussá meszelgették előttem az írói pályát. Kálnay László elbeszélései a Budapesti Hírlapban jelentek meg. 25 forintot küldött érte darabonkint. Kálnay egyik nyíregyházi kocsmából a másikba járt, s ott felolvasta müveit, megmutatta a postautalvány rózsaszínű szelvényét, és így némi tekintélyre tett szert a városban. Dálnoki Gaál Gyula- egy régi színlapot bontogatott ki, amely színlapon nagy betűk hirdették, hogy a vándortársulat előadásában színre kerül a „Görgey vagy a világosi árulás“ című színdarab is, amelynek szerzője éppen Dálnoki Gaál Gyula volt. Miután barátaimmal együtt jártam a dicsőséges kocsmákat: természetes dolog volt, hogy már tizenötesztendős koromban a közeli debreceni napilapokba küldözgettem mindenféle elbeszéléseket, amelyeket ki is adtak, miután azt hitték, hogy ezeket a beszélyeket nagyatyám írta, aki ugyancsak Krúdy Gyula néven a Szabolcs megyei 1848—49-ikl Honvédek Elnöke volt, és meglehetős tekintélynek örvendett a szakmájában. Nagyot néztek Debrecenben, a Debreceni Ellenőr című napilap szerkesztőségében, amikor ott egyszer személyesen bemutatkoztam. De nyomban alkalmaztak 35 forint havi fizetéssel. Ez volt a legnagyobb, szinte elkölthe- tetlennek látszó fizetésem egész életemben. Színházi tudósító, riporter, vezércikkíró voltam itt. Tizenhatodik évemet még nem töltöttem be. Az érettségi bizonyítványom azonban már a zsebembe volt. Azt hiszem, hogy rövidesen megházasodhatok. Sajnos, itt Debrecenben „az úrinők“ iránt érzett kedvemet nem mitézhettem el olyan könnyedén, mint azelőtt. Nagyváradra hívtak, a „Szabadság“ című napilaphoz. Itt korrektor is voltam, egyéb hírlapíró teendőim mellett. A szerelem, az itt telelő Hen- ry-cirkusz táncosnője iránt itt sem hagyott megnyugodni. A cirkusz után Pestre szöktem. Én itt egy-két évig a Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, rongyoskodtam, mert atyám azt a módszert vélte a legjobbnak arra nézve, hogy a szülei házához visz- szatérjek. Persze, nem mentem: később nem mehettem, mert atyám ötvenéves korában meghalt. Reménytelenül szegény voltam a Gyöngytyúk utcában. Érdekes, hogy ebben az időben sohase gondoltam az öngyilkosságra, mint későbbi életemben annyiszor. Ekkor egy furcsa kis könyvem jelent meg az Ország Világ című lap ajándékköteteként. Valamiképpen eljutott a Budapesti Hírlap szerkesztőjének kezébe. Másnap az újságban mutatványt közöltek a könyvecskéről a tárca-rovatban. Az irodalmi-rovatban pedig tíz sort írtak róla. Tíz sorsdöntő, végzetes, dicsérő mondatot. —.Hát nem maga a szabolcsi öreg honvéd? — kérdezte Csajthay úr, amikor estére beállítottam a szerkesztőségbe. De már nem lehetett visszacsinálni a dolgot. Pesti író lettem. (Pesti Fatár, 1928. december 25) Kórházba vágyott, de nem akart bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretett volna összeszedni kétségbeejtő erőfeszítésekkel. Hogy mit érezhetett életének utolsó időszakában, arról többször is vallott írásaiban. Többek között ebben a kézirat-töredékében: „Van az úgy néha, hogy a legégboltozat, mintha soha szikráját se láthatná többé a reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbeesés felhőszakadása következik ... Vájjon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan kötelességtudás, van-e oly cot, nem hagyta abba a munkát. Leromlott állapotban, rossz közérzettel, szinte naponta bevillamoso- zott a városba. Sokszor megváratták, megaláznák különböző szerkesztőségekben, de eltűrte, mert ennünk kellett, kilakoltatás előtt álltunk, a villanyunkat kikapcsolták. „csak montmm * NE MLVHK MEG 99 elszántabb férfi is, aki egyébként játszi kötelességtudással végzi a legmegfeszítőbb munkát: kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert azt kell tapasztalnia, hogy hiába minden önfegyelem, halálos akarat, töretlen bátorság: előre meghatározott sorsán amúgy sem javít. — Egy gyermektenyér nagyságú reménység csillanna meg előtte sorsa jobbrafor- dulásáról egy napon, de másnap bizonyosan oly fenyegető, vészt- jósló fellegekkel borul el felette az * Részlet Krúdy Zsuzsa Apám, Szindbád című könyvéből reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől agyonsorvadt, gyengülő erőt? Nem jobb-e összetett kézzel várni a végzetet, — amelyet még a mosolytalan lemondás, az örömte- len magány-választottság, a minden mulatságoknak örökös elkerülése által se lehet elmulasztani fejünkről? Nem jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőkig megfeszített munkával és beállani a zordon henyélők közé, akik már valóban ráeszméltek mindennek a céltalanságára?“ ő azonban nem adta fel a harHalála előtti napon, május 11-én, megkapta az utolsó arcul csapást az élettől. Antal István sajtófőnök hívatta magához. Apám és még néhány hazai író cikket küldött egy akkor induló prágai magyar lapnak (Neki Verseny a holdvilággal című írása jelent meg ott). Antal közölte vele, hogy a kormány ezt a tettet hazafiatlan cselekedetnek minősíti. Gyula bátyám a szemtanúja, hogy Édesapám a sajtófőnök szobájából paprikapirosan és végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki. Órákig alig lehetett megnyugtatni. Délután került haza, és rögtön lefeküdt. Nagyon rosszul érezte magát, elégtelen volt a vérkeringése, fázott, ezért harisnyáját sem vette le, s hálóinge fölé fölvette barna gyap- júszvetterét. Ezen az estén is, mint máskor, ha otthon volt, bementem hozzá lefekvés előtt jó éjszakát kívánni. Éjjeliszekrényén gyertya égett. Csakúgy, mint az egész lakásban. Nem olvasott, csak pihent. Aggódó kérdésemre, hogy miként érzi magát, halkan válaszolt: „majd jobban leszek, kislányom“. Amikor megcsókoltam homlokát, így köszönt el tőlem: „köszönöm, kicsim“. Orvosi vélemény szerint hajnalban, álmában érte a halál. Hogy is írja a Napraforgóban? „Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon! Jöjjön lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a kulcslyukon néma nagy éjjelen, midőn a csillagok sem láthatók s könnyű feladat átmenni az egyik vaksötét putriból a másikba ... Kopogtasson be porosán a virrasztástól csüggedten a következő nap reménytelenségétől egy boldogtalanul eltöltött éj görcsével torkunkban ... átkozott hajnalon ... akkor jöhet hozzám hosszú éji útjá- ből a fekete Hírnök. De alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal őzsutát.“ UJ TÖRTÉNELMET
