Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-17 / 38. szám

ÚJ szó

/

19

78. '

IX. 17.

Már rég nem létezett hadseregünkben a komisszárintézmény, magát a komisszár szót is régóta hallották a csapatoknál, de ebben a pillanatban Kravcsuk ezt érezte a legmegfelelőbbnek.

A háborúban többször is láttam ilyen közelről az ellenséget, ez az éjszakai csata azokban különösen bevésődött emlékezetembe. A hitleristák a rakéták fényénél, a sziklás terepen rejtőzve, egyik halomtól a másikig szökell- tek. Mind közelebb értek hozzánk, leginkább még a géppuskánk tartóztatta fel őket. Ojabb szökellésüknél újra lőtt, de hirtelen elhallgatott. Most csak a harcosok megritkult lánca adott le lövéseket. A németek már nem feküdtek — kiáltásokkal és szüntelen tüzeléssel bátorítva önmagukat, felemelkedve szaladtak a futóárok felé. A géppuskánk meg hallgatott. Egyik katona félrevitte a megölt géppuskást. Hogy egyetlen drága percet se veszítsünk, én ugrottam oda a géppuskához.

Számomra az egész világ arra az egyetlen keskeny földsávra szűkült le, amelyben a fasiszták felénk rohantak. Nem emlékszem, mennyi ideig tartott. Lényemet egyetlen gondolat töltötte be: fel kell tartóztatni őket! Ügy tűnik, nem hallottam a mellettem kiadott vezényszavak pattogását. Egyik pillanatban csupán arra figyeltem fel, hogy olyan ellenséges katonák is fel- buknak, akiket meg se céloztam: ezt a tüzet a segítségünkre jött harcosok zúdították rájuk. Még emlékszem, ahogy egyikük keze megérintette a kezemet:

— Engedje át a géppuskás helyét, ezredes elvtárs.

Hátranéztem: az egész futőárkot benépesítették a katonák. Állásokat foglaltak el, megszokottan, fürgén, hozzáértően. Ezeket a számomra ismeretlen embereket testvéreimnek, szeretteimnek éreztem! A hitleristákat természetesen feltartóztattuk, s nem sokkal utána mindent elsöprő lavinaként rájuk törve, a szovjet csapatok felszabadították Zsitomirt, és folytatták előrenyomulásukat. Külön szeretnék szólni arról, hogy milyen front-testvériség, katonabarátság uralkodott a mi hadseregünkben, egységünknek milyen patriótái voltak a harcosok.

Minden ütközet, minden egyes harc, bárhol zajlik is, tűz, vér és halál. És mégis, amikor különféle területeken vívott harcokat idézek fel Dnyepropet- rovszk vidékétől Prágáig, akaratlanul is egymástól élesen különböző képek merülnek fel emlékezetemben. Itt van például a barvenkovo-lozovajai hadművelet — látjuk a hóba merülő embereket, akiket jéghideg szél csapkod. Vagy a harc a Kis Földön — a Ce- messzkaja-öböl robbanásoktól sistergő vizén ide-oda hánykolódnak a harcosokkal zsúfolt kis hajók. A szuhumi országút pedig, egészen a tengerpartig — porfelhő. Lebeg a por a levegőben, ellepi a házakat, a fegyvereket, a járműveket, vastag rétegben rátelepszik a növényekre, az ágakat meghajlítja. Beszivárog a csizmaszáron egészen a sarokig, a ruhán át a mezítelen testig. Együtt nyeltük a vízzel és az étellel, de természetes formájában is.

Ilyen poros, naphevítette úton, lövedékek vijjogása közben utaztam egyszer hadosztályunkhoz, amely harcra készült. Az autó dugóba került, kiléptem belőle, hogy kerülőutat keressek, hát látom, hogy az út szélén egy szakaszvezető vitatkozik egy katonával. Kiderült, hogy érdekes esetről van szó.

A katona hadikórházből tért vissza, ahonnan egy tartalékegységhez irányították. Útközben szándékosan elmaradt a csoporttól, elszökött. Az utána küldött szakaszvezető annál az egységnél talált rá, ahol sebesülése előtt szolgált. A századparancsnok kivizsgálta a konfliktust, és azt mondta egykori katonájának, hogy nincs mit tenni, mértjén a szakaszvezetővel. El is mentek. Útközben azonban a katona fellázadt: nem megyek, és kész, visszatérek a saját egységemhez.

— A mi ezredünkre szól a parancsa — válaszolt kérdésemre a szakaszvezető. — Nem teljesítette a parancsot, megszegte az esküt. Bíróság elé kellene állítani, de még ő csökönyösködik.

— Nem, nem szegtem meg az eskümet, parancsnok elvtárs — mondta kérlelő hangon a harcos. — Végtére is nem a hátországba szöktem, hanem a saját egységemhez.

— És az merre van?

— A leghevesebb harcok színhelyén, várja a fritzek támadását, ezek itt pedig — bólintott ellenségesen a szakaszvezető felé — még csak most ébredeznek.

Gondolják csak meg. Egy embernek nem kellene harcba bocsátkoznia, méghozzá törvényes alapon. Legalábbis haladékot kapott rá, és még nem tudni, mikor kell majd mennie. De ő harcba vágyik. Milyen következtetés adódik ebből az egyedi esetből? A katona bízik a parancsnokaiban és politikai vezetőiben, bízik bajtársaiban, akikkel felderítésre vagy támadásra kell mennie. Különben miért igyekezne vissza az egységéhez? Emellett maga is méltó módon viselkedhetett a harcban. Egy gyáva más egységet keres, oda ment volna, ahol kishitűségének nincs tanúja. Egy nemtörődöm katona, akit bajtársai nem szeretnek, szintén nem igyekezett volna hozzájuk.

Talán különleges század ez, hogy így ragaszkodnak hozzá az emberek? Nem. Az egész szovjet—német fronton, egyik végétől a másikig, a Szovjet Fegyveres Erők minden kötözőhelyén, ahol a sebesülteket kezelték, azt hallottuk: vissza akarok menni az egységemhez! Saját századukat, ezredü- ket, hadosztályukat különlegesnek, a legjobbnak, s a szó szoros értelmében családjuknak tartották az emberek. Kiderül, hogy egész hadseregünk ilyen „különleges“ egységekből állt.

Eszembe jut egy még lenyűgözőbb tény. Akkor is előrenyomulás volt, a csapatokat bevagonírozták, én elhatároztam, hogy benézek még a hadikórházba. Az első kórteremben harmincán voltak, legtöbbjük járóképes. Elbúcsúztam tőlük, mondtam, hogy megyünk tovább pusztítani a fasisztákat, gyógyuljanak meg minél előbb, és érjenek be minket. Mind egyszerre szólalt meg: feltétlenül beérnek. A következő kórteremben súlyos sebesültek feküdtek. Az orvos figyelmeztetett, hogy jobbra az első, egy hadnagy, menthetetlen: a gázos üszkösödés nem tartóztatható fel. Hozzáléptem. Szép, göndör haja, fekete szemöldöke, kék szeme volt, arca izzott. Kérdeztem, van-e kérése vagy kívánsága.

— Van, ezredes elvtárs, van. Járjon közbe, hogy ha nem halok meg, vezényeljenek vissza az egységemhez.

A válaszom kissé késett. Felindult- ságomat elfojtva, azt mondtam, hogy feltétlenül közbenjárok, ne nyugtalankodjék. Megkérdeztem, melyik egységnél harcolt, hogyan sebesült meg. Búcsút vettem tőle, s már indultam volna, amikor meghallottam a hangját:

— Tehát mégsem jár közbe, ezredes elvtárs?

— Dehogyisnem, feltétlenül.

— Hisz nem írta fel a nevemet.

És újra késett a válaszom. A nővér segített ki:

— Hiszen én már írom is — mutatott egy papírlapra — a nevét, a rangját és a csapategység számát. Látja?

Nyújtottam kezemet a papírlapért, amelyről ezt olvastam: „Ideje, hogy távozzék.“ Gyorsan bedugtam a papírlapot a térképtáskámba,4 és ránéztem a hadnagyra. Mosolygott. Elszorult a torkom. A háború idején nemegyszer hallottam ezeket a szavakat: „Vissza akarok menni az egységemhez “ De soha nem feledem a hadnagyot az ő annyira nem katonás kérésével: „járjon közbe“, és nem feledem a csökönyös katonát se, a szuhumi országúton.

Lélekben milyen hősök ők! Nem hivalkodó, ám leírhatatlan a szeretetük hazájuk iránt, minden vágyuk megvédeni őt, tekintet nélkül a saját életükre! A katonának nem is annyira a kérése rendített meg, mint inkább az, ahogyan kifejezte. Nem kérkedett hősiességével, hanem szinte mentegetőzött, mintha valami különleges személyes, csakis neki fontos dolgot kérne.

Mit felelhettem a poros országút szélén a katonának? Minden szabályzat, a katonai fegyelem minden törvénye szerint vétkes volt. A háborúban senki sem választhatja meg szolgálati helyét. Nem léphet ki „saját kérelmére“, hogy más helyet keressen magának. A törvényt követve, köteles voltam szolgálattételre oda küldeni, ahova irányították. De haboztam.

— Most mit csináljak magával? — kérdeztem a katonát, s tényleg nem tudtam, mitévő legyek.

— Irányítson az egységemhez, parancsnok elvtárs. Éppen felvennének a pártba! Akkor nem sikerült megírnom a kérelmemet, mert kórházba kerültem, most meg, hogy már be is adtam, megint eltrafált egy átkozott fritz. De náluk — újra a szakaszvezető felé bólintott — nem is ismer engem senki.

E szavak utolsó kétségeimtől is megfosztottak.

Megkértem a segédtisztet, írja fel a nevét és mindkét katonai egység számát. A katonának megígértem: legkésőbb másnap meglesz a parancs az átvezénylésről. Most azonban a szakaszvezetővel kell mennie, a parancs megszegésére senkinek sincs joga. Majd az új parancs alapján visszamehet az egységéhez. A katona nem tudta leplezni örömét, de nem is akarta. Felegyenesedett, kihúzta magát, és hetykén szalutált:

— Kérek engedélyt távozni.

Újra meg újra meggyőződtem róla, mennyire igaza volt Leninnek, amikor rámutatott a tömegekkel — a munkásokkal, parasztokkal, katonákkal — való kapcsolat, érintkezés óriási jelentőségére. Mennyi komoly, alapvető következtetést lehetett levonni a harcosokkal létrejött találkozásokból, beszélgetésekből pihenőben, szabad időben, harci állásokban. így volt ez ama kórházi találkozás és a katonával a szuhumi országúton folytatott véletlen beszélgetés • után is. Természetesen megtartottam az ígéretemet. De emellett még határozat is született: a kórházból történt kiírásuk után lehetőleg küldjék vissza az embereket saját egységükhöz.

Keserű nap volt számomra 1944. február 11-e. Moszkvába szállítottam a súlyosan megbetegedett hadseregparancsnokot. Az egészségügyiek szerint nem volt sok remény. És tíz nap múlva Konsztantyin Nyikolajevics Lesze- lidze halott volt.

A fronton nagyon gyorsan megismerik az embert, ott mindjárt látszik, ki mit ér. Leszelidze a szovjet ember legjobb tulajdonságait megtestesítő egyik tehetséges hadvezérünk volt. Az ellenséggel szemben kemény és kérlelhetetlen, a barátokhoz jó és gyengéd; a becsület embere, akinél a szó és a tett mindig egyezett, éles eszű, élet- ingenlő és bátor — ilyennek maradt meg emlékezetemben katonabarátom és harcostársam, Konsztantyin Leszelidze.

A továbbiakról még sokat lehetne beszélni, egész könyvet írni, hiszen még több ezer kilométernyi út és hosz- szú háborús hónapok álltak előttünk. Most azonban csak egyet szeretnék újra hangsúlyozni: a Kis Föld emléke, a Kis Földön szerzett gyakorlat és tapasztalat engem és katonabarátaimat az utolsó puskalövésig elkísért. A harcosok lendületéhez, elkeseredett bátorságához, hazafiságához, hidegvérű- ség, bölcsesség, harcolni tudás járult, s mindez együttvéve vezetett el minket a győzelemhez.

Heves küzdelmek során falvakat és városokat felszabadítva jutottunk el a kijevi, vinnyicai, melnyickiji, csernovi- ci, Ívovi és máS területek földjén át a Kárpátokig. Itt a természeti akadályokat kihasználva, építette meg az ellenség az Árpádról elnevezett hatalmas védelmi vonalat. De már nem lehetettt olyan akadály, amit a szovjet hadsereg ne tudott volna legyűrni. A Kaukázus hegyei között szerzett harci tapasztalatokat felhasználva, kierőszakoltuk az átkelést a Kárpátok hágóin, felmorzsoltuk a bevehetetlennek látszó ellenséges védelmi vonalat.

Ekkor a politikai munkások már valóban éjt nappallá téve dolgoztak. Folytak a harcok, s egy pillanatra sem szünetelt a pártpolitikai munka a csapatoknál. Ugyanakkor segítséget kellett nyújtani az új élet megkezdéséhez az illegalitásból előjött helyi elvtársaknak, kommunistáknak. Egymás után zajlottak le a nagy politikai megnyilvánulások: pártkonferencia, szak- szervezeti kongresszus, ifjúsági és nőkonferenciák. A szabadság légköre politikai aktivitásra serkentette Kárpát- Ukrajna egész lakosságát. Testvérként, felszabadítóként fogadtak minket. Mindenütt népi bizottságok alakultak, készültek első kongresszusukra. Részt vettem ezen a kongresszuson, és tapasztaltam, milyen óriási lelkesedéssel fogadták el a határozatot Kárpát- Ukrajna újraegyesítéséről, az anyaországgal.

Nehéz elfelejteni az ujjongást, amivel harcosainkat Románia, Magyaror- . szág, Lengyelország, Csehszlovákia népei fogadták. Ezeknek az országoknak a felszabadításában más, magasabb egységekkel együtt a dicső 18. deszánt- hadsereg is részt vett. Ezeken a helyeken lehetetlen volt túlértékelni a politikai munkát. Az imperialisták évtizedeken keresztül szórták a rágalmakat pártunkra. Évtizedekig sulykolták a népek fejébe a szörnyű valótlanságokat életünkről és embereinkről. De lám, a szovjet ember felszabadítóként érkezett Európába. Fontos volt, hogy ne járassuk le ezt a magasztosan humánus küldetést, és harcosaink nem is járatták le. Bennünk mindenhol önzetlen, nemes lelkű, humánus, igazságos, háborútól megperzselt embereket láttak.

A legnehezebb, 1941-es esztendőben is hittünk az eljövendő győzelemben. Most már tudtuk, hogy néhány rövid nap, és bekövetkezik. Az események egész menete felkészített rá. És mégis, amikor végre bekövetkezett, örömünk szinte elkábított. Azt hiszem, senki sem tudta még szavakkal érzékeltetni, ami szívünket 1945. május 9-én betöltötte. Csak ennyit mondok: ez a nap lett életem legboldogabb napja.

Igaz, a mi 18. deszánthadseregünk számára csak valamivel később, május 12-én következett el a háború utolsó napja. Már aláírták a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szőlő okmányt, amikor mi még Csehszlovákia területén az ellenálló ellenség maradványait vertük szét.

Nem felejtem el a nagy diadalünnepet sem: a győzelem tiszteletére rendezett díszszemlét a Vörös téren. Örömmel és büszkeséggel olvastam a parancsot arról, hogy . a Negyedik Ukrán Front összevont ezredének komisszárévá e front politikai csoportfőnökségének vezetőjét, Brezsnyev tábornokot nevezik ki. Becses ereklyeként őrzöm azt a kardot, amely velem volt, amikor a díszszemlén, a parancsnoksággal együtt, összevont ezredünk élén felvonultam.

így vált valóra az én álmom Is, hogy eljussak a győzelemig. Sok millió szovjet katona álmodozott erről, akik szülőföldjüket védelmezve nemcsak halálukig kitartottak, de a háború rögös útjain becsülettel végigvitték a Győzelem Zászlaját, s tűzték ki Berlinben a Reichstagra.

Győzelmünk határkő az emberiség történetében. Megmutatta szocialista Hazánk nagyságát, a kommunista eszme mindenható erejét, bámulatos példáját nyújtotta az önfeláldozásnak és a hősiességnek — ez pontosan így van. De legyen béke, mert nagy szükségük van erre a szovjet embereknek és minden becsületes embernek a földön.

Az utolsó napig temettünk hű bajtársakat, egész utunkon láttuk a fasiszták gaztetteinek nyomát, találkoztunk zokogó anyákkal, vigasztalhatatlan özvegyekkel, éhező árvákkal. És ha most megkérdeznék tőlem, milyen végkövetkeztetést vontam le én, aki végigjártam a háborút az első naptól az utolsóig, ezt felelném: ne legyen többé háború! Soha többé nem szabad háborúnak lennie.

Boldog az a politikus, az az államférfi, aki mindig azt mondhatja, amire valóban gondol, azt teheti, amit valóban szükségesnek tart< arra törekedhet, amiben valóban hisz. Amikor a Békeprogramot előterjesztettük, amikor a háborús veszély elhárítását célzó kezdeményezésekkel léptünk fel sok nemzetközi találkozón, akkor azt tettem, arra törekedtem, arról beszéltem, amiben kommunistaként mélyen és végérvényesen hiszek.

íme, talán ez az a végkövetkeztetés, amire a nagy háború tapasztalata alapján jutottam.

PETŐ MIKLÓS fordítása