Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-10 / 37. szám

A

1978.

IX. 10.

A hírnév csak negyvenéves korában szegődött hozzá, s akkor már húszéves színházi múlt állt a háta mögött. Színészként kezdte Tbilisziben (ott nevelkedett fel, ott töltötte gyermekkorát), majd a moszkvai Színművészeti Főiskolán tanult, később pedig szülőföldjén és más városokban rendezett. 1949-ben, harmincnégy éves korában költözött Leningrádba. A dicsőség nem nagyon igyekezett, hogy utolérje ... De amikor utolérte, igazi dicsőségnek bizonyult.

A művészei — hangsúlyozta Tovszto- nogov — nem korlátozódhat a szűk értelemben vett megismerésre és népszerűsítésre, nem teheti meg, hogy az élet

közöttük klasszikus művek és olyan alkotások, amelyeken jóformán még meg sem száradt a tinta. Bár soha nem „életképeket“ visz a színpadra, valamilyen felfoghatatlan módon arra készteti a nézőket, hogy az életet a maga teljességében szemléljék. Az életet és benne az embert. A nézőkkel dialogizáló Tovsztonogov módszere nem az átlátás, s nem is ül le társasjátékot játszani a nézővel. Komoly és egyáltalán nem könnyű lelki tevékenységre kényszerít bennünket.

Hogyan van ez, hogy mi, akik egy cselekvő kor türelmetlen, örökké siető emberei vagyunk, mégis önként, bizalommal adjuk át magunkat a rendező hatalmának?

Ha egy ember színpadon ábrázolt szerelmét, gyűlöletét, szenvedését nézzük, együttérzésünk mértékét nem csupán a színészi játék őszintesége és a színész tehetsége határozza meg, hanem az is, hogy mennyire ismerünk magunkra benne. Végső soron minden darab, bármelyiket vesszük is „rólunk,, szól, akár a velencei mór, akár. a három nővér, akár egy szibériai kolhozparaszt történetét mondja el; máskülönben számomra, vagyis a néző számára nem érdekes a darab.

Tovsztonogov rendezéseiben az eszme emocionális fogalom. Érzéseket, gondolatokat kelt, és a lényeg felé orientálja a nézőt. Bármily bonyolult is az élet — mondja —, az ember nem süllyedhet odáig, hogy kegyetlen és közömbös legyen, áruló váljék belőle. Az ember — Ember. A Tovsztonogov rendezte daraelmélyült, filozófiai igényű végiggondolása helyett csupán útbaigazítson és erkölcsi elvárásokat hirdessen. A művészet nem az események utóirata. A valóság azért kel életre a színpadon, hogy megmozgassa a néző képzeletét, s ily módon elgondolkodtassa élete értelme felől.

„Minden rendezésemben ugyanazt a problémát vizsgálom — korunkét"

Alighanem ebben a makacsul visszavisszatérő gondolatban lelhetjük meg a magyarázatát annak, hogy Tovsztonogov társulata miért halmoz sikert sikerre már évek óta.

— Tudnom kell, hogy a néző ma miért jár színházba, és milyen kérdésekre keres választ a művészetben. Soha nem választok darabot úgy, hogy előtte ne tudnám, miért lesz rá szüksége a mai nézőnek ma. A mű ugyanis — akár klasszikus alkotás, akár napjainkban írták — halott, ha nincs szoros kapcsolatban a mai ember valóságos érzésével. Ezen a téren nagyon becsületesnek kell lennünk önmagunkkal és másokkal szemben. Ha viszont mindaz, ami a művészt izgatja, megegyezik azzal, ami az országot, a világot izgalomban tartja, akkor bizton számítani lehet a néző figyelmére. Más megoldás nem létezik.

Több mint száz művet állított színpadra. Színházának repertoárjában mintegy húsz olyan darab van, amelynek színpadi léte az ő nevéhez fűződik. De ha neve nem is lenne feltüntetve a plakáton, a színházlátogató közönség akkor is felismerné, melyik darab viseli magán Tovsztonogov „kézjegyét“. Pedig ezek a darabok igencsak különböznek egymástól. Vannak közöttük bensőséges kamaradarabok és sokszereplős színművek, vannak köztük olyanok, amelyek a modern színházhoz közelálló jelképesség eszközeivel élnek, s olyanok, amelyeket szigorúan hagyományos stílusban rendezett, végül pedig akadnak

bök, bármily különbözőek legyenek is, mindig erről szólnak. Vajon nem ez a legkorszerűbb téma az emberekkel folytatott dialógus során?

„Számomra a színház sohasem ér véget..."

Egy alkalommal, amikor Tovsztonogo- vot arról kérdezték, hogy mi a hobbija, ő a fenti mondattal válaszolt. Mert hát az az igazság: a munkájáért élő- haló ember ugyan miért választaná külön kedvtelését az életeszményétől?

Ha Tovsztonogov egészséges és éppen nincs elfoglalva vagy nincs úton, olyankor este feltétlenül színházba megy. Gondolom, ilyenkor nem Is any- nyira a színdarab („Végső soron hozzászokik az ember..." j, mint inkább a nézőtér érdekli. Hogyan nézik a darabot, hogyan hallgatják? A nézőhöz itt nem egyszerűen csak alkalmazkodnak. Tisztelik.

A színház otthon is gyakran szóba kerül. Hol az idősebbik fiával beszélget róla, már ha az éppen Leningrádban tartózkodik (a 32 éves Alekszandr ugyanott lett főrendező, ahol annak idején apja kezdett: Tbilisziben, a Gribo- jedovról elnevezett orosz Drámai Színházban), hol a fiatalabbikkal, a harmincéves Nyikolajjal, aki a televíziónál szerkesztő. Vagy éppen a húga férjével, Jevgenyij Lebegyevvel, a^ közkedvelt színésszel, aki hosszú évek óta meghitt barátja Tovsztonogovnak. De leginkább húga, Natella véleménye érdekli. Hogy miért? íme a válasz.

— Azért, mert a nézőtér álláspontját képviseli. Ezt az álláspontot ismerni kell, ugyanis, ha szabad egy nem minden tanulság nélkül való mondással élnem, minden színháznak olyan nézője van, mint amilyet megérdemel...

Majd komolyra fordítja a szót.

— A mai néző nemcsak az esti előadások elmaradhatatlan látogatója, hanem a délelőtti próbáké is. A következő darabot már ennek figyelembevételével szeretném megrendezni.

Hatvanhárom éves. A Szovjetunió kiváló művésze, a „Tovsztonogov-színház“ főrendezője. Otthon is, külföldön is sokat rendez. A közelmúltban Stockholmba hívták, s még két finn meghívásnak kell eleget tennie. A művészettörténet doktora, professzor. A leningrádl Színház-, Zene- és Filmtudományi Főiskolán külön alkotóstúdiót vezet.

— Nem szokott elfáradni?

— Csak ha kudarc ér.

— Az is szokta érni?

— Sajnos, előfordul.

— Mi az ellenszere?

— A munka. A színház olyan, mint a póznamászás: ha lassan is, de felfelé lehet haladni. Elég azonban akár egy pillanatra is elengedni a póznát, máris a földön találja magát az ember ...

IVETTA KNYAZEVA

Fekete Sándor

A SZfNBÍRÁLÓ IS EMBER

Hiszen, ha nem csalódom, tán ők is emberek... — írta volt Petőfi Sándor egy dühödt pillanatában, amikor a szokásosnál is mérgesebb lett kritikusaira. „Rossz verseinek“ védelmében fakadt így ki, de a vitázó költemény maga sem tartozik remekei közé. Ráadásul nem szép dolog megkérdőjelezni a műbírálat gyakorlóinak ember voltát. Nem montihatjuk tehát, hogy költőnknek ez ügyben kikezdhetetlenül igaza volt. Mégis, ha meggondoljuk, hogy a tudós Toldy, a politikus Pulszky és a szépelgő Császár (hogy csak a Fe- renceket idézzem meg ítészei közül), milyen szamárságokat hordott össze Petőfiről, akkor fenntartás nélkül vele kell tartanunk: még gyengébb versei is kedvesebbek számunkra, mint fennkölt bírálóinak egész életműve.

De Petőfi Sándor csak egy volt, egyetlenegy. Ezért felkaptam a fejemet, amikor baráti társaságban egy tehetséges, de nem Pető fi-léptekkel mérhető színházi művész így füstölgött: „A mi kritikusaink nem emberek.“ Hozzátette még, hogy el sem olvassa a bírálatokat, sőt, nem is áll szóba hivatásos színikritikussal.

Talán, mert hajdanában egyszer másszor magam is belekon- tárkodtam a színibírálói mesterségbe, talán elvibb okokból is, mindenesetre nem tudtam egyet- érteni e szigorú ítélettel. A művész — legyen bár író, rendező vagy festő — a rossz, az igazságtalan kritikából is tanulhat, néha többet, mint a helyezkedő hízelgők hő himnuszaiból.

Ha ilyen indulati kitöréseket csak baráti társaságokban lehetne tapasztalni, nem volna érdé mes szót vesztegetni az egészre. De minden beavatott tudja, hogy a művészet és a kritika közötti testvérharc már régen nem szorítkozik a büfék, presszók, folyosók és vacsorázóasztalok frontvidékeire. Ezért érdemes a nyilvánosság előtt szólni róla.

Előzőleg azonban hárítsuk el a félreértések és félremagyarázások lehetőségét. A kritikaellenesség nem új dolog, hozzá tartozik a művészetek történetéhez. Volt tegnap, és lesz holnap is. Az emberi természet jellemzője, hogy nem szeretjük (kivéve az önostorozó- kat), ha csepülnek bennünket. A legtöbb művész a bírálatnak azt a fajtáját látja szívesen, amely- lyel Szontágh Gusztáv üdvözölte az Abafi szerzőjét: „Uraim, le a kalapokkal!“ Ha a művész kalap- lengetés helyett gúnyos fricskákat kap, hajlamos lesz arra, hogy a kritikust megutálja. Ezen lehet segíteni.

Természetesen a kritikus sem örül.annak, ha gyalázzák, s ezért, ha személyét sérelem éri, sohasem azt panaszolja, hogy őt bántják, hanem gyorsan mozgósítja az egész szakmát, s azt kiáltja, hogy „a“ kritikát ütik. S mivel „a“ kritikát maga a kultúrpolitika, az állam akarja: aki a kritikust sérti, az államot támadja — ez magától értetődik... Az önvédelemnek ez a fogása szintén régóta ismert, s ezzel sem érdemes sokat törődni.

Az érdekkülönbségek tehát természetesek, s nagy zavart nem is okoznak — mindaddig, amíg nem mélyülnek szakadékká. Sajnos, azonban a színházi világban ez a szakadék létrejött. Akad olyan bíráló, aki nemkívánatos személy (magyarul: persona non grata) bizonyos színháziakban. S vannak igazgatók, akik hivatásuk gyakorlása közben sem hajlandók szóba állni kritikusokkal. És még sok minden van, amiről nem kívánok szólni, mert nem szeretném a viszályt élezni.

Elméretesedett vitákban rendszerint mind a két oldalon követtek el hibákat. Az a meggyőződé sem, hogy most is így történt. Ráadásul — itt nem elemezhető okok miatt — több lappangó, színházon kívüli feszültség is itt keresi levezetődésének csatornáit, ami a dolgot még bonyolultabbá, sőt, veszélyesebbé teszi.

S a háborúság, mindennek tete- be, megzavarja a közönséget is. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy megalázzák a színházi nézőket: miután este jól szórakoztak, néhány nap (vagy hét) múlva az újságokból megtudják, hogy igénytelenek, ízléstelenek, mert olyasmin mertek nevetni, amin a kritikus el sem mosolyodott. Még azt is megkaphatják, hogy „tudatlanul készséges, kiszolgáltatott inashoz“ hasonlítják őket, akiket „gonoszkodó segédek, ráérős mesterek“ „körvinkliért“ szalajtanak, pedig körvinkli nincs is.

A közönség, mint olyan, aligha hiheti el magáról, hogy ő tudatlanul készséges inas, s a művésztől sem várható el, hogy gonoszkodó segédnek tekintse magát. Kinek ír tehát egyik-másik kritikus, ha nincs esélye arra, hogy akár a művész, akár a közönség hallgasson rá? Vagy önmagának ír, vagy a másik kritikusnak.

Az első esetre mókás példáikat lehetne idézni. A színház elutasítja az önjelölt szerző darabját, s fél év múlva az író, vagy a barát ja, vagy a nénikéje bosszút áll, és így tovább. A fő baj mégsem itt keresendő, hiszen az ilyen praktikák hamar lelepleződnek. Fenyegetőbb annak a veszélye, hogy valóságos szellemeskedési vetélkedő kezd kialakulni a lapok között, s a színibírálat helyét fokozatosan átveszi a pamflet (miként a tévékritika egyre inkább tévéhumoreszkké, vagyis műsorok ürügyén írt krokikká hasonul át).

Mutatós csokrot lehetne összeszedni azokból a kritikákból, amelyek szerzői körülbelül így láthatják önmagukat: „a színházi életben minden rossz, néhány amatőr együttes és egy-két vidéki barátom kivételével, művelt, okos és kivált rettenthetetlen igazmondó egyedül én vagyok“.

Hadd ismételjem meg: védem a színikritikát (egyáltalán: a kritikát) minden dühödt elfogultsággal szemben, s nagyon nem szeretem, ha a kritikusoknak még ember voltát is kétségbe vonják. Adott esetben a sértő ítélet is lehet jogos és igaz, s a sértő kritikus kiváló ember. De csak ember, és nem felsőbbrendű lény. Nem helyezkedhet az igazságosztás olyan pózaiba, amelyek a művészektől és a közönségtől egyaránt elszakítják. Mert akkor már az igazságai is meddőkké válhatnak.

Vannak tehetséges és művelt kritikusaink, egyikük-másikuk jobban fr, mint némely díjazott szerző'. De kritikát írnak, amelynek műfaji kötelességénél fogva elsősorban a jelenben kell hatnia.

A színház — elméletben — meglehetne színibírálat.nélkül (főleg akkor, ha a társulatok demokratikusabb közösségek volnának, ami ma nem mindig mondható el...). De a színibírálat semmiféle körülményei között nem létezhet tárgya nélkül. Műfajának ezt az eredendő másodlagosságát időnként mintha elfelejtenék nálunk.

Gyakran halljuk, hogy nem kell tojni tudni annak, aki egy rántottét meg akar bírálni. Az érvelés szellemes, nemhiába ered klasszikustól. De tréfa ide, tréfa oda, néha gondolni kellene arra is, hogy egy tojást létrehozni mégiscsak nagyobb kunszt, mint egy rántottét megenni.

*

*