Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-03 / 36. szám
« D édöregapáim közül az egyik csizmadia volt. Hogy a nagyzolás- nak még a gyanúját is elkerülhessem, legszívesebben suszter, vagy foltozóvarga minőségében emlegetném e vi- lágrajöttöm előtt egy évtizeddel korábban elhalt, számomra már ismeretlen ősömet. De nem tehetem, mert láttam és tapintottam egy pár keze alól kikerült csizmát, fél évszázadnál is régebbi darabot. Hát az bizony csizma volt, csizma a legjavából. Kértem is a csizma aggastyán tulajdonosát, adja el, vagy testálja rám a kézművesség eme igazi, talán utolsó remekét. Hasztalan volt az alkudozás, mert az öreg abban a csizmában akart temetkezni. Úgy is lett. Azt mondják, jó ember, jó csizmadia volt az ősöm, és okos, aki még újságot is járatott Budapestről. Olyan ember, akiről még a szétkuszált családokban is sokszor nemzedékek hosszú során át öröklődik az emlék, a mese, a legenda. Akit az emlékezők áldva emlegetnek. Az egyik ilyen történet szerint az én Pozsonyi Flórián nevezetű dédöregapám egyszer királyt is koronázott. Madárkirályt: fecskét. Finom bőrből pehelykönnyű fejdíszt készített, amit aztán az aprócska műhely gerendáján fészkelő fecske fejére ragasztott — csirizzel. Mire az aratás elkezdődött, a faluban már mindenki ismerte, még röptében is felismerte ,a koronázott fecskét, Pozsonyi Flórián királlyá avatott madarát. Sokat beszéltek róla, még fogadásokat is kötöttek rá: visszajön-e vajon a következő esztendőben? Visszajött, sőt éveken keresztül visszajárt. Aztán egyszer csak nem jött többé. Anyám szerint akkor maradt el, amikor én születtem. Nem sokkal később, már apró gyerekkoromban megtanultam egy falumban élő babonát, miszerint átok sújtja azt a házat, melynek eresze alá nem rak fészket a fecske. Öregapám, a csizmadia fiából lett szegényparaszt még legénykorában összerúgta a patkót az úristennel, s így nem lett belőle hivő ember. De talán az ördöggel is perben, vagy cim- boraságban állhatott, mert babonás se volt. Tavasztájt mégis szemmel láthatóan izgult, idegeskedett: vajon visz- szatérnek-e szegényes portájára a tavalyi iecskék, s ha mégse, hát raknak-e új fecskék új fészket az eresz alá, vagy az istálló mennyezetének gerendájára? Mert ha nem raknak, akkor félni kell — tűztől, víztől, mennykőtől, haláltól és dögvésztől. Ám ha a házát fecskékkel oszthatja meg az ember, az egy általános biztosítással is felér. Mert úgy vélték, hogy a fecske — az istennek, embernek, ördögnek egyként kedves madár — nemcsak szerencsét, de biztonságot is hoz. Kicsit szenteltvíz, kicsit Jumurdzsák gyűrűje. Mert nem büntetheti a természet úgy az ártatlan fecskét, hogy az ember házával együtt a fecske fészkét is elpusztítja. Még a koldusok is úgy tartották: ahol fészek díszük az eresz alatt, ott az ajtó is nyitva áll, s ha szegényes is az alamizsna, de jő szívvel, emberi szóval adják. Volt is mifelénk fecske, megszámolhatatlan. Persze nem minden házban. Pedig mindenki félte a babonát. Tűz is volt, csaknem minden nyáron, mert sok volt a nádtető, hasztalanabb az óvatosság, mi több, gyúj- togatók is akadtak, akik dehogyis nézték a fecskefészket... Hol vannak már a nádtetők, hol a gyújtogatők! Falum képe az emlékezés képeivel szinte már azonosíthatatlan. Csak a töltés, a templomtorony a régi meg néhány fa-matuzsálem — mondhatnám némi túlzással. Hozzátéve, hogy nemcsak az ember, de még a folyó is megr változott, mert napközben szinte kimer- hetően kevéske vizet szállít a medre, de mire bealkonyodik, másfél, két méterrel ugrik meg a vizszint, mert a felső folyamszakaszon megnyitják a duzzasztók hatalmas zsilipjeit, s a folyó hirtelen olyan lesz, mint a Gan- gesz. A kettős változáson és életformaváltáson áteső embert egyre kevésbé nyugtalanítja a folyó mindennapi mutatványa. Mert nagyközösségi gyakorlatiassága fejlett már olyannyira, hogy tudja: így van ez rendjén, hiszen kell a fény, kell az energia. A nosztalgiákat mellőzi s talán észre sem veszi, hogy a módfelett hasznos folyamszabályozás és energianyerés, a partkövezés nemcsak a romantikát lopta ki a képből, de a partifecskéket is megfosztotta az európai otthon, az üregépítés nemrég még természetes lehetőségeitől. Igen ám, de az emberrel lakó fecskék is megfosztattak a fészekrakás lehetőségétől. Nem mintha az új, a sokszor cicomás és hivalkodj házaknak nem lenne ereszaljuk. Van. Csakhogy az új ereszek alatt tilos a fecskéknek fészket rakniok. Nincs rá rendelet, tilalmi körlevél, nincs rá papírra fektetett törvény, mégis papír tiltja. Papírfecni, méghozzá sok száz fecni. Ahány ház, annyi száz. E fecniket a család közös munkával hosszú madzagra kötözi, koszorúba fűzi, s a fecnikoszorú felkerül az ereszek alá, ahol a dolga az, hogy susogjon, mozogjon, hogy a fészekrakással kísérletező fecskéket elriassza. Mert isten ments, hogy a drága és csiricsáré vakolatot fészekkel rondítsák el a madarak! Hát hová gondol a természet! Tizenvalahány esztendeje, amikor a városba vetődtem, szinte hitetlenkedve láttam, hogy itt is vannak fecskék. Valószínűtlen volt és groteszk — mintha gémes kútra leltem volna a lakótelep közepén. Aztán az is föltűnt, hogy sehol egy városi fecskefészek. Keresni kezdtem: hol laknak a városi fecskék? A lakótelepi erkélyek karimája alatt találtam ugyan néhány fecskefészket, de ez mindmáig kevésnek bizonyult, mert hiszen rengeteg itt a fecske, csak az aszfaltról nehéz őket észrevenni, mert úgy látszik, röptűk magasságát nem a földhöz, hanem a magas épületek tetőszintjétől mérik. Alkonyat előtt gyakran üldögélek erkélyünkön, ami megközelítőleg sem nevezhető erkélynek, mert nem más, mint egy század eleji belvárosi ház szellőzőaknája. E ház legfelső emeletén, a tető alatt lakunk, ahol az akna kiszélesedik s egy erkélynek csúfolt peremet képez, melyre ajtó is nyílik. Ha kiülök ide, csakis az eget látom, az eget és semmi mást. Mintha kútban ülnék. E virágnevelésre, napozásra és regényírásra tökéletesen alkalmatlan belvárosi aknaperem viszont kitűnő leshely, nagyképűen azt is mondhatnám: ornitológus! figyeloállás. Mert túloztam ám, amikor azt mondtam: csakis az eget látom. Valójában tényleg az eget, de madaraival, ami azt jelenti, hogy a szürke, ritkán kék ég csupán háttér, a végtelenség színfala, kaméleon-természetű paravánja, amely előtt egy tökélyre vitt színjáték lenyűgöző pompájában gyönyörködhetek. Micsoda fecskebravúrok, micsoda artistamutatványok, micsoda virtuóz vitalitás! És miközben e mindennapi nyáresti látványosságot szemlélem megun- hatatlanul, azon töprengek, hogy a fecskékben nem is az a bámulatra méltó, ahogy könnyedén röpködnek két kontinens között, hanem az, hogy szeretnek röpülni, ez az életelemük. Mert röpülni annyi, mint szabadnak lenni. Botcsinálta madarászként még azt is megkockáztatom, hogy a fecskék talán nem is a klimatikus kényszerűségek, nem is a kizárólagos „honvágy“ okán váltogatják évente a hazájukat, hanem csak azért, hogy röpülhessenek, hiszen nincs annál csodálatosabb. Tudom, mert ahogy Nagy László, apró gyerekkorom óta álmomban én is gyakran röpülök városok, tornyos falvak, zöldellő erdők, aranyló gabonatáblák fölött. De nem testhez szorított karokkal, mint Ű, hanem lebegve. Kettőnk álombéli röpdösései között az igazi különbség, hogy míg Ő bármikor, addig én nem tudok leszállni, földet érni. Ezért nincs ennél kínosabb, keservesebb álom: megmerevedni a levegőben, szomjasan, egy kristálytiszta vizű, magashegyi gleccsertó fölött, valahol az Andok vidékén; hasztalan kalimpálva, szárnycsapdosva egy zöld búzatábla, vagy egy kukoricás közepén hempergő, éhesen sővárgő eszményi asszony közelségében, jegenyemagasságban. De legyen alattam reptéri beton, tűzoltóponyva vagy tenger — leszállni nem tudok. Csak fölébredni. Talán ezért is nem szeretem sem az alvást, sem az ébredést. Hajnalban fekvő vagyok már tíz esz- deje. Nehéz életvitel, bér sok a szépsége, öröme is. A tavaszi-nyári madárricsaj, hajnalban, három előtt... fenséges. Mert van ám itt is madár, a városi háztetők között, ahol a régi udvarokban tenyérnyi gyepek, csenevész öreg fák között sok a rigó, a veréb, a galamb, s akad egynéhány csóka is. Esztendőkön át nekem is volt egy fecském. Mindig a legelsőnek szólalt meg hajnalonként. Soha egyetlen madár meg nem előzhette. S ami kísérteties a dologban: mindig ugyanabban az időben, húsz perccel hajnali három előtt, és az ablak fölötti huzalmak mindig ugyanazon a pontján. Soha egy másodperccel később vagy korábban, soha egy centiméterrel idébb, vagy odébb. Utána zendítettek rá a többiek. Már-már tartani kezdtem a fecskémtől, mert hiezen valószínűleg volt, amit művelt. Bátorságom sincs elvárni, hogy bárki is elhiggye, de így igaz. És öt éven át visszajárt. Hűségesen és kitartóan, mint aki csakis azért repült át — vagy repült haza? — Afrikából, hogy hajnalonként jelezze nekem a pontos időt. De nem ám olyan egyhangúan, mint a furfangos faliórák fából faragott kakukkmadara, hanem trillázva, buzgón, öt teljes nyáron át. Amikor utoljára láttam, nyilvánvaló volt, hogy búcsúzott. Mert ismert, tudott rólam. Nyilvántartott és életkörnyezetéhez ugyanúgy hozzátartozhattam, mint ő az enyémhez. Ha alakom és írógépem kopogása egyszer végleg eltűnt volna a hajnali ablakból — hiszem, hogy ő Is ugyanúgy keresett volna engem, mint ahogy én kerestem őt, miután idejekorán, végleg elrepült. Sajnos, nem akadt helyettem virrasztó a háznál, aki megfigyelhette volna, hogy mit csinált olyankor a fecském, amikor egy-egy napra elutaztam. Fecskéim most is vannak. Két hím és két tojó — ami ésszerűen két pár, tehát négy fecske kéne hogy legyen. De nem. Mert számuk pontosan három, plusz egy fő. Űk hárman, az egy szál hím, meg a két tojó szorosan összetartoznak — szinte hivalkodva. Olyannyira, hogy a szellőzőaknában kifeszített dróton szorosabban egymáshoz simulva alszanak, mint egykor a fészekaljban. És ők is mindig ugyanott, mindig a drótnak ugyanazon a pontján. A két tojó csőrrel a tűzfal felé fordulva, a kényeztetett hím pedig villás farokkal a tűzfalnak. Lehet hogy azért, mert így jobban melegítik a testükkel kisasszonnyá abajgatott hímjüket, de az is lehet, hogy minden tojóra és minden hímre megkülönböztetően jellemző ez az alváshelyzet. A negyedik, az árva hím pedig kiközösítve, méternyi távolságra tőlük. Elalvás előtt félpercenként tesz kísérletet, hogy befogadják, de hasztalan. Az is előfordul, hogy egy-egy éjszakára ki-kimarad, nem alszik idehaza. Talán bánatában, talán azért, mert kicsapongó. Akár így lehet, akár úgy — helyzete mindenképpen rokonszenvet ébreszt bennem. Mert tegyük fel: kicsapongó. Na és?! Hiszen lehet, hogy bánatában az. Ha meg a természete olyan, a vére? Az is élőlényi erény, mert elvégre a szenvedély sokkal többet ér, mint a szenvtelenség. Én legalábbis többre becsülöm. Meg az is lehet, hogy az egyik tojó hajdan a párja volt, de elhagyta s most inkább osztozik a hímen a másik tojóval, mintsem neki, szolgáltasson az elhagyottnak ismét kegyeket. Egyszóval bigámiában él. De az árva hím szereti régi párját, akiről nem és nem tud lemondani. Bár az sincs kizárva, hogy sosem tartoztak egymáshoz s e plátói szerelem még ■agglegényként sem múlik apró madárszívéből. . Egyszóval szeretem ezt az árva madarat, mert ő a gyöngébb, ő a boldogtalanabb. Bár igaz, a családi törvényeket sértő hármasra sem haragszom, mert nem tudok haragudni, hiszen a fecskéket elfogultan szeretem. Három esztendeje tart e négy madár furcsa viszonya. Tudom, mert immár harmadik nyara ez a szálláshelyük, így aztán nemcsak alkonyaikor, nemcsak röptűkben, de éjszaka, alvásuk közben is figyelhetem őket, méghozzá méternyi közelségből. Ha feléjük nyúlnék, nem repülnének el. De nem teszem, mert hátha mégis. BEKÖSZÖNTŐ HELYETT A Dunamenti Tavasz színjátszóinak, bábjátékosainak jó szereplést, megérdemelt szép sikert, kellemes szórakozást kívánok és küldöm ezt a rokon-témájú verset — írta Weöres Sándor, amikor szerkesztőségünk fölkérésére üdvözlő szavak helyett — nem kis örömünkre — frissiben fogant verset küldött, amelyet az átfutási idő miatt már nem közölhettünk a fesztivál idején. Ami késik, nem múlik: a költő versének mostani közlésével kívánunk minden gyermeknek és ifjúnak jő tanulást az új tanévben, a bábjátszó, a színjátszó, valamint az irodalmi színpadi csoportok tagjainak pedig a tavalyinál is eredményesebb munkát. Weöres Sándor: A meséről A meséhez mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-pagyot mulattassanak. A meséhez mennyi szánalom kell, mennyi gyűlölet és sérelem, hogy a gonosz mind pokolba vesszék, a jó végül győzelmes legyen. A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a kincs és a mondott rózsa illatozzék és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi félelem kell, kályha mellett, hol semmi veszély, minden zugból manó leskelődjék, torkot tátson odakinn az éj. 1978. IY H Julo Povázán: A BUSZKE HERCEGNŐ (olaj, 1970) 14 KÉSZÉli
