Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-03 / 36. szám
Czegá Zoltán még a lócán ás hátul a kocsmába ajtó előtt ülők, összesen lehetnek százhúsz-százharmincan, még Va- is Pläek is itt van, pedig annak minden gyűléssel elküldték a 5, és nem hiányzik az önfejű Losem, aki csak az ötvenhatos jég- tán lépett be a szövetkezetbe, az asztal mögött pedig Alois Zubírek úristen ezt nem nézheti sokáig, nnek eljön az ideje, hiszen a ter- t ellen való vétek mindent fej- állítani, amit nagyapáink, apágos, hosszan tartó taps csattant > Marie Korba fülébe súgta, hogy lányát meg sem ismerte volna, állával és a fenekével nem az a üt, ellenben Zbynda szakasztott ugyanolyan nyakigláb, és Kvéta is ) Moureket formázza, mint Anőát, kor már a haránt elhelyezett asz- sora mögött Majírek átadta a szót ikete hajú, vállas harmincas fér- az meg a kezébe vett néhány pa- Dt, de aztán mégse papírból be- még csak beléjük se pillantott, ak a férfinak zengő, tiszta hangja lassan beszélt, és minden szavát lehetett, néhány perc után azon- orba mégis arra döbbent rá, hogy t másmilyen hangok jutnak el, ele- íintha a távolból jöttek volna, de többször vetette tekintetét az is- arcokra, a múltnak e visszhang- iná' zajosabban csapódtak vissza nert ábrázatokról, örömkiáltások >ő traktor láttán, káromkodások, :ódások a feketevágások miatt, 6 ámulat a fejőgépek lüktetése cívódások a természetbeni já- ;ág körül, az első kombájn lenyű- jegördülése a hajdani urasági ud- alattomos áskálódások a szövetelső elnökének a háta mögött és ták a különféle alapokra és a egységre fordítható pénzösszegek háztáji földek, a tehenek, a libák, ik, s a malacokkal folytatott üzér- míatt, és ahogy aztán mindezek mégis egymás nyalkába borultak, ssé kótyagosan az osztaléktól és a tudatától, hogy azért mégse i tönkre, mindenki a maga mód- ígott be, uramisten, néha úgy neki, mintha alig egy éve lett most viszont úgy érzi, hogy 5 szörnyen régen történt, az a titkár meg csak beszél-beszél, és fáján hallgatják, senki se köhé- enki se zörög készakarva á szőkéim csapkodja poharát a porcelán 3z, nem kapja le a sapkáját a fo- és senki se küldi a fenébe, ön- munkaórák, vízvezetékcsövek, erendák, felajánlások teljesítése, bolt átadása, az óvoda nincs 11, tizenhat lakás, szombatonként ;an harmincöt ember társadalmi ra, de a szövetkezet keményítőt )tt a konzumba, és nem akad em- ci a kéményeket megjavítaná, ám kiaszfaltozzuk az új negyedben Í az utakat' is, semmiféle ósdi falu, hanem korszerű, központi község ... Tapsoltak. Megint jó alaposan és hosszan, s egyesek kimentek rágyújtani a kocsmába vagy a kocsma elé, mások viszont a székük mögött álldogáltak és a derekukat nyújtogatták, és Korba komótosan elhaladt az elnöki asztal mellett, senki ügyet se vetett rá, kisán- tikált a járdára, már sötét, hűvös este volt, de a levegő úgy illatozott, akár a bor, mélyen leszívta a tüdejébe, és jobbról odafordult hozzá a sörtehajú tömzsi, az orra alá füstölt és megkérdezte, hogy van. — Ezek aztán gondok, mi? — mondta, s az utcai lámpa fénye beezüstözte a tenyerét, amelyen még csak egy hajszál se nő. — Néha a legszívesebben bele... — Micsoda? Hogyan? — kérdezte Korba a fiatal Zoulát, mivel most már tudta a feleségétől, hogy ez a fiatal Zoula, Matéj Zoula, a szövetkezet javítóműhelyének a vezetője, hárotn gyerek, takaros villa az új negyedben, Volga kocsi, tavaly Cipruson járt, idén júniusban meg Picundán, hogy ezek az asz- szonyok mi mindent nem tudnak, mi mindent össze nem lefetyelnek. — Ugyan már. Hiszen hallotta, nem? Örökösen hajszolunk valamit. Anélkül nem lehetne? — Gondok voltak, vannak és lesznek is mindig. — Szeláví, tudom. De nélkülük gyorsabban haladnánk előre. Nem gondolja, hogy kevesebb is lehetne belőlük, ha mindnyájan igazán akarnák? A megboldogult Zoula azt mondogatta: Hova siet annyira, maradjon már veszteg egy kicsit a fenekén, és élvezze az életet, mit hozakodik elő állandóan a gondokkal, érdekelnek is azok bennünket, maga hóbortos bolond. — Ebben igazad van — mondta Korba. — Ajaj, ez szent igaz. Ugyanezt mondogattam én is évekkel ezelőtt, de ha most körülnézek ... — Évekkel ezelőtt — pöfékelt arcába a fiatal Zoula —, azt össze se lehet hasonlítani, a maguk akkori gondjait és a mieinket most, akkoriban minden másként volt, a két dolgot talán egy napon említeni se lehet... És bent megkocogtatták a poharat, hogy vége a szünetnek, a dohányzók visszatértek a terembe, a csapos meg a kocsma hátsó ajtajában szedegette el a kezükből a poharakat. Az asszonyok is abbahagyták a karattyolást az asztalok fölött, és Majírek megnyitotta a vitát. Sehogy se jött álom a szemükre. Feküdtek egymás mellett, állig húzva a hideg, nyirkos dunyhát, Marie megjegyezte, hogy ideje beállítani a kályhát és estefelé egy kicsit befűteni benne, hogy a rég nem szellőzött falakból áradó nedvességet elnyomja, már nyáron nyugdíjba kellett volna mennie, éjjelnappal sarkig tárva lehettek volna az ablakok, most ezt a nedvességet már senki se szellőzteti ki többé a házból, és Korba nyugtatólag megfogta a kezét, mint amikor késő éjszaka járogatott haza, fél egykor, fél háromkor, vidd az ágyadat a községházára, megtakarítod az utat, legalább a gyerekek kedvéért hazajöhetnél néha korábban, ha már velem nem törődsz, az öreg Niklová járt itt, besegíthetnéd a nyugdíjasok otthonába, a veje legszívesebben kikergetné az istállóba, fogta Marie kezét, és minden összevissza rajzott a fejében, a várakozó csönd pillanatai, az asztalcsapkodások, a szemrehányó sóhajok, a kárörvendő nevetés, a vöröses szemhéj a titkolt sírástól, a részeg ordítozások és aztán megint azok a boldog pillanatok, az új tehénistálló vörös cserépteteje, a hófehér baromfitelep, a sertéséi és az első talajjavítás, az éjszakai cséplések helyén pedig már új műhely áll és gépszínek, az utak fölött meg, amelyekbe a kőrakományok százait süly- íesztették, átcsapott a föld, elnyelték a táblák, amelyeket annak idején papíron hiába kínálgattak a vezetőségnek, és Marie megint mondott valamit, ám az a néhány szó nem bírta megállítani az emlékek özönét, úgy száguldoztak benne, mint valami megbokrosodott húszas fogat, míg egyszer csak a felesége kezét érezte a vállán és a fején. — Ne vedd úgy a szívedre. Fiatal, tapasztalatlan még nem tudhatja, hogyan is volt az akkor. — Micsoda? Szinte összerezzent, mint mindig, ha a felesége megzavarta gondolatai áramlását, a következő pillanatban azonban rádöbbent, hogy már sehová se siet, és a másnap reggel gondjai nem terjednek túl kertje kerítésén. De mit is mondott? — Majírek is csóválta rajta a fejét — folytatta Marié csendesen. — Nem lett volna szabad ilyet mondania, végtére is akkor más időket éltünk. — Kicsoda? Mit? — Hát az a fiatal titkár. Csak ez a nemzeti bizottság végzett a faluban jókora munkát. Mintha a te idődben semmit se tettetek volna, — De kérlek ... — Az emberek észrevették, és az asz- szonyok aztán arról fecsegtek. — Ostobaság. Semmi ilyesmiről nem esett szó — tért ki a felesége tenyerének csitító érintése elől. — Asszonyok. Hát persze, ti nők még a fű növését is halljátok. A felesége nem felelt. Hirtelen megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot. Kívülről az utcai lámpa lilás fénye hatolt be a szobába. Korba az oldalára fordult, lehunyta a szemét, de az álom elkerülte. Nem kellett volna délután aludnom, gondolta. Inkább végigsétálhattam volna még egyszer a falun, a régi és az új községen is. És a felesége fölkelt, pokrócot akasztott az ablakra, mert a kívülről besütő fény miatt ő se tudott elaludni. TÖTH ELEMÉR fordítása drótra futta- e kosárkoronás a közepén egy zott „cserepes Hat kitörésével /agy mégis hü- ;, vagy a maga ... Hogy csinálElőször a buc- a szét, aztán íyi helyet megyen. ló lehetett... rá? z, hogy tavasz- sít, télen meg It neki a pihe- or?... akar szállni a bő még tartózriszem. Egész a gis kiszáll, jm — mondja. Még itt is ke- ordulás, pedig csapa. zza rám — leien Pethő. ip lettem ma- Marának mit megindult beszolgáló csapá- , s a vállán át, indja: — Mulasson jól. És... maga is, uram. Igazán kedvesek voltak hozzám. Azzal megindul. Pethő szemmel kíséri, aztán vállat von, és csak most néz körül, hogy hogyan is fordulhatna meg. Közvetlenül előtte a keskeny, púpos gerincű út jókora buckát szel át. Az egyik oldalon öt-hat méter magas is megvan a vágás homokfala. Ez esik útjába az állandó széliránynak, így aztán pereme — akár a hófúvásé — eresz gyanánt hajlik ki a kerékcsapa fölé. Pethő — miután felmérte a helyzetet — habozás nélkül jobbra vágta a kormányt, és a Győré tanya madzagösvényére futtatja rá a kocsit. De mindjárt meg is áll,, s úgy kezd hátrálni, hogy farral a bucka vágásába, s orral az eredeti menetirány visszájába kerül. Nincs semmi baj: egy kis zökkenő árán kapcsolhatja is egyesbe a sebességváltót. Távolabb, ahogy rozoga tanyájából kijött —, már ott áll a vén Csollán is. Élő tilalomfa az út közepén. * Az 1001. Kilométer című regény fönti részletével a korán elhunyt író születésének 60. évfordulójára emlékezünk. Józsa kiváló káder volt. Letörölte az íróasztalát minden reggel, föl sem rótta ezt már neki a takarítónő, aki — ismervén józsának ezt a pedantériáját, szintén letörölte az íróasztalát a hivatalban, minden áldott reggel kétszer is. Józsa soha nem dobott gyűrött papírt a papírkosárba, mindig összehajtogatott minden lényegtelen dolgot, s úgy helyezte bele a kosárba. Maga mosta hetente a könyökvédőjét, gondosan a fűtőtestre helyezte, de előzőleg pálcikával kifeszitette két végén a gumit, hogy egyenletesen száradjon. Családjában is elvárta ugyanezt a pedantériát, maga vágta minden harmadik este a kisfia körmét, végtelen türelemmel. Két alkalommal fordult meg vendéglőben, egyszer, mikor írásbeli elismerést kapott a hazafias munka kiváló megszervezéséért, akkor a felesége hívta, győzte és vitte el vacsorára és fél üveg sörre. Másodszor a sógora vitte, jókedvű, szép nagy bivaly ember, „csak úgy beront az ember házába, és követelőzik“ — akkor nyolc üveg sört ittak meg hárman, Champion sör volt, alacsony szesztartalmú, később szöveg közben minden alkalommal megjegyezte, le- felé csóvált fejjel Józsa, hogy „esendő az ember“. Esendőségét maga így fogalmazta meg: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. És végül hitte is akárcsak azt, hogy ő találta ki egyetlen aranymondását. És akkor megérkezett az anyósa. Ami nem baj, mert hozott szemesbabot, tormát egy zacskóban, és a hírt, hogy az após jól van. Viszont Józsának ki kellett mennie az állomásra reggel nyolc húszra. Egy óra húsz percig fogalmazta a kérését a főnökénél, szó nélkül átnyújtotta, és várt. — Na igen. Menjen, szaladjon vissza, hagyja az asszonyra az öreglányt — mondta a főnök; és egy fél világ omlott össze Józsában, hogy ez ilyen egyszerűen megy. Kezet sem fog, el sem búcsúzik tőle az ember, mikor ő, Józsa, huszonegy évi szolgálat után először kér eltávozást. Ez fájt. Jött a vonat az anyóssal, puszi, hogy vagytok. És akkor történt Józsával életének kétnapos fordulata. Ugyanis Józsát lökdösték, taszi- gálták az állomáson, a buszmegállóban, Józsát az ingázók, meszes ruhájú kőművesek, enyvszagú asztalossegédek tapasztották a busz oldalához. És Józsa elgondolkozott.' nekem tejszínhabos, gyenge tejeskávét ad a feleségem reggelente, nekem fél órát szellőzik a paplanom estelente lefekvés előtt, és ezek az emberek reggel hatkor kelnek, dolgoznak ebben a novemberi időben, kinn a félkész tömbházak oldalán ... És amíg a szemespaszulyt meg a tormát cipelte hazafelé, elhatározta, hogy megismerkedik ezeknek az embereknek a reggeleivel. Józsa másnap új kérést adott be, öt nap fizetés nélküli szabadságot kért, magánügyei rendezésére. — Maga megveszett, Józsa — mondta a főnök —, magának soha nem voltak magánügyei, maga mindig a vállalatnak élt; hát mi a baj, Józsa? — Semmi, kérem, de nagyon fontos. Ebben maradtak. És másnap Józsa ötkor kelt. Vastag sálát otthonhagyta, könnyű spen- cert vett magára, mint az építő legények, és kiment az állomásra. Mintha a vonatról szállt volna le, úgy tett, odalötyögött a buszhoz, tessékelte előre az építőket, akik óriásiakat kacagtak a tolakodásban egy-egy viccen. Józsa udvarias volt, előzékeny, alig is fért föl ettől a buszra. Az építőtelepen leszállt, megnézte összetaposott cipőjét, elégedett volt vele és az aznapi reggelével. Másnap szintén ötkor kelt, úgy tett, mintha a vonatról szállna le stb. Udvariaskodott stb. Aztán rákiáltott egy legény, úgy húszéves lehetett; és jó töltöttkáposzta szagú: — Üljön már fel a francba, mit táblából itt, ebben a helyben, itthagy az autó ... Józsa előre ment, elment az építőtelepig, onnan haza, felesége elkészítette a gyenge tejeskávét, és közben megkérdezte: — Fiam, te hol voltál tegnap is, ma is, olyan és ilyen korán? — Az életben, fiam — mondta komoran Józsa. És aznap lemondta a hátralevő három nap fizetés nélküli szabadságot, miközben enyhe zavarral megfordította a könyökvédőjét, könyökkel kifelé. © © i cs (M X CA a ca E s OS to 00 NH
