Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-03 / 36. szám
B eletelt néhány nap, amíg a házat úgy-ahogy rendbe hozták. Aztán bejárta a falut és a környékét, találkozott néhány ismerős és kevésbé ismerős emberrel, de senkivel sem állt le hosszasan, mert mindnyájan siettek valahová. Éppen a burgonya betakarítása folyt. Délután betért a kocsmába. Már csaknem bealkonyodott, de a helyiségben még nem égett a lámpa, csupán négy férfi üldögélt bent, és a csapos nyilván takarékoskodott a villannyal, vagy azoknak négyüknek jobban esett a beszélgetés a félhomályban, egyszóval a sötétben üldögéltek. A két idősebb, már deres hajú férfit névről ismerte, mindjárt kezet Is nyújtottak neki az asztal fölött. A két fiatalabbról azonban csak a hasonlóság alapján sejtette, kik lehetnek, úgy rémlett neki, hogy a soványabb a termelőszövetkezet egykori raktárosának a családjába tartozik, a köp- cösebbikben viszont az egyik hajdani, azóta már megboldogult parasztgazda vonásait ismerte fel. Helyet szorítottak neki maguk között, és Josef Majírek, aki a fűrésztelep munkása volt,- odahúzott egy széket a szomszédos asztaltól, megkérdezte, hogy szolgál az egészsége, de választ se várva tovább vitatkozott az asztalnál ülőkkel. Egy összefírkált sörláp fölé hajoltak, állukat a söröskorsónak támasztották, s egymás szavába vágva fújták a magukét. Azon tanakodtak, hogy a vízvezeték- csöveket egyetlen szombaton mint vezetik át a régi és az új település közötti főút alatt, s hogyan terelik el a forgalmat ívben az új településen át, erre meg erre, nem több, mint háromszáz méteres patkó alakú kerülővel. — Gondolja, hogy ez lehetséges, Korba elvtárs? Neki azonban még mindig azon a kettőn járt az esze, azon a hosszú, szalmasárga híjú soványságon, aki az egykori szövetkezeti raktáros fia. lehetett és azon a sörtehajú zömökön, aki a megboldogult Zoulovra hasonlított, tizennyolc hektár föld, porta a kápolnával szemben, három ló, egy csikó és egy hajlott hátú anyóka ... Tovább tanakodtak, de Korba nem figyelt a vitára, a tekintete önkéntelenül is megint a balján ülő két emberre tévedt. Az ázott szalmahajú soványság egyfolytában az orrát nyomkodta, s mielőtt megszólalt, sziszegve fújta ki a levegőt, és Simon Korba tudta, hogy ez az egész faluban csak Sálek raktáros szokása volt, de elvtársnak sohasem szólította, annak aztán nem, isten vele, titkár úr, dörmögte és csapkodta az ajtót, mivel nem szerette, ha valaki a faluból a magtárába mászkál. Az a sörtehajú tömzsi meg, akkora homlokkal, akár egy acél lökhárító, aki állandóan a * Mai cseh elbeszélő. A középnemzedék képviselője. tenyerét mutogatja, mint Zoula tette, tépjetek hajszálat a tenyeremből, ha semmilyen se nő rajta, a szentségit, ne bosszantsatok folyton a jövővel, van elég bajom a mával is, nem értem, mért kell nektek örökösen az én jövőmmel törődnötök, ha nekem csak ennyi gondom lenne, elég az hozzá, hogy az igazgató megszédítette a fiamat, de úgyis sofőrnek adom. a szövetkezetetek meg ... A kocsmába néhány fiatal lépett be, három lány és két fiatalember, az egyiknek közülük, zöld zsinóron, gitár csüngött a vállán, a másik pedig egyenesen a konyha mellett levő kapcsolónak tartott, és a mennyezeten villogva kigyúlt a rózsaszínbe játszó fénycső. A kocsmáros kidugta a fejét az ajtón. — Akartok valamit? — Három limonádét és két sört — mondta a gitáros, és megvárta a bádo- gozott pultnál, míg a csapos megtölti a poharakat és a magas szegélyű kerek tálcára teszi, aztán a nagyterem bejáratához egyensúlyozta, és megpróbálta a könyökével kinyitni az ajtót, amelyet társai az imént becsaptak maguk után. Korba fölállt, és beengedte a fiatalembert. — Köszönöm, főnők. Ebben az arcban is volt valami ismerős, de ahhoz, hogy a névre is rájöjjön, kevésnek bizonyult, és a kocsmán átsuhanó lányok arcában is felfedezett néhány ismerős vonást, ám úgyszintén nem tudta, hová sorolja őket. Állt az ajtónál és azon töprengett, hogy nem csupán gyerekkori emlékfoszlányok merültek-e föl emlékezetében. Ha arra a kettőre gondolt az asztalnál, újra kételyei támadtak, hogy csakugyan az egykori raktáros, Sálek és a megboldogult Zoula gazda utódait látja-e maga előtt, de gesztusaik és jellegzetes beszédmodoruk után ítélve megint nem tudta, hányadán is áll velük. A terem ajtaja mögül halk énekszó hangzott fel. Eleinte rendetlenül, foszlányokban hallatszott, mert egy kama- szos hang éles közbekiáltásokkal megmegszakította, aztán a gitár újra belevágott, és a bentiek hangja fokozatosan egybeolvadt az akkordokkal, míg végül is egy régi munkásdal folyamatos dallamává kerekedett. Korba akaratlanul is körülnézett, de a többiek az asztalnál úgy tettek, mintha a dalt nem hallanák vagy észre se vennék. Csak amikor felállt, fordította felé Majírek a fejét és csak úgy mellesleg odavetette: — Holnapra gyakorolnak. Nyilvános teljes ülésünk lesz, úgyhogy szóval.'.. a megnyitóra. Eljössz te is, nem? Nem felelt. Csendesen besurrant a terembe, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és nézte az öt fiatalt a függöny előtt. Daloltak, ám ahogy megpillantották, sorban elnémultak, akár a sír. A gitáros azon vette magát észre, hogy csak önmagának pengeti hangszerét. — Akar valamit, főnök? — Nem, csak hallgatni akartam egy kicsit — mondta Korba. — Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. — Hát persze. — A fiatalember meghimbálta magát térdben. — Ha már egyszer itt van, hogy hangzik? Hogy hangzik, onnan? — Jól. Nekem legalábbis tetszik. — Akkor Jó -0 mondta a gitáros, és három ujját a fogólapra helyezte, és a többiekre nézett. Párszor elénekelték a dalt, elszavaltak néhány verset, és szó nélkül eltűntek a függöny mögött. Korba kihátrált a kocsmába, de azok négyen már nem voltak ott. Néhány új vendég ült az asztaloknál. A kártyájukba bámultak, várt, ütött-kopott házi nadrágban és pi pucsban őgyelgett a konyhában, s hol rádiót, hol a televíziót kapcsolgatta me a legyeket csapdosta s csak akkor fi gott gyanút, amikor a felesége karjá átvetett kabáttal végérvényesen kilépe a szobából, és a haját kezdte igazgatn majd az ujjával aggodalmaskodva vt gigsimította a homloka és a szája köri li ráncok barázdáit. Ezt eddig sohase tette. — Lassan te is öltözhetnél — mom ta a tükörbe. — Mert a végén még elkl sünk. Ügy tett, mintha nem lenne hozz kedve, de közben a szeme sarkából e óra mutatóját leste, ahogy parányi ugrl s csupán egyetlenegy biccentett a fejével, mivel már régebbről jól ismerték egymást. Másnap, késő délután, egy órán át szólt a helyi hangosanbeszélő, és Korba számára egy teljesen ismeretlen hang a nemzeti bizottság ülésére hívogatta az embereket. A hangszóró a szemközti épületen volt, és a szavak érthetően hatoltak be a házba, s ez Korbát egészen kihozta a sodrából, magában dühöngött, hogy a hangosanbeszélő az egész falut telebömböli azzal a gyűléssel, pedig napközben hányszor végiggondolta, hogyan oson majd el estefelé otthonról. A biztonság kedvéért néhány ürügyet is kieszelt, például azt, hogy a szövetkezetbe megy, tisztítsák ki náluk .a pöcegödröt, és hozzanak szenet, meg kell egyeznie velük a körfűrészkölcsönzésben is, mielőtt a kivágott szilvafák törzse kőkeménnyé száradna, s ha minden kötél szakad, úgy tesz majd, mintha a szomszédokhoz menne a kertjükben fű végett, ha már egyszer ott vannak azok a nyulak, a valóságban azonban már mindent elintézett, és csak arra várt, hogy valahogy ügyesen megléphessen a házból és megtakaríthassa a prédikációt, hogy legalább vénségére felhagyhatna végre a gyűlésezéssel, hiszen életének a felét, ha nem a háromnegyedét, elgyűlésezte. És minél inkább közeledett a fél nyolc, annál idegesebb és rosszkedvűbb lett, mogorván figyelte, hogyan öltözködik fel a felesége tetőtől talpig, hogyan kefélgeti átmeneti kabátját, mivel ez a szokásos esti egészségügyi sétát jelentette, szándékosan sokkal közeledik a fél nyolchoz, és új« hányadszor már, megállapította, hog a női észjáráson nem bír eligazodn még most harminckét év után sem 1* meri ki magát igazán Mariában, mindi meglepi valamivel, de talán így a j< határozottan jobb, mintha mindent úg tenne, ahogy előre várta tőle, ám mégis csak ott motoszkált a fejében, hog hátha csak női szeszélyből vág valamilyen különös, eddig ismeretle indítékból teszi, amelyet képtelen fö fogni, de tulajdonképpen ideje se vo vele foglalkozni. A terem tömve volt, s mivel hároi sorban asztalok álltak benne, még zsí foltabbnak tetszett; sokaknak a kocs mából kellett széket hozniuk, mivé az asztaloknál már nem jutott neki ülőhely. Végül a falak mentén húzód régi, agyonfaragott lócák is megteltei s a fiatalok az utolsó néhány széke is lehordták a színpadról, csupán egyel lenegyet hagytak ott, arra meg a gttí ros telepedett, a többiek pedig odaál tak mellé, s miután Majírek megnyitott a gyűlést, rázendítettek. Simon Korba már nem emlékezett rí mikor látott ebben a teremben enny embert együtt. Talán valamilyen bé vagy szövetkezeti évzáró alkalmává vagy akkor, amikor a sofőrök és trail torosok körzeti iskolázását tartották, hí nem a nemzeti bizottság teljes ülésér bajosan jöttek el harmincnál többet most meg biztosan több mint száza megjelentek, az asztaloknál egy sorba tizenketten, az hatszor tizenkettő, é JJrban Ernő m A Plymouth már ismét a (kö- vesúton halad. Jobbra gyönyörű, példásan rendben tartott almáskert. A lombok közül csak úgy virítanak az öklömnyi jonatánok és a törpére nevelt, lugasosan ültetett korai almák. Pethő csak azért kérdezi, mert a kocsiban nyomasztó már Győré Pali és a vén Csollán hallgatása. — Ez kié? — vág fejével az almáskert felé. A vén Csollán oldalt fordul, és úgy nézi meg magának a kertet, mintha most látná először. — Ez? Ez itten? Ez a Fekete Gáboré. Oj telepítés. Most fordult termőre. — Hány hold? — Hát... van vagy ötven. — És egy maszeké? — horkan fel Pethő. — Ne hülyítsen már meg. — Dehogy maszekéi — mondja éktelen nyugalommal a vén Csollán. — Közös. Csak az elnököt hívják Fekete Gábornak. — Azért. Pethő megnyugodna, de a vén Csollán hirtelen karon ragadja: — Befordulunk. Itt balra — mondja. — Aztán... irány egyenest! Értem? Pethő engedelmeskedik, de az irányításnak annyira parancsjellege van, hogy amidőn rátért már a keskeny, inkább csak csapásszerű dűlőre, gondol egyet, és megkérdezi: — Maga mi volt azelőtt? A vén Csollánnak még zártabb, még merevebb lesz a képe, csak a szemrése szűkül ösz- sze, ahogy teljesen hangsúlytalanul megismétli a kérdést: — Azelőtt? — Igen. Mármint... Horthy- ék alatt. — Sök minden. — Csendőr is? Csendőr nem volt véletlenül? — hazárdíro- zik Pethő. — De. — És? Unta a mundért? Leszerelt? — Kirúgtak. — És most? Most mit csinál? Miből él meg? — Mezőőr vagyok. — Hát még? — Harangozok is. De ez nem tartozik magára. — Nem is — húzza el a száját Pethő. — Csak úgy kérdeztem. Maszek vagyok én, nem hivatalos közeg. A keskeny dűlőnek bokros volt az eleje, most egy buckát szel át az út, s akár valami rémkép a paradicsomi szépségű és bőségű almáskert látványa után, ugyanaz a futóhomokos, holdbéli tájék mutatkozik meg a maga megdöbbentő kietlenségének, amely az or- nyasi iskola platójáról is látszott. A nap jobbról süt. Már inkább csak pírja van, mint fénye. De balra: az iskola és a lakodalmas tanya háta mögött még váltig dörögnek, váltig túrják, nyomják és teregetik a buckákat a fel-le bukdácsoló talaj- gyaluk és a homokos szekrénynyel megtoldott lánctalpas traktorok. Pethő meg is ikérdezi: — Ezeknek nincsen szombatjuk? Csollán: — Ezeknek? Ezeknek, uram, még vasárnapjuk se — mondja. — Itt most... ha kell, ha nem kell... mindenki telepít... Ebbe az átokföldbe is, ni: szőlőt duggat és almát ültet majd Fekete Gábor. — Miért? Amit elhagytunk: az almáskertnek jobb a talaja? Ez is meg az is futóhomok. — Magának — mondja a vén Csollán a mániákusok hajtha- tatlanságával. — De nekem humusz gyanánt is átokföld volna ... Ez itt mind, körös-körül. Atombombát ebbe, nem szőlőt. Ügy sem lesz rajta áldás. Állj! Én itt kiszállok. Nekem még dolgom van. — Dolga? — Csodálkozik rá Pethő. — Hol? — Ott ni — mutat jobbra, egy ütött-kopott rozoga viskó felé a vén Csollán. — Abban a kutyáéiban. Az az én tanyám. De visszafelé majd megállítom ... Fölvesz? — Föl hát. Azzal a vén Csollán "kiszáll, de esze ágában sincs elköszönni se Pethőtől, se Győré Palitól. Ez jó ürügy arra Pethőnek, hogy vélt riválisával beszélgetést kezdjen. — Mondja ... kolléga úr — szól hátra —, ez a vénember igazán plömplöm, vagy csak megjátssza magát? — Inkább ... szerencsétlen — feleli Győré Pali. — Csak tanú volt, kéretlen tanú, mégis mindig a vádloftak padjára került. Mindig a rövidebbet húzta. — Hogyhogy? — Ahogy a többi bűnbak. Vagy az olyanok, akik két front között a senki földjére kerültek. Akiknek innen is — onnan is kijár a golyó ... — Aha — mondja Pethő, de magában azt gondolja, hogy ... ez is egy plömplöm, csakhogy afféle ... köszörült agyú, bölcsességeket gyártó plömplöm. — Aztán ... mondja csak — folytatná a kérdezősiködést, de Győré Pali előrecsúszik az ülésen, és félbeszakítja. — Bocsánat, én is kiszállok — mondja. — Az ott jobbra, az meg a mi tanyánk. Márhogy apámé. Én csak vendégségbe járok már haza. A sivár, vigasztalan homokhátság egyik lapályában szép darab élet virul. Minden átmenet nélkül és olyan valószínűtlenséggel, mintha vetített kép vagy délibáb játéka lenne. V tott gyű műt tan' Pi moi lye fate ta t kák. min forg Hán tói forg nés G; kocs tatjí tany G] — I sérv itt t gyin szék üzen Gy felé son. oda
