Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-03 / 36. szám
A közel-keleti helyzettel foglalkozó nyugati elemzésekben egyre ritkábban olvashatjuk a rendezési elképzelések egykor oly jól ismert vezérfonalát, a genfi békekonferencia összehívásának követelését. Pedig a konferencia eszméje helyett eddig egyetlenegy idézőjelbe tett és jogosan idézőjelbe kívánko zó „kezdeményezés“ sfim ígérkezett kielégítő pótléknak. Ösz- szehívásáról a Biztonsági Tanács határozata intézkedett, előírva, hogy az ENSZ égisze alatt megtartandó konferenciának a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselője legyen a társelnöke, és azon vegyen részt a válságban érdekelt valamennyi fél. A BT-határozat a konferencia célját is megjelölte 1973-ban: eszerint a tárgyalásoknak el kell vezetniük az igazi megbékéléshez, olyan közel-keleti képlet kimunkálásához, amelyben a térség valamennyi népe — köztük az izraeli és a palesztinai — biztonságos és garantált határok közt élhet, a hagyományossá merevedett ellenségeskedést pedig felváltja majd a szerteágazó kapcsolatok rendszere. Megnyílnak a térség vízi útjai is egymás számára — röviden: létrejön a béke. Ennek legfontosabb, úgyszólván mindent megelőző feltétele az izraeli csapatok kivonása az agresszióval elfoglalt arab területekről. A genfi tanácskozás eszméje a negyedik közel-keleti háború utolsó napjaiban merült fel. Akkor szovjet kezdeményezésre csatlakozott a békefelhíváshoz az Egyesült Államok, a két nagyhatalom együttes fellépése pedig megteremtette a BT- kezdeményezés sikeréneik feltételeit. Moszkvai iniciatívákraez alkalommal harmadszor került sor olyan akcióra, amely végül is a közvetlen ellenségeskedések megszüntetését eredményezte. A szovjet külpolitika béketeremtő felelősségvállalását önmagában ez a tény is meggyőzően támasztaná alá. A további érvelést azonban megkönnyítik azok a ikezdeménye- zések, amelyeket a Szovjetunió — a többi szocialista országgal együttműködve — a közel- keleti válság rendezéséért, az izraeli agresszió következményeinek felszámolásáért, a haladó erők pozícióinak szilárdításáért tett. Ma már közhelyszámba megy annak a nagyvonalú segítségnek az emlegetése, amellyel a szocialista országok hozzájárultak a modern Egyiptom megteremtéséhez, a korszerű vízgazdálkodás, az iparosítás ambiciózus programjának megvalósításához, ahhoz, hogy ez az észak-afrikai állam a pasák és a mamelukok országából a kontinens és az arab világ egyik vezető hatalmává váljon. Ugyanez mondható el más arab államok vonatkozásában is. A szocialista világ létbiztonságú segítsége nélkül "az arab országok nemcsak területeik egy részét veszíthették volna az izraeli agresszorok támadásai következtében, hanem szembe kellett volna nézniük szuverenitásuk jelentős csorbulásával, és veszélybe kerültek volna haladó belpolitikai reformjaik, vívmányaik. „A Szovjetunió nagyon sokat tett az arabokért. Mi, az arab nép fiai soha nem felejtjük el a Szovjetuniónak ezt a magatartását.“ — Huari Bumedien algériai elnök jelentette ki ezt Moszkvában, amikor a szovjet —algériai csúcstalálkozón áttekintették a kőt ország kapcsolatait. Az idén sűrű „arab vendégjárás“ volt a szovjet fővárosban: jártak Moszkvában a Szadat elnök különutas politikáját elutasító arab államok és a Palesztinai Felszalbadítási Szervezet vezető képviselői, de sor került más magas szintű szovjet—arab tanácskozás okra is. A haladó arab- államok és mozgalmak vezetői indokolt bizalommal tekintenek a Szovjetunióra és a szocialista országokra, mert tudják: ezeknek az államoknak a közel-keleti politikája elvi alapokon nyugszik, nélkülözi a konjunkturális elemeket, ugyanakkor nagyfokú realitásérzéket tanúsítva közelíti meg a problémákat. Hagyománya van ennek a külpolitikának. Alapját egyebek közt az a felismerés képezi, hogy a béke egy és oszthatatlan: márpedig, ha valahol háború folyik, ahol népek és államok agressziók sorozatának következményeit nyögik, akkor a béke nem érvényesülhet maradéktalanul. Ha valahol állandóan fegyverrel kell védelmezni a nemzeti függetlenségiét, ai területeket — iáikkor a 1978. IX. 3. Menahem Begin izraeli miniszterelnök nemegyszer hangoztatta, hogy „sajnálja“ a Dél-Libanon elleni izraeli légitámadások áldozatait, de ugyanakkor azt állította, hogy e támadások elkerülhetetlenek Izrael biztonsága szempontjából. Képünkön baloldalt: elszállítják a sebesülteket az egyik le- bambázott faluból. Jobboldalt Menahem Bég n miniszterelnök (Telefoto: CSTK — AP) 3* béke ügye nem lehet igazán biztonságban. Márpedig a Közel-Kelet négy nagy számtalan kis háborúja tanúsítja: egyre inkább növekszik a konfliktus kiterjedésének veszélye, és mind nehezebb feltartóztatni a háborús eszkalációt. A szocialista országok elvi külpolitikája itt kiegészül közvetlen állami-nemzeti érdekeik képviseletével is, hiszen nem lehet érde'kük, hogy határaik közelében megmaradjanak a veszélyes feszültséggócok. Vagyis a szocialista országok a térbeli szomszédság révén is elsőrendűen érdekeltek a közel-keleti béke megteremtésében; ez is magyarázza hatványozott felelősségüket és szerepvállalásukat. A történelem fájdalmas adalékokkal bizonyította, hogy a szabadjára engedett ellenségeskedések ritkán rendezhetők abban a „szűk körben“, ahol földrajzilag sor került rájuk. A közvetlen arab—izraeli párbeszéd sem ígér minden felet kielégítő békét: ebben szerepet ikell vállalniuk a világ sorsáért, napjaink, közel és távolabbi jövőnk ügyéért nagyobb felelősséggel tartozó nagyhatalmak körének is. Indokolt ez annál is inkább, mert a közel-keleti fejlemények nem különíthetők el korunk más eseményeitől, tendenciáitól. Nevezetesen: nem választhatók el az enyhülési politika sorsától sem. A térség viszonyai önmagukban is képesek befolyásolni a nemzetközi helyzet egészét. A szocialista külpolitika ere- dßndöen kerüli az egymáshoz törvényszerűen nem kötődő kérdések káros összekapcsolását, éppen ezért a közel-keleti erőfeszítéseket nem köti össze más világpolitikai problémákkal, egyéb erőfeszítésekkel. A szocialista diplomácia akkor is következetesen törekedett a végleges rendezésre, amikor a világ más térségeiben éleződtek a feszültségek, amikor a nemzetközi horizonton egy időre megritkultak a biztató jelek. A vietnami háború évei sem bénították a szocialista diplomácia akcióit és a Szovjetunió most, az enyhülési folyamat lefékeződése idején is több alkalommal kinyilvánította készségét a kezdeményezésre, a pozitív közreműködésre. A szocialista országok közössége közismerten elkötelezte magát a genfi konferencia, vagy „genfi típusú“ tanácskozás mellett. Leonyid Brezsnyev 1977 márciusában a szovjet szak- szervezetek kongresszusán ösz- szegezte ismételten a szovjet elképzeléseket, — s ezek félreérthetetlenné tették: a szocialista országok álláspontja a legalapvetőbb kérdésekben változatlan. A beszédből ugyanakkor az is kitűnt, hogy a rendezés megteremtésének technikaipolitikai lebonyolítása tekintetében a moszkvai álláspont közeledett a washingtonihoz — így megteremtődött a párbeszéd lehetősége a két nagyhatalom között. Különösen bátorítóak voltak az SZKP KB titkárának ezek a szavai: „Ml senkire sem kívánjuk ráerőltetni ezeket az elképzeléseket és hangsúlyozzuk, hogy készek vagyunk megismerni mások elgondolásait.“ Az elképzelések kölcsönös megismerése — és az álláspontok érezhető közeledése — eredményezte az 1977 októberi szovjet—amerikai közös közleményt a Közel-Keletről. A dokumentum tartalmazza a szocialista külpolitika néhány alapvető célját: ezekkel a szavakkal az Egyesült Államok sem helyezkedhetett szembe, olyany- nyira összhangban álltak az ENSZ és a Biztonsági Tanács ismert dokumentumaival, felhívásaival és Amerika kötelezettségvállalásaival is. A Gromiko— Vance megbeszéléseken kimunkált okmányban a két nagyhatalom felhívást adott ki a genfi békekonferencia összehívására és felszólította az összes felet, hogy „józanul ismerje el egymás jogait és érdekeit, és tanúsítson hajlandóságot eszerint cselekedni.“ A szovjet külügyminiszter tévényilatkozatában leszögezte, hogy mi, (ti. a Szovjetunió — a szerk.) mindig világosan a kérdés igazságos rendezése mellett szálltunk síkra, amely az arabok törvényes jogainak szavatolását jelentené. Egy ilyen rendezés végső soron a tartós békét jelentené a térség számára. Azt, hogy az összes ország — az arab országok és Izrael is — független, szuverén államként éljen a térsógben.“ Ismeretes azonban, hogy a közös munkaokmányt nem követték a közös tettek, mert Washington — valószínűen a belső ellenzék és Izrael nyomására — elállt ünnepélyes kötelezettségvállalásától és Izraellel egy egészen más jellegű munkaprogramban állapodott meg. Ezt követően került sor Szadat elnök jeruzsálemi zarándoklatára, a szeparatív különalku megkezdésére. Ez éles fordulatot adott az események eddigi folyásának és súlyosan megosztotta az arab világot. Négy ország és a Palesztinai Felszaba- dítási Szervezet nyíltan szembefordult a különtárgyalások politikájával. Kairó bármennyire is megpróbálta lekezelni, negligálni az új keletű politikáját elítélő tömböt — nem tudta „lenyelni“ ellenfeleit. Az „elutasítók“ a szocialista országok szolidaritásával, támogatásával megerősítették pozícióikat — miközben a különútra lépő Szadat nem tudott tettét igazoló eredményt felmutatni. így most Kairó kényszerül visszakozásra: presztízsére nem ügyelve próbál közeledni kiátkozott ellenfeleihez. A szocialista diplomácia az elmúlt hónapokban nem kezdett nagyszabású akciókba a „genfi szellem“ felélesztéséért, de a haladó arab erőket támogató politikája közvetve és közvetlenül ezt a célt is szolgálta. Pontosabban: annak bizonyítását, hogy a genfi konferenciának nincs ésszerű alternatívája. Nem helyettesítheti azt a „kis lépések“ más néven folytatott politikája, és nem pótolhatja semmiféle különutas kísérletezgetés. Nem ígér rendezést, megnyugtató megoldást semmiféle olyan próbálkozás, amely közvetve vagy közvetlenül azt célozza, hogy a szocialista országokat kizárják a határaik közelében már rég esedékes béke megteremtésének művéből. KRAJCZÄR IMRE Bejrútban a múlt év novemberében a lakosság tömegtüntetésen tiltakozott Anvar Szadat egyiptomi elnök izraeli látogatása ellen. A tüntetők „Le Szadattal“, „Meg kell őrizni az arab egységet“ feliratú táblákat vittek (Telefoto: CSTK — AP) n ninnimiPTH mipiApiiu fp ■ uftiri un rr A SZOCIALISTA ORSZÁGOK ES A KÖZEL-KELET