Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-03 / 36. szám

1978. IX. 3. N Cft ötletét a polgárháborús Idők Déli / Frontjának harcosaitól vettem; az ő 1 Emlékeztetőjük annak idején nagyon érdekelte Lenint, aki a különösen fon­tos részeket alá is húzta. Különben nem egy tételét, amire Lenin különös figyelmet fordított, egész pártpolitikai munkánkban felhasználtuk. Néhány sor, példának okából, a polgárháborús Emlékeztetőből: „Kommunista elvtárs! Neked kell el­sőként harcba indulnod, s a harcból utolsóként visszatérned. Azért hívtak a frontra, hogy neveld a vöröskatonák tömegét. De bármely pillanatban tud­nod kell megragadni a puskát, és sze­mélyes példáddal bizonyítani, hogy a kommunista nemcsak élni tud szé­pen, hanem méltóan meghalni is!“ Az ostrom előkészületeinek nappalai­ra és éjszakáira úgy emlékszem, mint a legmegfeszítettebb munka, a legna­gyobb megterhelés időszakára. De azért mennyire különböztek ezek a Kis Föld ostromának napjaitól, éjje­leitől! A munka nem hatott nyomasz­tóan, a megterhelés örömmel töltött el, minden új találkozásom az emberekkel új erőt adott. A deszánt élcsapatának szerepét egy önálló tengerészgyalogos zászlóalj vállalta a Kis Földre való partraszállás hőseinek, V. A. Botilev- nek és politikai helyettesének, N. V. Sztarsinovnak a parancsnoksága alatt. Ez a zászlóalj kapta meg azt a lobogót is, amelyet kitűzhetett Novorosszijszk- nak az ellenségtől visszafoglalt ma­gas épületére. A zászlót nagy megtisz­teltetésként Vlagyimir Szmorzsevszkij törzsőrmester, a fiatal kommunista vet­te át. A bátor felderítő, az első part­raszállás harcainak hőse, elérzéke- nyülten a bizalomtól, így tett esküt elvtársainak: „Nem fogok szégyent hozni a tengerészbecsületrel“ Végül K. N. Leszelidze hadseregpa­rancsnok összehívta a parancsnokokat, akiknek rohamra kellett vezetniük a -katonákat, és közölte a „CS“-időt, vagy­is a roham kezdetének óráját és percét, a szeptember 9-éről 10-ére virradó éj­szakán. Ekkor végleg pontosították mindenkinek a feladatát. Fél nappal a hadművelet megindítása előtt I. J. Petrov, az Észak-kaukázusi Front pa­rancsnoka összehívta a hadsereg és a flotta parancsnoki állományának ki­bővített értekezletét, ahol mindenki je­lentést tett felkészültségéről. Egy órával a támadás előtt vala­mennyi lövészegységnél, deszántcsapat- nál és a hajókon gyűléseket tartottak. Sok mindent kellett elmondanunk az embereknek, de eddig nem beszélhet­tünk. Tehát meg kellett találni a leg­fontosabb szavakat. Sok gyűlésen részt vettem. Meggyőződtem róla, hogy a katonák óriási elégedettséggel, sőt, mondhatnám örömmel fogadták a tá­madási parancsot. Eljött az ideje annak, amire két­százötvenöt napig vártunk. A parancs­noki figyelőpontot a Markothszkij- hegygerincen rendezték be. Innen tisz­tán látható a Cemesszkaja-öböl, a ki­kötő, a város nagy része. ^ Éjszaka van. A hadművelet kezdetéig van még idő, de már sokan gyülekez­nek itt: a hadsereg parancsnoka, N. 0. Pavlovszkij tábornok, törzsparancsnok a törzstisztek egy csoportjával, G. Sz. Kariofilli tüzérparancsnok a munkatár­saival és más fegyvernemek parancs­nokai. A feszült csendet csak a tele­fonok csengése töri meg. A felderítők jelentették: az ellenséges oldalon sem­mi mozgás. Időnként hallatszik csak egy-egy ágyúlövés, robban valahol egy eltévedt lövedék, majd újra csend. A beszélgetés is valahogy halkan, csak­nem suttogva folyik. A tisztek és a tábornokok minduntalan órájukra pil­lantanak. S elkövetkezett a „CS“-idő: 2 óra 44 perc. Tudtam, hogy ebben a pilla­natban megszólal 800 löveg és 227 „katyusa“, levegőbe emelkedik 150 bom­bázó. Persze elképzeltem a csapás ere­jét, de ami bekövetkezett, az megdöb­bentő volt. Ügy tűnt, mintha összeom­lana a világ. A tüzérségi előkészítés tizenöt per­cig tartott. Ezalatt harmincötezer lö­vedéket indítottak útjára, bemért cél­pontokra. Támadásba indultak a ten­gerészgyalogosok és a lövészegységek a Kis Földről — mégse hiába tartottuk annyi ideig ezt a nagy értékű parti sávot. A másik oldalról megkezdődött a támadás a cementgyárak körzeté­ből. És harcba kezdett, terveink sze­rint, a tengeri deszánt is. A városban keletkezett tüzek fénye megvilágította a Cémesszkaja-öblöt. Én a sötétség mélyébe próbáltam belátni, Gelendzsik irányába, de csak a kikö­tőhöz közel vettem észre az „áttörő“ naszádokat, amint megfoghatatlan se­bességgel repülnek, és semmisítik meg a műszaki zárakat. Ez a tüzérségi előkészítés kezdet© után hat perccel történt. Feltűnt az egyezményes jel: „az út szabad“. Néhány perc múlva óriási sebességgel hatoltak be az öböl­be a naszádok, s nehéz torpedókkal lőtték a nyugati és a keleti mólót. A megsemmisítő rajtaütés szétzúzta a parti erődítéseket. A partot füst, ce­mentpor borította el. Ez elfedte a part- raszállő naszádok legénységét az el­lenségtől, és pontosan tizenöt perc múlva, vagyis a tüzérségi előkészítés befejezésének pillanatában Botilev zászlóalja már a rakparton harcolt. Fél óra alatt a heves ellenséges tűz­ben nyolcszázan szálltak partra, áll­ványos géppuskákkal, aknavetőkkel, páncéltörő puskákkal. A Cemesszkaja-öbölben minden ösz- szekavarodott. Különböző irányokból teljes sebességgel jöttek a naszádok, s miközben fordultak, magasra dobták fel a vizet, úgy tűnt, már-már össze­ütköznek. De minden tervszerűen folyt. A torpedónaszádokat ágyúnaszádok követték, őrnaszádok, halászhajók — mindegyik hajó a maga útvonalán. Egymás után támadták a kikötőhelye­ket, a Lesznaját, az Elevatornaját, a Nyeftyenalivnaját és az Importnaját. A robbanások és a tüzek fénye jól megvilágította az öblöt a kikötő kör­zetében. A víz valósággal forrt. A Lesznaját elfoglaló Botilev-zászló- aljjal csaknem egyidejűleg hatolt be a Cementnaja kikötőhelyre az 1339. lővészezred, Sz. N. Kadancsik parancs­noksága alatt. És jóllehet nem sike­rült az egész ezrednek partra száll­nia, de azok, akik megkapaszkodtak, rohammal törtek az ellenséges erő­dítésekre. Reggelre birtokukban volt már egy erős támaszpont: a Proletár Cementgyár. Másnap éjjel felcsatlako­zott melléjük az ezred többi alegysége. A figyelőponton szünet nélkül szól­tak a telefonok. Valamennyi kötelék­kel megbízható kapcsolatot tartottunk. A tehetséges hadseregparancsnok fen­séges nyugalommal és határozottsággal irányította az ütközetet. A harc folya­mán operatívan átcsoportosította az egységeket, tartalékokat vetett be, erő­sítéseket küldött oda, ahol veszélyes helyzet alakult ki. Az első percekben elképedt ellen­ség közben magához tért. Tüzet oká­dott minden épület, minden lakóne­gyed. A hitleristák, miután meghatá­rozták az általunk elfoglalt hídfő vo­nalát, tüzérségi tüzet zúdítottak ránk. De a mi tüzérségünk is kísért© az elő­renyomuló egységeket. Repülőink úgy tervezték akcióikat, hogy szüntelenül bombázzák az ellenséges területet. Ál­landóan láthatók voltak az égen a csa­tarepülőgépek, naponta hatszor, hét­szer is felszálltak. A második éjszakán a villanytelep körzetében partra szállt az 1337. ez­red. Vele együtt kiszállt V. A. Vruckij ezredes is, a 318. lövészhadosztály pa­rancsnoka. Velük azonban megszakadt a kapcsolatunk. Láttam a parancsnok arcán, mennyire nyugtalankodik. Nem egy század, nem egy zászlóalj, hanem csaknem egy egész hadosztály, még­hozzá az, amelyiket a főcsapás irá­nyába indítottunk, nem adott életjelt magáról. Leszelidze megparancsolta, küldjünk egy felelős tisztet a villanytelep kör­zetébe, hogy Vruckijt megkeresse, tá­jékozódjon és haladéktalanul tegyen jelentést. Gondolkodtam, és azt indít­ványoztam a parancsnoknak, hogy bíz­zuk a dolgot a helyettesemre, Paho- movra. A parancsnok jól ismerte, gyor­san bele is egyezett, de utasította a hadműveleti osztály parancsnokát, hogy küldje vele Pusickij századost is a saját osztályáról. — Vigyék a terepjárómat — mond­ta egyúttal. A tiszteknek a peremsávon át kel­lett bejutniuk a városba, kikerülve az erősen belőtt szakaszt, megtalálni Vruc­kijt, tapasztalt szemmel felmérni a helyzetet, berajzolni a térképre, és amilyen gyorsan csak lehet, visszatér­ni. Szerencsére mindketten épségben jöttek meg, a parancsnok autóját azon­ban, melyet az Október gyár körzeté­ben hagytak, szétbombázták. Számos akadályt leküzdve, a partszegély men­tén lefektetett vízvezetékcsövön átver­gődve, valamilyen térre jutottak ki, mellyel szemben a villanytelep% állt, jobbról pedig egy hosszú épület, ahon­nan a fasiszták szüntelenül tüzeltek. A villanytelepig vagy hetven méter volt az út, • de csak nyílt terepen, a téren át vagy az épület mellett levő szénrakáson, keresztül lehetett meg­tenni. Gyorsan döntöttek. Pusickij a szénrakósok mögött kúszik, Pahomov pedig vad vágtával szeli át a veszé­lyes szakaszt. Mint később komolyan bizonygatta, a világ legjobb vágtázója sem érte volna utói. A veszély ellené­re ugyanazon az úton tértek vissza, de nem egy, hanem két térképpel és két jelentéssel, hogy bebizonyítsák a helyzetkép átadását a hadsereg hadi­tanácsának. Szomorú hírt is hoztak: Vruckij-ezredes súlyos légnyomást ka­pott, elvesztette fél szemét és megsé­rült a karja. Azonnali intézkedés tör­tént a hadosztály egységeinek nyúj­tandó segítségről, amelyek azért las­san, de kitartóan nyomultak előre. A hadosztályparancsnoki tisztet ideig­lenesen a törzsparancsnokra ruházták át. Folytak az utcai harcok. Egymás után érkeztek a jelentések: elfoglaltuk a pályaudvart, s ott kitűztük a hadi- tengerészet lobogóját; elfoglaltuk a Szürke villát, a Vörös házat, a mieink behatoltak az iskolába; felszabadult a 103-as negyed... De minden jelen­tést szomorú hírek is kísérték: elesett A. Tyihosztup alezredes, a 318. had­osztály politikai osztályának vezető­je ... elesett a hadsereg politikai osz­tályának instruktora, P. Iszajev őr­nagy ... elesett a hadsereg politikai osztályának felügyelője, A. Cedrik őr­nagy ... Nem sokkal előtte meghalt M. Vidov, majd Anapánál elpusztult a 83. tengerészdandár politikai osztá­lyának vezetője, K. Lukin. Emlékszem, hogy Lukinnal bemen­tünk egy romián fedezékbe a fövenyes parton. Nagyon meleg volt. Leszelidze, én, Zarelua és Lukin is szívesen bújt volna kissé árnyékba. A fedezékben azonban valami zörgés hallatszott, ál­landó, de egészen halk cirpelés. — Nyilván óraszerkezet — mond­tam. — Valószínűleg bombát telepítet­tek ide. Gyerünk innen! Kimentünk a levegőre, el a fede­zéktől, leterítettük nemezköpenyünket és ráfeküdtünk. Lukin is lefeküdt kö­zelünkbe. Fütyült egy-egy bomba, az egész part tele volt homokbuckákkal. Amikor a robbanások zaja elhalkult, felálltunk. — Lukin, gyere? — Lukin! — kiál­tottam. Néma csend. Odamegyünk, hát Lu­kin halott. Egyetlen karcolás sem volt rajta. Légnyomás végzett vele. Nem halhat meg a jó barát. Csak megszűnik melletted lenni. Hajlékát már nem adja át, Es nem jog kulacsodból inni." Jól mondta a költő. Értelemmel min­dent felfogtam: harc folyik, elkerül­hetetlenek az áldozatok. De a szív nem hallgatott rá, elszorult a tűrhetetlen fájdalomtól. Magam írtam leveleket az özvegyeknek, az én marék földem fek­szik az elvtársak sírjában, az én gép­pisztolyom hangja hallatszott a gyász­tisztelgés sortüzében. A párt hű fiai a párt nevében szólították fel a har­cosokat az életre-halálra menő küzde­lemre. A haza nevében hívták fel őket arra, hogy ne kíméljék életüket. És a harcban elsőként hajtották végre azt, amire másokat hívtak fel, magukkal ragadva a katonákat. Mindvégig követ­ték a lenini útmutatást: személyes pél­dájukkal bizonyították, hogy a kom­munista nemcsak élni tud szépen, ha­nem méltóan meghalni is. VII. Hat nap és hat éjszaka tombolt a harc Novorosszijszkban. Nem sorolom fel az egységek számait, nem emlí­tek számadatokat — az ostromot rész­letesen taglalja a hadtörténeti iroda­lom. Valami fontosabbról kell szólni: oly nagy volt a támadás lendülete, a katonák szent dühe, hogy semmi sem tudta feltartóztatni őket. Naponként, sőt óránként voltunk harci hőstettek tanúi. Legalább az egyiket el kell mon­danom. Egy tengerészgyalogos-század há­romszor is sikertelenül támadott egy fasiszta erődítést. A századparancsnok, Ivanov elhatározta, hogy önkéntes ro­hamcsoportot alakít az áttöréshez. Ti­zenegy ember került be, élükön Valli- ullnnal, a század pártszervezőjével és még négy kommunistával. Döntő csa­pással áttörték az ellenség védelmét, a harcosok özönlöttek utánuk. Ám az utca végén oldaltűzzel megállították előnyomulásukat. Valliulin ekkor így szólt Gyjacsenko törzsőrmesterhez: „Ha elhallgat a géppuska, vezesd tá­madásra az embereket!“ — és tovább­kúszott. Közvetlenül a pinceablaknál — onnan tüzelt a-géppuska — leterí­tették, de ő vérző testtel vetette rá magát az ablakra. A védelmi vonal birtokunkba került. * Részlet a neves szovjet költő, Konsz- tantyin Szimonov 1942-ben írott, „A ba­rát halála“ című verséből 1974. szeptember 6. A 18. hadsereg és a Vörös Zász­ló érdemrenddel kitüntetett Feke­te-tengeri Flotta veteránjai a Kis Földön j||

Next

/
Oldalképek
Tartalom