Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-27 / 35. szám
h Imro összerezzent. Néhány lépésnyire a föld alatti fedezéktől egy német egyenruhás katona állt a fának támaszkodva. Imro egy fa mögé ugrott. De a katona semmit se tett, meg se mozdult. A mindenségit, most aztán szerencsém voltl Mit csinál ott az az ember? Észrevett, vagy nem? Azt hiszem, nem. Csak még egy ideig el ne hagyjon a szerencse. Gyorsan el kell tűnnöm innétl Óvatosan el is tűnt. De a furcsa fölfedezés továbbra sem hagyta nyugton. Hát csakugyan nem vett volna észre?! Hiszen az lehetetlen! Mindenképpen látnia kellett. De ha egyszer látott, miért nem nyitott rám tüzet? És ki tudja ... ki tudja, hányán voltak ott?! Ismerem én már ezeket, sohasem járnak egyedül. Hogy kerültek ezek ide? Honnét jöttek? Csak nem azok közül valók, akik a nyomomban jártak? De miért nem lőttek? És egyáltalán hol vannak a mieink? Mi történt velük? Hiszen legalább védekeztek volna! Azt pedig hallanom kellett volna. És semmit sem hallottam. Mi történt tulajdonképpen? Nyugtalanította a dolog. Ment egy ideig, majd kerülővel visszatért az előbbi helyre. Hosszasan nézelődött a szemközti dombocskáról, fülelve, mi fog történni. De semmi sem történt. És semmit sem látott. Lejjebb kellett ereszkednie. Időközben enyhén havazni kezdett. Lépésről lépésre haladt előre. Hol van az az ember? Aha, hisz még mindig ugyanazon a helyen áll. És valóban német s egyáltalán nem mozog, most is ugyanúgy áll, mint azelőtt. Hát lehetséges ez? Vajon mit csinál? Miféle ember? Imro sokáig vizsgálgatta a katonát, az csakugyan nem tett egyetlen mozdulatot sem. A teremtésit! Ha él, meg kéne moccannia, legalább a fejét megbillenteni, de ez csak áll, a kezét se mozdítja, egy lépést sem tesz, még csak nem is topog, pedig neki is fáznia kell, bizony fáznia kell, mert kutya hideg van. Bfttos nagyon ravasz. Ismét megindult, szemét szüntelenül a németen tartva, vigyázva lépdelt, hogy zajt ne üssön, s majd minden lépésnél megállt és kis ideig hallgatózott. Ám az óvatossága fölöslegesnek bizonyult. Persze, ezt még nem sejthette. Hihetetlen csend ült az erdőn, a hó is nesztelenül hullt, a német katona pedig úgy állt ott, mintha elvarázsolták volna. Imro már csupán néhány méterre volt tőle, de közelebb menni hozzá már nem volt bátorsága. Nevetséges! Nevetséges a bátorságról beszélni. Ennek talán Imro is tudatában volt. A teremtésit! Hiszen ledurranthatna. Hát mért nem lő?! Még néhány lépést tett előre s ekkor megértette, hogy a német nem tehet benne kárt. Valóban nemi Odament hozzá, óvatosan szemügyre vette, meg is érintette. A német katona — halott volt. Egy hatalmas fenyőfa vastag ágán függött, oly alacsonyan, hogy úgy látszott, mintha állna, nyugodtan talpra is állhatott volna, ha nincs' összehúzódva a lába, és mezítláb volt. Ki húzta le a lábbelidet, barátom? Valaki biztosan megfújta a csizmádat. Imro persze nem sokáig nézegette. Beszaladt a föld alatti fedezékbe, ahol még nagyobb meglepetés várta. A zem- jankában egy árva lelket sem talált. És semerre a környéken. Az akasztott katonán kívül sehol senki. Uramisten, mi történt itt?! A hó tele volt lábnyomokkal, egyes nyomok idevezettek, mások tovább, a hegyekbe. Ez azt jelentené, hogy a fiúk elvonultak? Igaz, a parancsnok említette, hogy helyet kell változtatniuk. De miért ilyen * * Részlet a neves szlovák író MUSKAT- LI című ú) regényéből, mely a múlt évben jelent meg a Slovensky spisova- teT kiadónál hirtelen? Valaki fölfedezte itt őket? Valaki a nyomukban van? Vajon hová mehettek? Hiszen idevezető nyom csak néhány van itt. Talán nem kellett volna a fiúknak olyan gyorsan menekülniük, talán védekezhettek volna is. Esetleg valaki figyelmeztette őket? De ki és mikor? És hogy került ide ez a német? Ki akasztotta fel? Legtanácsosabb volna innét mielőbb eltűnni. Csak hová? Le a faluba? Hisz onnét futott ide föl. És azután? Hová menjen azután? És ha a fiúk mégiscsak a németek elől menekültek, mert hát különben miért veszett volna nyomuk?! Ha a németek mindjárt nem is szegődtek volna a nyomukba, Imro bizonyára felkeltette a figyelmüket, most már alighanem a nyomában vannak, vagy csakhamar elindulnak utána. Ö persze nem indul utánuk. Még mit nem, hogy a sarkukban legyen? És hát meg sem várja őket, és a karjukba se ugrik. Időközben beesteledett és Imro borzasztóan éhes volt meg fáradt. A hideg harapása is egyre elviselhetetlenebb volt, szívesen megmelegedett volna valahol, ám a föld alatti fedezékben már régen kialudt a tűz, őnála pedig nem volt egy szál gyufa sém. Ki tudja, a németnek nincs-e gyufája? Odament a katonához, átkutatta a zsebeit, de gyufát nem talált nála, sőt meg is feledkezett róla. Ahelyett átvizsgálta a papírjait és a nála talált fényképeket, belelapozott a naplójába, néhány levelet is elővett, de olyan jól nem tudott németül, hogy elolvashatta volna őket. A katonakönyvet is megtalálta a zsebében. Hans Wassermann! Igen, így hívták azt az embert. Kis ideig elnézegette a fényképét, azután átböngészte a többi fényképeket is, noha már előzőleg megnézett néhányat, de Wassermannt nem találta rajtuk. Most megtalálta, csaknem minden másodikon ott volt. Az egyiken — Imro alaposan megnézte, hogy csakugyan ő-e az — a földön ült és kerékpárt javított, és egyenesen a lencsébe nézett, vagy valakire, aki mellette állt; egy másikon csónakban ült s evezett, előreszegett állal, nyújtott kézzel, éppen meghúzni készült az evezőt, rámosoly- gott a vele szemben ülő nőre, aki nem volt túlságosan szép, persze a fénykép csalhat, csak trikóing volt rajta, a hajában virág, lehet, hogy csak művirág volt, sőt, az sem kizárt, hogy csak virágdíszes hajtű, és amennyivel soványabb volt Wassermann, annyival kövérebb — hogy ez a felesége lenne? — a vele szemben ülő nő; az asszony is kedvesen, egyenesen boldogan mosolygott. Imrónak leginkább az a fénykép ragadta meg a figyelmét, amelyen Wassermann egy teherautó mellett állt, valószínűleg éppen javította, mert valamilyen szerelőkulcsot tartott a kezében, és a földön, kissé távolabb egy leszerelt autókerék feküdt. Wassermann kissé a nyaka közé húzta a fejét, nevetett valakire, kiöltött nyelvvel. Imro sokáig nézegette ezt a fényképet, ezen látszott a német a legmeggyőzőbbnek, s ez a kép hasonlított leginkább arra a Wassermannra, aki most előtte volt, csakhogy ez a Wassermann nem mosolygott. Imro a katona cigarettatárcáját is megtalálta, melyben öt vagy hat szlovák cigaretta volt. Kis ideig gondolkozott, majd egy cigarettát a szája sarkába szúrt, azután ismét beletúrt Wassermann zsebeibe, ám gyufát sehol sem talált. A cigarettát visszatette a tárcába, és kis ideig ismét habozott, alighanem vissza akarta tenni a tárcát a német zsebébe, azonban meggondolta magát. Minek lenne az neki? Minek lenne már ez neked, hisz te már úgyse dohányzol, már soha nem is fogsz, nekem pedig) szükségem lesz a cigarettára, amint látod, most is szívesen rágyújtanék! Zsebébe süllyesztette a cigarettatárcát, kicsit ácsorgott Wassermann mellett, azután fennhangon azt mondta: — Nem csavarodtam én be? Alighanem igen. Kezdenek akadozni a kerekeimi Biztosan az éhségtől. Meg a kimerültségtől. Hisz egész nap meg se álltam! Uramisten, és mi mindent átéltem. Valóban átéltem mindezt? Hát ki hinné ezt el? És milyen éhes meg fáradt vagyok! Meg fázom is. És izzadok! Mit tegyek, istenem?! Hova menjek most. Itt nem maradhatok! Már csak azért sem maradhatok itt, mert megbolondulok, már így is alighanem meghibbantam! Ott állt a zemljanka előtt, a völgyet fürkészve. Visszatérjek talán? De hát akkor miért futottam ide föl? Meg aztán valami élelmet is hoznom kellett volna. Mi lesz, ha várnak rám? De hol? Talán mégsem várnak. Persze, lehet, hogy nincsenek is messze. Ha elindul, nék a nyomon, talán rájuk bukkanok! Csak tudnám, mi történt voltaképpen, s csak ne kínozna annyira az éhség meg a fáradtság! Ám mégis elindult. És ment, még azután is, amikor már teljesen besötétedett és a nyom teljesen eltűnt. Jézusmária, hová mászom? Hisz már semmit sem látok. Mindenfelé csak hó meg hó, előttem is, utánam is. Hát hova az ördögbe mentek azok az emberek?! Ha még tovább megyek, eltévedek, s azután már a fene se talál rám, egyszerűen elpatkolok valahol az erdőben a kimerültségtől. Rettentően megijedt ettől a gondolattól. Nem, nem mehetek tovább. De itt sem maradhatok! Nem dögölhetek meg; nem is döglök, nem szabad meg- döglenem. Vissza kell térnem, bárhová. Végigjártatta szemét az erdőn, azután megfordult és futni kezdett visz- szafelé. Már semmi ereje nem volt, mégis futott, vagy inkább hengereden lefelé a hegyoldalon, kézzel, lábbal meg a fejével is szétturkálva a hóbuckákat, a végén már csupán vonszolta magát, ide-oda ingó fejjel, bele-beleharapva egy marék hóba, s mikor azután megállt, az égre emelte tekintetét, és legszívesebben felüvöltött volna. Ha farkas lett volna, biztosan felüvölt! Mialatt bolyongott, a felhők felsza.- kádoztak, s a felhőcafatok között előbukkant a hold vékony sarlója, a hó mindjárt fehérebben szikrázott, a fehér háttéren élesebben kirajzolódtak a zöld fenyőfák és merészebben fúródtak bele a magasságba ... Ha farkas lett volna, biztosan felüvölt! Ehelyett azonban nevetésben tört ki, ám a nevetés könnyeket facsart a szemébe. Ö, én ostoba! Hisz tudom, hol vagyok, jól ismerem ezt a helyet! Amott van az a patak, igen, a mi patakunk, itt már nem veszhetek el! Mert az a patak itt van, és csakugyan a mi patakunk, itt kellene lennie, kell hogy itt legyen, ma is itt kell hogy legyen! A patak csakugyan ott volt és Imro már eltájékozódott szerinte. Miután még vonszolódott egy keveset, újra rálelt a zemljankára, ahonnét az est beállta előtt elindult, megtalálta és igencsak megörült neki. A németet is megpillantotta, de most már nem ijedt meg tőle. Ezúttal — csakis a katona kedvéért — felszegte a fejét és kihúzta magát. Hát mi van, Hanzi? Határozottan a szemébe nézett és hangosan felkacagott. Hogy vagy? Hogy érzed magad Szlovákiában? Látod, már megint itt vagyok! Mert én otthon vagyok itt, Hanzi, de most már te is örök hazára leltél nálunk. Hova jutottál! Ű, hova jutottunk! Persze, most már nem kell egymástól félnünk. Csak ketten maradtunk itt. Hogy érzed magad, Hanzi? Te is annyira fázol? Én már bediliztem, lázam van. Neked őrt kell itt állnod, neked itt kell maradnod — és vártálni, figyelni! De várjál, először leváglak. iNem szeretem, ha akasztott ember van a közelemben. És valóban levágta a németet a zsinegről, bár nem volt olyan egyszerű a dolog s még azután is bajmolódott vele egy darabig, neki akarta támasztani a fatörzsnek. — Állj meg, Hanzi! Nahát! Vigyázz! Achtung! Állj vigyázzban! Csak óvatosan, Hanzikám! El ne ess. Lelkemre mondom, nem vagyok magamnál! Bement a zemljankába. Mindjárt talált fekvőhelyet, lekuporodott, de nem volt, amivel betakarja magát. Összekapart egy ölre való száraz avart, belefúrta magát, de ez nem segített. Állandóan fészkelődött, rettentően fázott. Mi volna, ha kölcsönvenném a Wassermann köpenyét. Nem rossz ötlet. Csakhogy túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy fölkeljen és kimenjen érte. Lehetséges ez egyáltalán? Valóban én vagyok az? Juthat az ember ilyen nyomorúságra? Mi van velem? Mi történt velem tulajdonképp? Ühöm, hisz tudom! De az a fickó talán maga is idehozhatná nekem a köpenyét. Van egyáltalán köpenye? Persze hogy van. Milyen ostoba is vagyok, hiszen kiforgattam a zsebeit! Nehezen feltápászkodott, kibotorkált a fedezék elé, és ismét megszólította a halott katonát: — Hol vagy, Wassermann? Hallgass ide, mi volna, ha kölcsönadnád a köpenyedet, hisz neked az már mindegy. Nekilátott levetkőztetni a németet, de az már megmerevedett és ne adj’ isten lefejteni róla a vastag posztó- köpenyét. — Ne bolondozz, pajtás! Hisz látod, hova jutottam és hogy vacog a fogam! Ű, én szamár! — Imro majdnem felnevetett. — Hát mire való a zsebkésem? — Előhúzta a kését és egyszerűen lehasította a köpeny két ujját, mert éppen azzal nem tudott boldogulni. Aztán Wassermannt talpra állította, hozzátámasztotta a fához, csak azután döbbent rá, hogy a katona most egyenesen a fedezék bejárata előtt van. — A nemjóját! Szép őrt választottam magamnak, de bánja már az ördög. Legalább a szemed előtt vagyok, Hanzikám! Éjszaka is gyötörte a hideg. Nemegyszer felugrott vackáról, kiszaladt, meg akart szökni, ám nem tudta, hova. A falutól félt, de az amúgy is túl messze volt, borzasztóan messze! De az erdőtől is félt, ezért minduntalan visz- szatért. Hajnaltájt egészen kiderült az ég. A keskenyke holdsarlő még mindig ott ragyogott az égbolton, meghintve színezüsttel a büszke tartású tűlevelű fákat, a hó fehéren csillogott, Imro pedig kis híján elsírva magát, Wassermann vállát veregette és így beszélt hozzá: — Hanzi testvér, kedves barátom, ugyan mit követtünk el, miért kell itt lennünk? Ki küldött téged ide? Mi bajod volt velem? Te vén idióta, ml az ördögnek hoztad ide az irhád? És miért, testvér, miért akasztottak fel? ... Vagy a saját kezeddel kötötted föl magadat? Féltél? Te szamár, hisz én még most is félek tőled! De én nem akasztom fel magam, kibírom reggelig! Megint beszaladt a zemljankába, betakarózott a Wassermann köpenyével, ám a hideg továbbra is csak mardos- ta. — Lázas vagyok, rettentő láz éget — beszélt fennhangon —, a hold szépen világít nekem, az ég ura elküldte hozzám a holdat, meg Wassermannt... Csak egy keveset pihenhetnék!... Fényes nappal lett, mire elnyomta az álom. Amikor felébredt, még fáradtabbnak érezte magát, sőt még megmozdulni sem bírt, s elfogta a félelem, hogy már soha, de sohase fog tudni megmozdulni. Próbálta a lábát emelni, de '• nem sikerült. Istenem, mi történt velem?! Csak nem fagytam egészen csonttá? Megpróbálta az ujjait mozdítani, majd a fél kezét, azután a másikat is, végül megpróbált felülni. Sikerült feltápászkodnia a vackáról; egészen boldognak érezte magát, hogy járhat és bírja emelni a lábát. Alig merte hinni, hogy a két lába továbbra is engedelmeskedik neki. De engedelmeskedett. Kiment, megállt a fedezék előtt, teleszívta magát friss levegővel, egy maréknyi havat tömött a szájába, s míg a hó elolvadt a nyelve alatt, megpróbálta összeszedni a gondolatait és kitalálni, mihez kezd ezután. Hirtelen észrevette, hogy Wassermann sír. Ezen fölöttébb elcsodálkozott. — Én még mindig nem vagyok magamnál. Sírsz, Hanzi?! Vagy már egészen ennyire becsavarodtam volna? Mondd meg, jóember, miért sírsz? Mi történt veled? Közelebb lépett hozzá, belenézett a szemébe: — Ne bolondozz, pajtás! Sírsz? Aha! — Mutatóujjával letörölte a katona könnyeit, hogy meggyőződhessen, valóban sír-e. — Micsoda ostoba vagyok, hisz ezt csak az olvadás teszi. Ez csak hóié, Hanzi, olvadás van! Legalább valami! Ha ez idáig kibírtuk, most már talán nem fagyunk meg! Kitűnő, barátom! Most már biztos, hogy nem fagyunk meg! Mit gondolsz, hány óra lehet? KŰVESDI JÁNOS fordítása
