Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-27 / 35. szám
mmmmmmmmm ados elvtárs, százados elvtárs!... — hint a vállánál fogva a rádiós törzs- — A kilences közli, hogy tőlük aladt három katonaruhás férfi. Az osan felénk tartanak! Kettő hátizsá- Fegyverük a tokban van! sd fel őt is — adta ki a parancsot ilinovnak, s Tamancevre pillanatva elugrott. nagy nehezen felrázta Tamancevet, a sátorlapra, meglátta maga előtt díszben pompázó városparancsnok- , megrázta fejét, és értetlenül pislo- em álom-e az egész? ;a jó anyám! — sóhajtotta rekedt, igon, a századosra nézve. — Krisz- >lenik a nép előtt! van, elaludtad az eszedet? — uta- ndre halkan, de szinte az ellensé- itárát súroló keménységgel Aljehin. gén, maga aztán finoman bánik az bb hangúakkal. Meg kell adni! — lamancev, és olyan képet vágott, egsértődött volna. Az alvástól rend- most bolondozni támadt kedve. — nyleg elaludtam volna? ... Semmi ig sincs magában! — jegyezte meg íyóan és feltápászkodott. — Nem ínőségi módon bánik velem! az egyik kulacsból gyorsan vizet : a tenyerébe, megmosta az arcát, te a zsebkendőjét, ikodj meg! — parancsolta. — Élén- yedórán belül itt lehetnek! 3tt. Tamancev úgy ugrott a kula- Intha rugók lökték volna előre, l megkérdezte, yan vannak?. nan ... Katonai egyenruhában ... felől jönnek ... Két hátizsákkal... k a tokban... it hátizsákokkal — ismételte Tass meg sem kísérelte leplezni örö- Lz már döfi! ... Kölyök! Ide azt a ... —’ parancsolta Blinovnak, és egyezte: — Ha van még tizenöt percesen falnék valamitl ■e idei félrehúzta Tamancevet, és csende- nondta: t nincs rá idő, később majd kimo- igyadat! Ideje már, hogy benőjön lágya!... Tizenhét óra nulla nul- tdődik az akció a csapatokkal... át mégis kierőszakolták! — nézett az órájára, és felháborodottan kö- t. — Ezt az aljasságot!... Ha már és a tábornokra sincsenek tekin- tárta szét a karját — Moszkva magáét, és könnyekkel meghatni t. De ezt a hármat, addig még van iposan „megpörgetjük“. Is azt hiszem, ha csak az útkeresz- 1 nem térnek el balra, és továbbra rtanak... a kiváló szovjet-orosz író Negy- '.ugusztusában című regényéből, mely is megjelent. Aljehin helyrerángatta a zubbonyát, s arrafelé fordult, ahol a városparancsnok-helyettes és Blinov állt. Feljebb húzta karján a járőrszalagot, és kiadta a parancsot: — Mindenki ellenőrizze a fegyverét, és igazítsa meg az egyenruháját! Ha kérdése van valakinek — tessék! * A városparancsnok-helyettes végignézett magán, Aljehinhez hasonlóan megigazította a karszalagját, kicsit feljebb húzta új csizmájának szárát. — Százados elvtárs — lépett hozzá Aljehin —, emlékszik a feladataira? — Igen, még nem felejtettem el. — Ismét emlékeztetem az ellenőrzés sorrendjére. Először az alapiratokat, majd a másodlagosakat 'és csak aztán a hátizsákokat! ... Ha rögtönöznöm kell — ez azt jemég a Willist is lehagyod... Menjetek a tisztásra! — parancsolta. — Én, tegyük fel, megteszem — folytatta Tamancev, s nem mozdult a helyéről. — De magának személyesen jő lenne ez?... Ez csak túlbiztosítás!... Talán a mi bőrünket féltik?... És amikor hetekig egyedül 6új- tuk az erdőt, a bandák között?... Ha az ember nem kockáztat, akkor semmije sincs!... És különben is, mi történhet velünk? ... Ideér a fésű, talán lövöldözni fogunk? ... Mancsokat fel — és ezzel vége!... Legrosszabb esetben valamelyikünket megkarcolják. Ezeknek is megmondták, hogy csak £ végtagokra lőjenek!... Vannak ennél ezerszer veszélyesebb helyzetek is! Ha az ember nem kockáztat, semmije sincs! — ismételte Tamancev, s gyorsan körülnézett. v. boGomov lenti, hogy szükség van rá. Mindéképpen köteles támogatni minden megmozdulásomat és parancsomat. Legyen nyugodt, magabiztos és aktív! Ha valami történik, lőni csak a végtagokra szabad! Ha meg akarnak ölni bennünket — akkor is csak a végtagokra lőni! Van kérdés? • — Nincs. Várt egy kicsit, amíg Tamancev megmosakszik, és zubbonya ujjával megtörli az arcát, majd a hátizsákból elővesz és a derékszíjára akaszt egy másik pisztolyt. Mikor ezzel is megvolt, Aljehin kiadta a parancsot: — Gyerünk! Elindultak a tisztás felé, s Blinov már el is tűnt a bokrok között, amikor mögöttük váratlanul megszólalt a törzsőrmester: — Százados elvtárs, az egyes utasítására: az egész személyi állomány azonnal térjen vissza egysége állomáshelyére. Ez azt jelenti, hogy mindenki haladéktalanul hagyja el az erdőt. Aljehin a rádió felé fordult, és csak bámult értetlenül. A többiek szintén megálltak. — Mi történt? Megbolondultak ezek?! — sziszegte felháborodottan Tamancev. — Észnél vannak? Én sehova sem megyek! — Még ha nem az egyes, hanem csak én parancsolom, még akkor is nemcsak hogy elmész — hanem még szaladsz is! — morogta Aljehin. — Ügy fogsz rohanni, hogy Mikor meggyőződött róla, hogy a városparancsnok-helyettes és Blinov nincs a közelben, izgatottan suttogta: — Pása, nekünk nem szabad innen elmennünk! A leghatározottabban ellenzem! Nem vagyok már gyerek, nem vagyok kezdő ebben a szakmában, már öt kitüntetésem van, nem is akármilyenek, és követelem, hogy számoljanak az én véleményemmel is. Közöld a tábornokkal! Azonnal! Gyere, kérlek, határozottan követelem! Mindent rám kenhetsz, akár egy hullára! Mindenért felelek! De értsd meg ... Hiszen te pörgetted le az egész ügyet, lehetetlen, nem megértened, hogy ezt a hármat csak a fésűre bízzuk... És ha valóban ők a „Nye- man“? ... Fel tudod fogni ennek a következményeit? Hiszen ezeket nem tudják elkapni, amíg melegek... És tettenéréskor is bírja szóra őket? ... Nem a bőrünkre, hanem az ügyre kell gondolni!... — Ez minden? ... Foglald el a helyedet! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Aljehin. — Azonnal! Mi történhetett?... Vagy Jegorov nem kapta meg a kilences közleményét a három ismeretlenről, vagy ... Aljehin futólépésben visszatért az adóhoz, és egy kézmozdulattal elkérte a törzsőrmestertől az egyik fülhallgatót, majd kiadta a parancsot: — Azonnal továbbítsa az egyesnek: „Üzenetét nem értettem, kérem megismételni.“ A törzsőrmester figyelmeztetően felemelte a kezét, hallgatott, és közben ípta, amit ezekben a percekben továbbítottak. Majd a papírlapot Aljehin elé tartotta s megszólalt: — Az egyes mindenki számára megismételte: „Azonnal visszatérni az állomáshelyre! Végrehajtani!“ „Végrehajtani“ — ez mindenképpen Jego- rovtól eredhet. Aljehin lázas igyekezettel próbálta kitalálni, nyomon követni a tábornok gondolatmenetét. Vajon mi történhetett? ... Talán csak nem attól félnek, hogy az akció során esetleg fegyveres konfliktusra kerülhet sor az operatív csoportok és az átfésülést végző egységek között?!... A kilences megfigyelőpontot Kandiba vezeti — tapasztalt nyomozó, minden kollégáját ismeri, mindenkit, aki az erdőben tartózkodik, s biztosan nem kever -össze semmit. Tehát a közvélemény a három ismeretlenről nem jutott el Jegorovig — vagy esetleg nem tudták venni a hírt, vagy ... Aljehint még egy dolog foglalkoztatta: az erdőséghez vezető utakat hét óra tízkor zárták le a megfigyelők. Reggel, és a nap első felében közölték, hogy Kamenka felől kosarakkal gyerekek mentek az erdőbe. Hírt adtak két elcsigázott, szakállas, bujkáló németről is, akik elhagyták az erdőt és nyugatra tartottak. (Hogy az esetleges feltűnést elkerüljék, Poljakov utasítást adott, hogy ne nyúljanak addig hozzájuk, amíg néhány kilométerre el nem távolodtak az erdőtől.) És végül beszámoltak egy tehergépkocsi-vezető őrmesterről, aki a kocsiját az út szélén hagyva, egy nővel bement az erdőbe. De erről a három katonaruhás alakról reggel óta mindeddig még csak említést sem tettek. Következésképpen már korábban bejöhettek az erdőbe. Hajnalban vagy éjszaka, vagy még tegnap — ami elég valószínűtlen. Néhány perc múlva már itt lehetnek a tisztáson, ha csak az útkereszteződéshez érve nem tértek le a bal oldali ösvényre, de a helyzet rádión általi tisztázására már nem' volt idő. A legegyszerűbb a parancs végrehajtása, és az erdő azonnali elhagyása, de Aljehin biztos volt abban, hogy valami félreértésről van szó, ezért ügy döntött, hogy marad. Döntését saját magának úgy indokolta, hogy Jegorov biztosan nem tud a nyiladéktól a tisztás felé tartó három ismeretlenről. — Még egyszer figyelmeztetlek: ha lövéseket vagy valami zajt hallasz, géppisztollyal ide állsz, és lezárod a tisztás felőli kijáratot — parancsolta Aljehin a törzsőrmesternek.1 A legszigorúbban figyelmeztetlek, csak a’ végtagokra lőni! A következő pillanatban Aljehin már a tisztás széle felé futott. — Az utolsó parancs ránk nem vonatkozik! — közölte a bokrokból előbukkanó Taman- cevnek, Blinovnak és a városparancsnok kicsit oldalvást álló helyettesének. — Minden parancsom érvényben van! Ha erre tartanak; itt fogadjuk őket! Az ellenőrzés első percétől az utolsóig a legnagyobb figyelmet és óvatosságot követelek! Mindenki a helyére! ... FAZEKAS ISTVÁN fordítása Fáibry József Magasabb osztályban * Obarov községben kezdődött a kiképzés. Forgószínpadszerűen zajlottak, követték egymást a legfeljebb egy-két órás előadások. Naponta volt gyakorlati terepfoglalkozás is. Tantárgyaink voltak: aknaismeret és -kezelés, tereptan (a terep térképpel történő azonosítása, tájékozódás tájolóval, menetelés térkép után, terepen), fegyverismeret és lövészet, a kiállított őrszem észrevétlen megközelítése, a meglépés szerepe a harcban. Oktatóink gyakorlott, jól képzett partizántisztekből kerültek ki. Vihogyec ezredes maga is még az 1917—21-es évekből hozott fel példákat, az akkori partizánharcokból, amelyekben ő is részt vett. Alaki foglalkozást is beiktattak a programba. Temo- val hadnagy, a századparancsnokunk, ennek rendkívül nagy fontosságot tulajdonított. Hatvan-hatvanötén lehettünk ekkoriban magyarok. Az orosz vezényszavakat lassan megtanultuk, meg is szoktuk, de akadtak, akik csak nem értették és idegenkedve hallgatták. Sz£- zadparancsnokunk ragaszkodott az orosz nyelvű vezényléshez, a táborparancsnok ingadozott az ügyben. Aztán megoldóott e gordiuszi csomó, mert végül Vas és Nógrádi elvtársak megkérdezték Moszkvát. Onnét azt a választ kapták, hogy minden nemzetiség a saját anyanyelvén és a megszokott szavakkal kapja az alaki foglalkozásokon a parancsokat. A magyar századparancsnok-helyet- tesi beosztást átvette Szőnyi Márton. Mi, többiek, naponta váltottuk egymást vezénylő parancsnokokként. A más nemzetbelí századokhoz hasonlóan, mi is naponta adtunk 6 + 1 fős őrséget a táborparancsnok szállása elé, éjjelnappal. Ha valahová ment, őr kísérte. Éjjelre a századparancsnok lakásához, a két raktárhoz, a konyhatelephez, a pajtákhoz, amelyekben az oktatási segédeszközök voltak és éjszakára ahhoz a házhoz, ahol Nógrádi elvtárs lakott. Saját elhelyezési körletüknél a napos tizedes és az ügyeletes őrvezető teljesítettek szolgálatot, akik éjjel fél kettőkor váltották egymást. Május ... mennyire irigyeltük azokat az oktatóinkat, akiknek itt volt a fe- lesége is. Közülük Dékán István volt ilyen „kiváltságos“: felesége, Kardos Éva felgyógyultan utánunk jött Oba- rovba. Obarov utcái meghangosodtak a partizánok énekétől, környéke a kiképzésben részt vevők hurráitól. Kerestük, de hányszor, a megadott lépések számától függően, a négyszer, ötször megtört szögek után, a kompasz' (tájoló) alapján az „azimut“-ot. Kinek' sikerül, kinek nem a meghatározott pontra jutás. A rovno-lucki vasút menti Grodek vasútállomás főnöke, bak- tere sokat mesélhetne a síneket „aláaknázó“ partizánokról. Hason fekve ástuk ki az akna fészkét, majd elhelyeztük és élesítettük a különböző típusú aknákat. Aztán elsimítottuk, egyengettük, láthatatlanná tettük az akna helyét, s kúsztunk vissza a rejtekhelyre. Vihogyec ezredes, táborparancsnok szeretett minket, magyarokat. Először még Szvatosinóban találkozott velünk, 1943 decemberében, amikor Moszkvából érkeztünk, repülőn. Ottani két hetünk1 közös emléke íratta vele később: „A magyarok a partizániskola legjobb növendékei közé tartoztak. Hogy pontosan hányán lehettek ott, ma már1 nem tudom megmondani, néhány százan mindenesetre... Mivel a kiképzési idő rövid volt, a legfontosabbakra tanítottuk meg őket... noha az ejtőernyős ugrás az egyik legnehezebb próbatétel ... mégsem volt e magyar fiúk' között egy sem, aki a kiugrás kritikus pillanatában habozott vagy visszariadt volna.“ „Jól tudtuk — írja tovább —, mire vállalkoztak azok, akik erre az iskolára jelentkeztek, és ezért arra törekedtünk: érezzék, hogy határtalanul és fenntartás nélkül megbízunk bennük .. A kiképzés után esténként többnyire együtt ültek a partizánok és kiképzőik. Sokszor beszélgettünk arról, hogy élünk majd — ha élünk — a háború1 után. Gyakran és szívesen énekeltek, egyik-másik szomorú nóta dallamára még most is emlékszem. Olyanok voltak ezek a dalok, hogy szöveg nélkül is meg lehetett érteni: a hazáról szóltak, távoli vidékekről, az otthoniakról... A magyarok kórust is szerveztek, amelynek vezetője egy Szőnyi nevű, később hősi halált halt elvtárs volt. Ez a fáradhatatlan, örökmozgó, optimista ember horthysta tisztből a partizáncsoport lelke lett: nagyszerű1 lövész, reihek lovas, vidám, jó bajtárs' volt.“ Partizánkodásunk elismeréseképp itt kaptuk meg Vihogyec ezredes kezéből1 az első szovjet kitüntetést, a Honvédő Háború Partizánja érdemérmet. * * Részlet a szerzó A szabadságért harcoltunk c. emlékiratából, melyben a Petőji-partízáncsapatnak állít emléket.
