Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-27 / 35. szám

ÚJ szú 1978. II. 27. ff Látogatóban a jubiláló Mária Markovicovánál Mária Markoviőová emberi tiszta­sága több, mint színészet. Ö a saját sorsával, kiküzdött és megőrzött em­berségével van jelen a filmben — ír­ta róla egyik kritikusa a Hószakadás című magyar film megtekintését kö­vetően. A Mama szerepét játszotta, akinek fia természetes békevágya és cselekvő akarata: parancs. Önként vállalja hát a csöndes száműzetést, elébe megy sorsának. Fukazawa ja­pán író Zarándokének című regé­nye, Sánta Ferenc magyar író Sokan vagyunk című novellája is ezzel a döbbenetes erejű népi hagyománnyal foglalkozik: az öngyilkosság ezen módjával. Japánban is, Erdélyben is van Büdösgödör, ahová az eltávozás alázatával mennek meghalni az em­berek; mert a környezet szerint fö­löslegessé váltak, életük, megingat­hatatlan emberségük immárom az utódban folytatódik, hát elmennek, neki a hegynek, a Büdösgödörnek, s reménykednek, hogy hullani fog a hó, s a dögkeselyűk elől eltakarja az 6 világ által kitaszított, de szellemé­ben megronthatatlan testüket. Akit fönn a Hegyen nem lep be a hóhul­lás, az nemcsakhogy tovább kínlódik, hogy szerencsétlen, de bizonyosságát nyeri annak is, hogy nem éppen be­csületben öregedett meg. Es fordítva: akit a hó belep, az megtisztul, megélt embersége miatt élete utolsó óráiban sem kell szégyenkeznie. A Mária Markoviőová alakította Mamát nem egyszerű hóhullás, hanem hatalmas hószakadás segíti a halálba. Kiérde­melt hószakadás. — Nagy, meghatározó élményem volt ez a forgatás és különösen az az alkotói hármias, amellyel együtt dolgozhattam. Kósa Ferenc filmren­dező, Csoóri Sándor író és Sára Sán­dor operatőr mérhetetlenül nagy lel­kű és nagy szellemű ember. Akiket megérint a jóságuk, a tudásuk, a tisztaságuk, az örökre vonzásukban miarad — mondja a művésznő. — Eleinte ódzkodtam. Elolvastam a for­gatókönyvet és féltem tőle. De Kósa rászedett. Mert ő Ember, nagy E-vel. Sára pedig kitűnő szakember. Nem­hiába világhírű operatőr; ennek a filmnek a készültekor is bizonyított. — Megalakulása óta, 1949-től tagja a Zvoleni Jozef Gregor Tajovsky Szín­háznak. Mivel olvasóink ezt a színhá­zat csak gyéren látogatják, viszont a televízió és a film révén az utóbbi években mégis megszerethették önt, kérem, mondjon valamit pályakezdé­séről. — Valóban, a Hószaikadás után Dél- Szlovákia magyar lakta vidékéről sok levelet kaptam, s valamennyi szeré­téiről, ragaszkodásról tanúskodott. Nagyon jó érzés, amikor az ember tudja, hogy névtelen emberek töme­gének nyújtott így vagy úgy, de meg­határozó élményt. Igaz, a színháznak, a filmnek, a művészetnek végül is ez a küldetése. Hatni tudjon, és igaz legyen. Ez az én ars t-háliám is: az igazságkeresés, az író megírta igaz­ságnak hitelessé tétele. A második világháborút követően Bogár irányítá­sával felvételit hirdetett a Szlovák Nemzeti Színház, s engem, :aki addig csak amatőrösködtem, nyomban fel­vettek. Persze, már előtte is ismer­tük egymást Bag arra!, dolgoztunk együtt különféle amatőr előadások­ban, mégis nagyon megörültem, hogy bekerültem a legjobb színészeink tár­saságába. Amikor meghallottam, hogy kedvenc hepe-hupás tájaim egyik vá­rosában, Zvolenban színház nyílik, nyomban ide jöttem. — Évente hány darabban játszik és mit jelent önnek ez a vidéki szín­ház? Nem érzi szűkösnek itt a lehe­tőségeit, művészetének kibontakozta­tásához elég tágasnak tartja az it­teni szellemiségi teret? — Tájaló színház vagyunk, .akár­csak az önök komáromi színháza és annak kassai társulata. Évente hét premierünk van, 220 előadásunk és kb. 80 000 nézőnk. Már a számok is sejtetik, elég tágas itt a tér, elég nyi­tott, s mert sokrétű, hát érzékeny az itteni szellemiség, befogadóképessége. Nagyon örülök, hogy 1949-ben ide ke­rültem. Ügy, ahogy van, problémáival és örömeivel együtt, imádom ezt a színházat, és nem tudnám elhagyni, mert szívemhez nőttek az itteni em­berek, s ez a táj. Talán azért nyújt­hattam jó, legalábbis a kritika sze­rint jó teljesítményit a Hószakadás­ban, mert olyan figurát alakíthattam, amely a lényegemből fakadt. Hegyi embert. Eddigi szlovák filltoszerepeim ezt nem tették lehetővé. Köztudott, a Hószakadás cselekménye Erdélyben játszódik, tehát az ittenivel nagyon rokon tájon. Ma már sok mindent másképp játszanék 'a filmben, de az idő távlatából már csak bévülre le­het korrigálni. A film írójának gyö­nyörű nyelvezete van. Azon a szép magyar nyelven ír és beszél, amelyet csak szeretni szabad és lehet. S én eleinte féltem, hogy nem tudok meg­birkózni e nyelvnek zenéjével, eresz­kedőivei, s éppen ő volt az, aki biz­tatott: szépen beszélek magyarul. A többiek is babusgattak, gondolhatták, öregasszony vagyok, vigyázniuk kell, nehogy bajom essék a veszélyes he­gyi lejtőkön, a szakadékok szélén. Nem tudhatták, többször bejártam, s ma is kódorgók kedvenc hegyeimben. Hogy ma is kedvelem a turisztikát, hogy valamikor én is sportoltam. — E szellemi üdeséggel együttjá­ró fizikai frisseségre a Szlovák Nem­Az önként vállalt száműzetésben — hószakadásra várva zeti Felkelés idején is szüksége le­hetett. — Hogyne, akkor is, akárcsak most. Sportolás, testmozgás nélkül nem élhet egészséges életet az em­ber. Akkortájt, 1944-ben vöröskeresz­tes nővér voltam, s amikor kitört a Felkelés, felmentem a hegyekbe, se­gíteni, amit kellett, de később vissza­tértem, mert lent, a városban na­gyobb szükség volt rám. S a bizal­mat, amellyel akkor elárasztottak, akarattal, cselekedettel kívántam megfizetni. Ez örökérvényű törvény, így volt ez a Kósáékkal szemben is. Annyira bíztak bennem — s én éreztem, mert nem volt meg a belső nyugalmam, hogy képtelen vagyok azt nyújtani, amit elvárnak —, hogy nekem azt viszonoznám kellett. Hát viszonoztam, nagy-nagy akarással és összpontosítással. Hogy milyen siker­rel, arról a kritika, s végső soron a néző dönt. — Ha jól tudom, éppen a közel­múltban fejezte be a JerguS Lapin forgatását, amelyben a főhős édes­anyját alakítja. — Igen, kedves szerep, de ennek kapcsán hadd mondjam él, hogy a filmesek és a televíziósok engem beskatulyáztak. Csak drámai szerepre szerződtettek, pedig véremben van a groteszk, a humor is. Példa erre jó pár vígjáték, amelyben itthon játszot­tam és játszom, nevettetem a néző­ket, s itt van legfontosabb adalék­ként teljes lényem, lényegem. Imá­dok nevetni és nevettetni. Legutóbb például musicalban játszottam — éneköltem, táncoltam. Mert az élet úgy szép, ha vidám. S úgy gyönyö­rű, ha olyan- emberekkel hoz ősze, mint a Csoóri—Kősia—Sára alkotói hármas. Akármilyen darabban, bármi­lyen szerepet, bármilyen nehéz élet­veszélyes körülmények között elját­szanék nekik, önmagámért, barátsá­gunkért. Továbbvivő barátságunkért, amely két nép alkotó jelképévé érett bennem. Az ember úgy gondolhatná, Mária Markoviőová nagy ünnepségre készül, hiszen a napokban lesz hetvenéves. Mégsem így igaz, mert ennek a ked­ves zvoleni színésznőnek egyetlen ün­nepe a munka, az örömszerzés, 'a gondolkoztatás. Köszöntsük hát szüle­tésnapján Kósa Ferenc hitvallásának részletével, hiszen Kósa legalább úgy a szívéhez nőtt, akár a hit, hogy az igazság szüntelen hangsúlyozása segít az emberen: .......őrizd az embert. Magadban, ho gy jogod legyen a szóhoz, hogy sú­lya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz; a mű mindig kifejez téged. Őrizd az embert, mert hivatásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni máso­kat. Őrizd az embert. Ha lehet: életed­del, ha lehet: munkáddal, ha nem le­het: haláloddal. őrizd az embert. A szabadság rend­jét soha, egyetlen pillanatra se té­veszd ősze a rend szabadságával. Őrizd a szabadságodat, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni. S ha reggel újra látod, amint fele­lősségük eilől saját hátuk mögé búj­nak az emberek, a szemed se reb­benjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra, ő se szól, csak fölkel és jár­ja iaz útját...“ SZIGETI LÁSZLÓ Színpadon — J. G. Tajovsky: Hős című darabjában SZÓ SZÜLETETT Ellestem egy szó születését. A hajnali autóbuszon, amely Csíksze­redából együtt indult a virradattal, s amelyre Székelyudvarhelyen idő­sebb falusi asszonyok ültek fel. Ki­emelkedtünk a völgyből, kétjelől friss mezők, előttünk valahol a Nyikó. Bóbiskoltam a motor ütemes zúgásában. A kocsi váratlanul meg­rántott, felriadtam: mi történt? — Semmi, lelkem — nyugtatott egyik idősebb asszony. —• Csak egy Jöldmeregető elállta az utat. — Micsoda? — Földmeregetö. — Lomha exka­vátorra mutatott. Ismerős gép min­denütt, ahol építkezés folyik, mai arányokban. Itt most Szombatfalva fölött az utat szélesítette. Exkavá­tor — jöldmeregető. Hányszor le­írtam, a szótár kínálta magyar alak­jaiban: földkiemelő-gép, szárazkot­ró, ásógép, lépegető exkavátor. Egyszerre egyiket sem érzem any- nyira illőnek, telitalálatnak, mint a naiv jöldmeregetöt. Egyik szó kö­rülményes, másikon is érzik a csi- náltság, az ásógép talán azért sem jó, mert az ásást gépi szinten vég­ző szerszámra régi szavunk van, az eke. Ez az idősebb asszony (vagy másvalaki ismerősei közül, esetleg ő is hallotta így az elnevezést) az Udvarhely környékén is otthonos exkavátornak a maga nyelvi ízlése, a maga képzelete szerint akart ott­honos nyelvet adni, s a konyhai meregető kanál — az annyira keze ügyébe eső meregető — mintájára, hirtelen ötlettel talán, új szót al­kotott. Ilyen egyszerű lenne egy-egy új szó születése? Kicsi képzelőerő, kedv, ízlés, igény arra, hogy tisz­tán mondjuk azt, amit ki akarunk mondani, meg akarunk nevezni; szép legyen a szó, érzékletes, csengjen, repüljön, forogjon vagy méltóságosan álljon meg a maga lábán, mint birkózáshoz készülődő legény. Utánanéztem idehaza a szótá­raimban, nyilván az értelmezőben is: ezt a magyar szót egyik sem ismeri. Megkérdeztem Szabó T. At­tila professzortól, találkozott-e már vele. ízlelgette a szót, tetszett neki. Nem hallotta még. Feljegyezte no­teszába, talán egyszer valamelyik munkájába is belekerül. Persze, meglehet, hogy a földme­regetö soha nem válik közkeletűvé. Hány meg hány szót alkottak a nyelvújítás tudósai, írói, olyan ki­fejezéseket (is), amelyek velük enyésztek el. Szeszélyes a nyelv, néha logikusan meg sem magya­rázható, hogy egyik új szót miért fogadja be, a másikat miért veti el. De talán nem is ennek az egyetlen új szónak a további sorsa a fontos, örömet okozó, hanem annak az is­meretlennek a teremtő kedve, aki létrehozta. Az örök nyelvújítás mes­terei nyelvészek, de éppígy egysze­rű asszonyok, férfiak, akik szépen, tisztán akarnak beszélni, miként tisztán akarnak járni, élni. Addig képes megújulni a nyelv, amíg vannak tudósai, de vannak naív nyelvújítói is, nyelvpallér őzök, a nyelv igazi őrzői, továbbhagyomá- nyozói. Ilyen véletlen epizód jut­tatja eszünkbe: a legnagyobb nyelv­újító mindig maga a nép volt; jó, hogy most sincs másképpen. ­Ha pedig. ez a nyelvi teremtő kedv és erő igaz íróban — tuda­tosan — bontja szét szárnyait, hal­hatatlanná teszi az életművet. Ahogy az autóbusz ablakán kite­kintettem, jobbra Farkaslaka házai jöttek szembe. BEKE GYÖRGY ■■ If Tinnníinri nil nnnnnrfnriT? Hi ! HI

Next

/
Oldalképek
Tartalom