Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-20 / 34. szám
* Ml MARAD MEG A MUNKÁBÓL ? (Gondolatok pedagógiánkról) Egy pedagógiáról szóló értekezés a következőképp foglalkozott a pedagógus érzelemvilágával: „Ha meg akarod tudni egy padagógus- ról, hogy az optimista, vagy pesz- szimista, kérdezd meg tőle, hisz-e a pedagógiában. Az igen vagy nem válasz annyira szélső határa a felvetett problémának, hogy a kérdező biztos eredményre számíthat.“ A tanulmány elmondja továbbá, hogy számbeli fölényben a nemmel válaszoló pedagógusok lennének, egyrészt eddigi, tehát rossz tapasztalataik miatt, másrészt viszont az igennel felelők nagy részét is le lehet tarolni az érvvel: enf vissza öt, vagy tíz év után tanítványodhoz és kérdezd meg, mi maradt a napról napra átgiireölt tanóráidból, egyszóval munkádból? ___“A tanulmány memóriámba n itt megszakad, de engedtessék meg, hogy ezentúl én folytassam, fűzzem tovább a gondolatot, egy tanáccsal a tanulmányban munkája eredményéről kérdező pedagógus részére: Talán ne azt kérdezd, mi maradt munkádból, hanem inkább azt, mi maradt belőled? Mire emlékszik veled kapcsolatban volt tanítványod? Érdekes előadásaidra? Melyeknek ugyan tartalma, apróbb részletei talán már kihulltak az emlékezet ritkuló hálóján, de lényegük valamilyen formában ott él tovább a volt diákodat körülvevő élet színes részeként. Kérdezd tovább! Talán bosszankodó arckifejezésedre emlékszik, hogy többször látott szemedben ideges indulatot, mint segíteni akarást? Hogy szívesen indult-e utánad kérdéseivel, problémáival, vagy inkább tartott tőled elutasító, esetleg semmitmondó válaszaid miatt? Vagy véleményedre, hozzászólásodra társadalmi, egyetemes emberi kérdéseket boncolgató szavaidra emlékszik? Esetleg néhány viccedre, vagy a divatról tartott kisebb-nagyobb kritikus előadásodra, véleményre rosszá hajról, mai lányokról, modern zenéről? Vagy beszámolóidra bevásárlásaidról, elárusítónők modoráról, szomszédaidról? Talán emlékezni fog a tananyaggal kapcsolatos salamoni mondásodra: „Nem tanulni kell, hanem megtanulni!!! Lám, most fordult a kocka, és volt diákod teszi fel neked a kérdést: — Vajon Te is csak tanítani jártál az osztályba, vagy meg is akartál tanítani minket? Átadni valamit nekünk életedből, osztani abból, aminek Te már a birtokában voltál, a tudásodból, a tapasztalatodból, ami nincs a tankönyvoldalakon, amit lehet csak Te tudtál volna átadni sajátos módon, s melyet ha csak egyszer is elmulasztottál, talán jóvátehetetlen hibát követtél el, hisz szegényebben indultak útjukra a rád bízottak, akik hiányt visznek anélkül, hogy most még tudnának róla. Viszik, és csak később döbbennek rá, ha életük hajtóművének egy-egy meghibásodott részét akarják majd megjavítani, hogy hiányzik a megfelelő szerszám, például olyan szerelőkulcs, kenőolaj, melyről eddig nem is tudtak. A Te hibádból? Az élet apró részeit az idő toronylépő óriássá gyúrja össze! A további gondolatfűzéshez egy kép. Sűrűn botjára támaszkodó, hajlott hátú öregember érkezik a faluba. Az iskolát keresi. Később derül ki, az öreg tanító, akinek itt volt az első állomása. Innen indult az emberek, a világ felé. Útját megjárva, most, a nyugdíj szelíd ideje alatt a naplemente előtti várakozásban eljött még egyszer meglátogatni a régi falut. Az utcák, a házak új arcát látva bizonytalanul kérdezget. S a válasz: „Iskola? Rég lebontották már azt, helyébe újat építettek, ott az erdő alatt.“ De a látogató érkeztének híre gyorsan szárnyal, öregek és utódaik jönnek, körülállják, mint régen. Sokan csak néhány mozdulatából ismernek rá; ahogy deres haján végigsimít, ahogy pápaszemét felfelé tolja az orrán. Aztán kibuggyanak körülötte az emlékezés, a hála meleg szavai. Egyre bővül a kör. Közepén lehajtott fejjel az öreg tanító. A leikébe percekre visszaköltözött ifjúság még jobban elhomályosítja amúgy is gyöngülő szemét... Mindegy, mit mondunk erre: Meghatődás, érzékenység? Vannak dolgok, melyekre kifejezéseink menthetetlenül kevésnek bizonyulnak. Az öreg tanító aztán nemsokára újra útra kél. Ki tudja, visszatér-e? A faluban még sokáig beszélnek róla. Megelevenednek a vele kapcsolatos történetek, szeretete, építő szigora. Szavak építőkockái, melyek azóta már életük tartópillérei. Hallgatom az öregeket: „Tőle tanultam az egyszeregyet“. Hallgatom őket és nézem szemükben a lobogást. S a kissé történelmi kép párosítása a mával. Középiskolás éveim alatt egy fzig-vérig humán osztályban, nem tudom, milyen okból, matematika szakos tanárt kaptunk osztályfőnökül, aki egyben az osztály matektanára is volt. A sajnálkozás kölcsönös volt. Részünkről az „őszi: mindent megmozdító igyekezete láttán, részéről a „falra hányt borsó“ találó példájának megtestesülése láttán munkája nyomán. Kölcsönös volt az öröm is, amikor valamilyen csoda folytán két ember az osztályból elhatározta, hogy életpályáját az érettségi után, a reáltudományok útjain kívánja folytatni. Eddig is ők rángatták ki az osztályt egy-egy írásbeli dolgozat sáros kátyújából, ezentúl ezt a feladatot törvényszeren követeltük tőlük. Az „őszi“ annak ellenére, hogy most már több értelme volt bejárásának, sohasem kettőjük kedvéért jött be az osztályba. Mindig mindany- nyiunk számára jelen volt. Senki sem tudta, hogyan, de megszerettük öt. Persze, nem a matek miatt, hisz az egy osztályfőnökivel így sem ért fel. 0 valahogy ezt tudatosítva fogott össze bennünket, vezetett, magyarázott, segített, ha szükség volt rá, személyesen járt utána egy-egy problémának, anélkül, hogy erre bárki kérte volna. Kétlem, hogy csak az osztályfőnöki tisztség miatt tette. Máig sem tudom tudatosan, hogy véletlenül ért-e el velünk oda, hogy türelmetlenül vártuk az ő óráját, a matek nyújtotta minden kockázat, veszély vállalásával együtt, örömmel vártuk közvetlenségét, természetes derűjét, bizalmát, tanítását. Mert Tanított. Ha most megkeresem az ő matematikaóráit emlékeimben, sehogy sem jutnak eszembe képletek. De itt van helyettük Ö, az ember, s a tőle kapott sok érték, melyet nem nyomtatnak ki tankönyvekben, nem kerül bele tanítási órák előre készülő terveibe, s amiről konkrét tényekkel nem is lehet sokat beszélni. Aminek elsajátításához nem órák, de évek kellenek. Talán ezekről kellene kérdeznie képzelt pedagógusunknak is. S mi több, kérdéseire megnyugtató választ is kellene kapnia, hogy hinni tudjon (optimistaként?) munkájában, a pedagógiában — életében. Mert egy-egy tantárgy lényege (a fejlődést, haladást is figyelembe véve) mindig ugyanaz marad. De változik a tantárgyat tanító pedagógus s vele az oktatási metódus is. Egy-egy újonnan érkezett tanerő kollégája előző évi jó munkájára kell, hogy építsen. Mert hinni csak a jő munkában, az egész ént felölelő hivatástudatban érdemes. Azt hiszem, ez a törvény mindennél előbb pedagógiánkra, annak jelenlegi helyzetére, követelményeire s feladataira érvényes. MOLNÁR IMRE PAVEL KOYS Mire kell az embernek a Kis hegyi forrás három völgyön és három bükkösen túl. Az erdőn lelkeddel átjársz. Ö, az a kényelem. Lángoló málnabokrok közt hegyi ösvény kígyója tekereg. Emitt a zöld félhomályból egyszer csak csöndeskén fölcsobog egy kutacska, tenyérnél alig nagyobb, kuporgó kutacska. Most már csak bögrét vagy egy üveget — és inni, inni belőle. Ö, mily természetes természetellenessége az embernek, aki föltalálta a vízvezetéket, a kocsmát, és a szódavízpatront. Ö, patronokkal fölfegyverzett ember ... Ugyan mi másra kell az embernek a hegyi forrás, az agyag anyajele, a föld szeme, mellyel egésznek lát minket, ha nem arra, hogy önmagunkat benne lássuk meg. Vándor, ha egyszer pőre kis hegyi forrásra lelsz, amint hűsen-hallgatagon megcsillan előtted, oltsd szomjad először hűs vizével, aztán egy pillanatig, egyetlen szent pillanatig hallgasd lágyan csobogó dalát, s benne az ásványok csilingelősét meg az egek kék könnyezését. Csak azután, csak azután hajolj fölé pohár nélkül, s tenyereddel meríts belőle. így igyál. Mert csak arra kell az embernek a hegyi forrás, a madarak kórusában, málnák vérében, zöld lombok kiáltásában szemérmesen rejtező, hogy az egészen emberi szomjúság tájain, vele fölcsobogva, lehajoljon a földig. TÓTH LÁSZLÓ fordítása CSONTOS VILMOS Ez a menés Ez a menés olyan menés, Soha sincsen megérkezés. Mindig bizakodva tenni, Életre berendezkedni. Építeni mesevárat, Odaterelni a nyájat, Udvarára — az örömet Amiben találni lehet. Olyan nyájat, melynek gyapja Arany-fénvét ragyogtatja, S örülhet a vár lakója ... — Nyájat, melynek én vagyok a Számadója. Ez a menés olyan menés. Soha sincsen megérkezés, Soha sincsen búcsúzkodás, Megilletődött kézfogás, De van intés — kézemelve, Van pirosló naplemente, Sötétedés, éjbe érés, Nyájközei megbékélés, Földre vetett subán alvás, Mely feledteti, hogy űzött Sok nyavalygás ... Ez a menés — be szép menés, Soha sincsen megérkezés. Végig bírva nehezeit, Érezve: a szív még hevít. Dalra biztat reggel, este, S tüzes csók a naplemente, Ölelés az éj sötétje. Véle hálni, az életem Legszebb vétke. Hazámra gondolok Hazámra gondolok ... Virágzó fák fehér csengetyűinek csilingelőse jár át. Reggel a munka dalát hallom, este pároknak suttogását. Hazámra gondolok __ A fáradt augusztusi nap falnak támaszkodva pihen. Illatozik a hársfa. A denevérre homokot dob kicsi kezem. Hazámra gondolok ... Gyümölcseiben napfényt tárol a fa, madárraj délnek szárnyal A szél borongóssá teszi a tájat halk szavú flótájával. Hazámra gondolok ... A hegyekben alszik a kékes, fagyos hó csillogón. A völgyben az éjféli hold siklik ezüst sítalpakon. FÜGEDI ELEK fordítása Linter István: VIRÁGOK FRANTISEK BRANISLAV 1978. VIII. 20. N C/3 i a
