Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-20 / 34. szám

ÚJ szó V Na gy érdeklődést keltett, hogy Marlen Hucijev, a Mi, húszévesek és a Júliusi eső — tehát mai tár­gyú filmek alkotója ' — Puskinról készít filmet. A napjaink témáival foglalkozó rendező most a tizen kilencedik század elejére fordítja figyelmét. — Oj filmem csakugyan nem a máról, hanem a múltról szól — mondja Marlen Hucijev. — Ámbár a „maiság“ sok filmben csak né­hány külsődleges vonással jelent­kezik. Forgathatnak egy filmet modern városban, mai öltözetek­ben, ma élő emberekről, és a film­nek esetleg semmiféle kapcsolati sincs napjainkkal. Amikor a múlt­ról készítek filmet, az a szándé kom, hogy a legmaibb mából in­duljanak el s megkeressem azo­kat az utakat-módokat, amelyek segítségével a mi napjaink a rég­múlttal való mély összefüggésük ben ábrázolhatók. — Mióta foglalkoztatja Puskin? — Főiskolás koromban, már az első félévben azt kaptam meste rémtől, Igor Szavcsenkótól felada­tul, hogy készítsek forgatókönyvet a Mozart és Salieri című Puskin- egyfelvonásosból. Nem sokkal előbb ért véget a második világ­háború, nehéz idők járták, egyál­talán nem voltak arra alkalmasak, hogy a messzi múlttal foglalkoz­zunk. És mi mégis Puskinhoz for­dultunk. Igen hálás vagyok ezért, mesteremnek. Amikor befejeztem a főiskolát, ismét végigolvastam Puskint, és egyre nagyobb élmé­nyemmé vált. — Életrajzi film lesz ez a Pus­kin film? — Puskinnak nem az életrajzát, hanem az életét szeretném filmed ábrázolni, a líceum befejezésétől tragikus haláláig. Életének filozó­fiáját, alkotásainak filozófiáját. A lángelmét és az egyszerű em­bert szeretném megmutatni, a nát- térben Oroszhon tájaival és törté­nelmével ... (ekrj M egizzadva érkezett. Azt hittem, sie­tett, hiszen fél hét is elmúlt már, amikor bejött a színházba. Másnap új­ra láttam rajta, hogy nem sétálva tette meg az utat az Oj Színpadig. Gomez, Sládkoviő, az Eltorlaszolt út fiatal taní­tója, A legszebb szemű menyasszony vő­legénye, Ruszálka hercege, a Talált tár­gyak sebésze, Faust és a többiek életre keltője: Milan Knajíko. Kedvenc sportja a mezei futás. Főleg az esti előadás előtt tartja fontosnak. Az a pár kilomé­ter, amit egy-egy futás alkalmával meg­tesz, mindig jólesik neki. Talán minden másról képes lenne lemondani, csak a futásról nem. Arra mindig tud időt sza­kítani. nem csoda, ha a bemutatóra sem érik meg a szerepünk. — Ön szerint mit kap a mai néző a színháztól? — Ugyanazt, mint máskor, hiszen a színház szerepe nem változik. Ma, amikor az idő fogságában élünk, sok minden elkerüli a figyelmünket. Pe­dig a szép dolgokat igazán kár ki­hagyni ... És a színház éppen ezeket a szép dolgokat vizsgálgatja azáltal, hogy arra a két és fél órára, amíg az előadás tart, megállítja felettünk az időt. — Ha nézőként ül be a színházba, mit vár el a színészektől? — Azt, hogy többet nyújtsanak, * — Pontosan tíz évvel ezelőtt vé­gezte el a Színházművészeti Főisko­lát. Ha számvetést kellene tennie, hogyan értékelné ezt az időszakot? — Nem tartja túl korainak a szám­vetést? — Nem. Már csak azért sem, mert ahogy befejezte főiskolai tanulmá­nyait, két évig Franciaországban ta­nult drámatörténetet és színházművé­szetet, aztán a Színház a Korzón tag­ja lett, 1971-ben pedig az Oj Szín­padhoz szerződött. Röviden: a leg­többet foglalkoztatott, s ami ennél is fontosabb, a legtehetségesebb fia­tal szlovák színészek egyike. — Én viszont még sosem gondol­koztam el azon, hogy hogyan és mi­lyen szerepeket játszottam az elmúlt években, és különben is, előre szere­tek nézni, nem hátra ... Annyit tudok csak mondani, hogy kulisszatologatótól fogva bányamun­kásig sokféle szerepkört betöltöttem az életben — hogy színházi nyelven fejezzem ki magam —, de csak azért, hogy tapasztalatokkal felvértezve új­ra kiálljak a felvételiztető bizottság elé. Szerencsére építészeti szakkö­zépiskolát végeztem, így sok minden­hez értettem. * — Mennyi időre van szüksége ah­hoz, hogy teljesen azonosulni tudjon a szerepével? — Pontosan nem tudnám megmon­dani ... Néha hetekig, hónapokig tart, amíg belebújok egy másik ember bő­rébe, magamra öltöm magatartásfor­máját és átveszem gondolkodásmód­ját. A színházban rövidebb idő áll rendelkezésünkre az új szerep beta­nulására, mint a filmben, így aztán mint amire számítottam, tehát lepje­nek meg. — Kit tart jó rendezőnek? — Elsősorban azt, aki egyenlő partnerként kezeli a színészt, vagyis számít az ő fantáziájára is. Örülök, ha a rendezőnek a próbák folyamán sikerül mágikus világgá változtatnia a színpadot, ahol minden a mi ke­zünkben van. így aztán több ötlet születik, amelyek közül választani le­het. S hogy melyik a legjobb, a da­rabhoz mérve a legmegfelelőbb, azt éppen a rendezőnek kell eldöntenie. Sosem szerettem azokat a rendező­ket, akik pontosan meghatározták a mit és a hogyant, s az egész próba- folyamat az ő elképzelésük alapján történt. — Előfordult már, hogy nem ta­lálta meg a szerephez vezető utat? — Kezdetben. — Es azóta? — Nézze, ha filmszerepről van sző, könnyebb a dolgom. Ha nem tetszik a forgatókönyv vagy érdektelennek ta­lálom a szerepet, hát visszautasítom. A színházban ugyanezt nem tehetem meg. Ott akkor is el kell játszanom, ha úgy érzem: ez a szerep nem ne­kem való. Persze, erről a közönség­nek nem volna szabad tudnia. — Havonta átlagosan két-három alkalommal is láthatjuk a képer­nyőn ... — No, ezt egy kicsit eltúlozta. — Nem hiszem, hogy tévedek. Eb­ben a hónapban például minden hét­re jutott egy tévéfilmje. — Hát, ez már nem az én hibám.. De a négy közül kettő ismétlés volt. Szerencsémre ez nem gyakori jelen­ség. A televízióval mindig jó kapcso­latban voltam. Nem egyszer pontosan olyan időszakban halmoztak el jő szerepekkel, amikor a színházban éppen csend volt körülöttem. — Leggyakoribb partnernője Magda VáSáryová. Szeret vele dolgozni? — Mindig örülök, ha színházban vagy filmben együtt játszhatunk, hi­szen régóta ismerjük egymást. Ne- m künk elég pár mondat ahhoz, hogy megértsük egymást, de az sem szá­mít csodának, ha a tekintetünkkel válaszolunk egymásnak. — Petr Weigl, a prágai Nemzeti Színház rendezője a Faust és a Fel­támadás után a Ruszálkában is önre bízta a férfi főszerepet. Ezekben a tévéoperákban többet kell adnia ön­magából, mint a hagyományos tévé­játékokban. — Valóban sokkal nehezebb az ilyen munka, hiszen nemcsak a zené­hez, hanem a szöveghez is kötve vagyunk. Maximális figyelmet és pontosságot igényel, mivel a zenei betéteket a forgatás után operaéne­kesekkel szinkronizál tátják. Mindezek ellenére nagyon szeretem az ilyen szerepeket, hiszen a zene különben is kikapcsolódást jelent számomra. — Tudom, nagy lemezgyűjteménye van. A klasszikus zenéért ugyanúgy rajong, mint a francia sanzonokért vagy a dzsesszért. Nyáron biztosan több ideje jut majd lemezhallgatásra. — Remélem. Bár túl sok szabad időm most sem lesz, mert két tévé­filmet forgatok, a Jerguä Lapint és az Áttört üveget, aztán háromhetes gyógykezelésre utazom Olaszország­ba. G. SZABÓ LÁSZLÓ 1978. VIII. 20. Az édes asszony A Szovjetszkij Ekran minden év­ben megszavaztatja olvasóit: ki az előző esztendő filmjeinek leg­jobb női és férfi főszereplője. Hu- szonkétezer szavazatot számoltak össze. A végeredmény szerint a legmagasabb szavazati aránnyal fatalja Gundareva lett az év leg­jobb filmszínésznője, Az édes asz- szony című filmben nyújtott ala­kításával. Natal ja Gundareva nevét né­hány évvel ezelőtt még alig is­merték. A színésznő — szőke, ke­rek arcú, kékszemű — jellegzete­sen orosz típust testesít meg. Az édes asszony című filmben Anna Dobrohotovaját, a faluról városba került leányt ábrázolja finom lé- lekrajzzal, kitűnő színészi eszkö­zökkel. A Nyikonorova polgártárs- nő várja önt című vígjátékban a legszélsőségesebb, leghihetetle­nebb helyzetekben találkozhatunk Natalja Gundarevával. A nevetsé ges emberek című filmben — amelynek forgatókönyve Csehov fiatalkori novelláiból készült — éretten teremti újjá a filmvásznon a csehovi idők jellegzetes asz- szonytípusait. Natalja Gundareva — sokarcú színésznő. A nevét meg kell jegyeznünk. I sze I v * • , ' ■ .- ' •• :■­............ X&UáíiMT • • • v^u^zU:^$aS^-#<i8iMH*äM®SBili6iäi^siiiae^M*

Next

/
Oldalképek
Tartalom