Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-08-20 / 34. szám

5g délutánokon gyakorta látható volt, amint ■ej görnyedten lépdelt föl a domboldalon, las- mszolva testét a temető felé. Am egészen pda, oly nagyra megnőtt a fű, sohasem megy föl;

a Bilőlk kovácsműhelyénél, majd visszafordul, ibrej fiad nem látogat meg téged, aki anyja Dorota; ha százszor jár is ugyanarra, ha or kapaszkodik is föl ugyanazon az úton — íhoz sohasem megy föl.

lyere, Vincko, gyere — hívja őt agyaghangod, i. — Elüldögélsz mellettem a pádon, meghall- hogyan zizeg a fű, mely belőlem lett. y a fiad, egy rongydarabot tartva az arcán, » ugyanazt a vászondarabot szorítja arcára, agszemed,. Dorota, Vinckót nézi a dombtetőről, den csak őt figyeli a széljárta magasból, és ad szíve nagyot dobban: Már megállt Vinckoi íkék kovácsműhelyénél, már megfordult, elin- isszafelé és a gyerekekkel beszélget: — Ó, ked- m! — mondja mindig újra. — Csókoljatok meg, { egy koronát. — Egyik kezével a vászondara- rtja, a másikkal a zsebébe nyúl: — Itt van, sák! — A gyerekek meresztgetik szemüket a pénzdarabra, bizony jól jönne, de megcsókolni lagyják magukat. És hát ugyan melyikük csó- meg a vén Brambreit. — Engedjétek, hadd csó- meg benneteket, gyerekek — myöszörgik ín rögeid —, hiszen ő is gyermek, ad van, Dorotal izülted őt fájdalmak között, ínekeltél neki.

íísérted őt fehér térdzokniban az iskolába, nyi fiatal ember odamaradt! De a te fiad tért, Dorota. Vincent Bambrej, a fiad, visszatért. ;y szomorú háborúból még 1916-ban megjött, mák hozták őt haza neked, akkorra már be- t fején a seb. Ketten voltak, amolyan két ruhás legényke, és szinte semmit sem szóltak, •sütve álltak, és az agyagpadlót nézték, csak a tejet megitták és elmentek, líért van az arcodon az a vászondarab?

logy ki ne folyjon a vérem.

áiket beszélsz, Vincko, hiszen már nem folyik

id? A sebed behegedt.

), Vincko! Én vagyok az, az édesanyád! Vagy nem ismersz?

ad van, Dorota. Te melegítettél neki vizet, úpelted őt a hátadon télvíz idején.

:emetted el az apját.

agelméd mindenre emlékezik, Dorota.

ülni készül a fiad, Dorota. Pomytajová Betkával

tálkára esténkint.

lősülj meg, fiam, hiszen már nagy vagy, Vinc- eglett férfi, a hajadat már el sem érem, oly ra nőttél.

c tréfa az egész, édesanyám. Még nem érzem igét a nősülésnek.

,ám, milyen okos vagy, Vincko! És milyen ma- stenem! Még a homlokodat sem érem fel.

)e, feléri, édesanyám! Csak úgy mondja. Isakugyan felérem! ad van, Dorota!

úsérted, őt ki, amikor a háborúba ment. ibredtél fel mindig éjjel, s csendes éjszakákon ínyasztottál a kerti lombok közt. Lekuporodtál lagok alá, a diófa tövébe, s azt számolgattad, nem írt Vincent a frontról. Azalatt a hő is elolvadt, és a tavaszi levél megsárgult a fán ... azatérte utáni első éjszakán — a nevezetes s évben — hajnalhasadtáig virrasztónál Vincko ye fölött, ő édesdeden szundított, miközben pattogtak és elhaltak a hajszálaid.

:ent visszatért. Ült, üldögélt és vászonboroga- artott az arcán. Mindennap levetkőzött, és I talpig megmosakodott, lemosta magáról a mely a beforrott sebből folyt. ráj a fejem. Csak ömlik meg ömlik a vér belőle, -liggy nekem, Vincko, hiszen én az anyád va- hidd el, hogy nem vérzik a sebed, már régen adt. Inkább menj ki egy kicsit.

5 szót fogadott neked, Dorota, mert jó fiúnak ed. Kiment az udvarra, de a vizesrongyot nem le az arcáról. Egy. idő múlva visszament és zezte a rongyot. Es később újra megvizezte.

^áj, nagyon fáj a fejem.

lideg borogatást adok a fejedre: új, tiszta vá- irabot keresek neked, Vincko, és bemártom, jó hideg legyen!

akánként kiszálltál az ágyadból, Dorota, és rerepültél messzire, ki egészen a mezőre és abáltad a szélbe: „A feje fáááj! Csak legalább ne fájna!“

egy napon, hajnalban, meghasadt a szíved, a, a testvérhúgod megmosott, és AlZbeta hú- laradt Vincko mellett. Am ő sohasem megy föl 1, föl egészen oda, ahol mindent nagy fű bo- indig megáll a Bilőíkék kovácsműhelye mel- ís onnét visszafordul. Hiába szólítja öt holt d, a te halott hangod, mely hangtalanul száll nyörög: „Hagyjátok neki megcsókolni magagyerekek. Semmi bajotok sem esik. A feje fáj, Vinckómnak borzasztóan fáj a feje! Ne félje- le, csókoljátok meg,, hiszen tiszta ő. Minden- gtőtől talpig megmosakszik, mindennap tisz- nossa a fehér vászonruhát.“

Kövesdi János fordítása

'akús a legfiatalabb szlovák prózaíró nemzedék előfe. KOLDUSOK c. kisregényét mind az olva- iind a kritika elismeréssel fogadta

m

V

olt egyszer egy remek óra, úgy hívták, hogy Tiki.

Horace John Morris professzor hozta magával Svájcból, még jó pár évvel ezelőtt, egy téli napon. Tiki és a profesz- szor nagyon megszerették egymást és azóta is jő barátok.

Mivel Horace John Morris professzor nem szerette, ha Horace-nak szólították, Tiki egy ideig Morris professzornak, majd később John professzornak hívta barátját, akinek ez a megszólítás nagyon tetszett.

Tiki állandó és kedvenc helye a kandalló melletti asztal volt. John profeszMuriel Spork*

szór minden este tíz óra tizennégy perckor befejezte munkáját, felállt íróasztala mellől és felhúzta Tikit. Ilyenkor nem mulasztotta el, hogy meghallgassa Tiki szívverését. Azután a zsebóráját is meg a házban található összes órát felhúzta és beállította a Tiki által mutatott időre.

— Tiki! Remek óra vagy — mondta egy este. — Mindig a pontos időt mutatod, soha nem késel és soha nem sietsz. Szavamra, te vagy az én legmegbízhatóbb barátom.

— Ennek nagyon örülök, professzor úr — felelte Tiki —, biztos vagyok benne, hogy nagyapám, aki Ausztriában, egy hegy tetején épült kastélyban él, szintén nagyon büszke lenne, ha dicsérő szavait hallaná.

— Hogy őszinte legyek, Tiki — mondta John professzor —, engem nem nagyon érdekelnek az öreg órák. Túlságosan magasak, nem látom az arcukat és így gondolataikat sem ismerhetem. De abban biztos vagyok, hogy a te nagyapád egészen különleges óra. Jő érzés lehet, ha valakinek kastélyban élő őse van.

Minden csütörtök este, miután John professzor a házban található összes óráit felhúzta, lefekvés helyett vendégeivel, négy barátjával szórakozott. Név szerint ezek voltak:

1. Parker Sturge Baldwin professzor

2. Bailee Norman professzor

Mai haladó angol elbeszélő

3. Offenbach Raymond professzor

4. Rosmini Maximilian professzor

A professzorok mindegyike legalább olyan okos és híres volt, mint maga John professzor. Tikivei mind a négyen nagyon barátságosan viselkedtek, hiszen jól tudták, hogy ő John professzor leg- forrőban szeretett barátja és tisztában voltak megbízhatóságával is.

Tiki mohón hallgatta az öt professzor csütörtök esti beszélgetését.

Érdekes dolgokról beszélgettek. A holdról, a csillagokról és olyan sokat tudtak róluk, hogy Tiki joggal hihette; megjárták az összes bolygót.

Az egyik csütörtök este Bailee Norman professzor — aki északról jött — így szólt Tikihez:

— Tudod, Tiki, te vagy a legokosabb mindannyiunk között, mert anélkül, hogy az órára néznél, mindig tudod a pontos időt...

A professzorok élénken helyeseltek.

— Egyikünk sem tudja a pontos időt, ha nem nézzük meg az óránkat — mondta John professzor —, legfeljebb csak sejtjük. De Tiki mindig tudja.

Csodálattal nézett az asztalon álló barátjára. (Tiki egyszerű, masszív faóra volt, kerek fehér arccal és hosszú fekete karokkal.)

Tiki melegen megköszönte a profesz- szorok dicséretét és kijelentette, hogy nagyapja is nagyon büszke lenne, ha mindezt hallhatná, majd hozzátette: — Természetesen nem lennék ilyen pontos John professzor úr segítsége nélkül, aki minden áldott este pontosan tíz óra tizennégy perckor felhúz.

Parker Sturge Balwin professzor, aki szintén északról származott közbeszólt:

— Ha te nem lennél olyan megbízható, Tiki barátom, akkor John profeszor, honnan tudhatná, mikor van tíz óra tizennégy perc?

Erre a kérdésre senki sem tudott válaszolni. Rosmini Maximilian professzor

— aki délről származott —, fontos javaslattal állt elő:

— Indítványozom, hogy miután Tiki van olyan bölcs, mint közülünk bárki, joggal viselhetné a Tiki professzor címet.

Készítsük el tehát az erről szól okiratot, írjuk alá mind a öten és, válasszuk meg Tikit új professzor barátunknak.

A javaslatot mind a négy professzor ragyogónak találta és Offenbach Raymond professzor, aki északkeletről származott, „Bravó, Tiki professzor!“ felkiáltással tapsolni kezdett.

Mindezek után Tiki a következő beszédet tartotta:

— Nagyon boldoggá tesz javaslatuk. Biztos vagyok benne, hogy nagyapám éppen ilyen boldog lenne. De attól tartok, ha elfogadnám a Tiki professzor címet, elveszteném a házban levő összes óratársaim barátságát.

Tudjátok, uraim, reggelenként, amikor John professzor úr elmegy az egyetemre, hogy hivatásának eleget tegyen és a szobákat kitakarítják, az egész ház elcsendesedik és csak az órák ketyegését hallani. Ilyenkor beszélgetni kezdünk egymással és elmeséljük egymásnak életünk eseményeit. Fentről és lentről küldjük egymásnak tik-tak üzeneteinket, egyikünk el-elfulladó gyorsasággal, másikunk a maga reszketős lassú módján. A konyhaórának mindig jár a szája, nagyon vidám természetű és igen vékony, magas hangon fecseg. Legjobban Pepitát, a vendégszobában levő gyöngyházzal kirakott árva kis spanyol órakisasszonyt szeretem, különösen akkor, amikor a szívverése olykor-olykor kihagy.

Tiki lélegzetet vett:

— Professzor urak! Van egy régi mondás, melyet még nagyapámtól hallottam. „Szívet szívért!“ És ebben a házban mindannyian ennek a mondásnak a szellemében élünk. így tehát, tisztelt Professzor urak, le kell mondanom a Tiki professzor címről, mert ha elfogadnám, órabarátaim nem szeretnének úgy, mint eddig. Biztos vagyok benne, hogy túlságosan előkelőnek tartanának ahhoz, hogy beszélgetni merjenek velem. Én viszont, bevallom, nagyon árvának érez- ném magam társaságuk nélkül. Kérem Önöket, ne tartsanak ezért hálátlannak.

A professzorok végighallgatták Tiki beszédjét és kijelentették, hogy ezek után még jobban csodálják, mint valaha.

— Tiki! — szólalt meg John profesz- szor. — Én mindig tudtam, hogy remek óra vagy, de most még többre becsüllek, mint eddig. Tény, hogy a házban levő órák távolról sem olyan pontosak, mint te. Az ő kedvükért visszautasítani a professzori címet és megmaradni csak egyszerűen Tikinek — mégiscsak igen nemes dolog.

Rosmini Maximilian professzor megtapsolta John professzor szavait és a többi négy professzor is nagy komolyan bólogatott.

Tiki pedig, hosszú karjait kinyújtva, mosolyogva mutatta az éjfélt. Mikor a négy vendég távozásra készen felállt, Tiki így elmélkedett:

Hiszen a bűbájos kis árva, gyöngyházzal kirakott Pepita órakisasszony a vendégszobából úgysem tudná kiejteni azt a szót, hogy professzor. Csak annyit tud mondani, hogy Tiki, Tiki, Tiki. Egészen álló nap csak azt hajtogatja, hogy Tiki, Tiki, Tiki. PERTL ETELKA fordítása

Luzsicza Árpád illusztrációja

fi :MEK ÓRA