Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-20 / 34. szám
1978. VIII. 20. Égett a föld, füstöltek a kövek, olvadt a fém, omlott a beton, de az esküjükhöz hű emberek nem hátráltak erről a földről. Századok zászlóaljak nyomását viselték el, zászlóaljak ez- redeket őröltek fel. A géppuskák csöve felizzott, a- sebesültek, félrelökve az egészségügyieket, gránátokkal támadtak a harckocsikra. Közelharcot vívtak puskatussal és késsel. S úgy látszott, már soha nem lesz vége ennek az ütközetnek. Ott, ahol körös-körül mindent elborítottak az ellenséges holt* testek, új láncok jelentek meg, s amikor ezeket is elpusztítottuk, újra meg újra feltünedeztek a szürkészöld árnyalakok. Nem csoda, hogy az egyik rohamnál a 8. gárda lövészdandár egyik harcosa így fakadt ki: „Mi az, a földből nőnek ki ezek?“ E napon a hitleristák jelentős erőfölénnyel rendelkeztek, nekünk nagy veszteségeink voltak, és gyakran villant át bennem a gondolat: mennyi fiunk esik el ezen a földön, hányán nem térnek haza. Bonyolult dolog a háborúban a szánalom. A háború kegyetlen valami, és a halál itt elkerülhetetlen. Ha megsajnálunk valakit, mást kell küldjünk helyette. Erkölcsi igazolást egyedül csak az adhat, ha a nehéz pillanatokban együtt vagyunk a harcosokkal, ha együtt éljük át velük a veszélyeket. És megteszünk mindent, amit megtehetünk, hogy óvjuk őket a felesleges kockázattól, s köny- nyitsünk bajaikon: Van egy rendelkezés a háborús évekből fennmaradt dokumentumok között, mely alatt az én aláírásom áll. Később, 1943 végén, a kijevi harcok idején küldték szét valamennyi politikai szervnek, minden politikai munkásnak. Ám az abban leírtak a legfontosabbat jelentették számomra az egész háború folyamán: „Állandóan fordítsanak gondot a harcosok erejének és egészségének megóvására. Megszeghetetlen szabály legyen, hogy a katonák meleg étellel és forró vízzel való ellátásában nem lehet fennakadás. Szigorúan ellenőrizni kell, hogy mindaz, amit az állam a harcosoknak és a tiszteknek juttat, maradéktanul eljusson hozzájuk. Azokat, akik e tekintetben hanyagok vagy tétlenek, szigorúan felelősségre kell vonni. Rendkívül nagy figyelmet kell fordítani az egészségügyi intézmények munkájára. A magasabb egységek politikai osztályai jelöljenek ki munkatársakat, akiik felelnek a sebesülteknek a harcmezöről való elszállításáért és a kellő időben történő orvosi ellátásáért.“ És ma, hosszú évekkel az ütközetek után, rengeteg teendőink között is kötelesek vagyunk állandóan gondolni azokra, akik megjárták a háborút. A hatalmi szervek, minden állampolgár erkölcsi kötelessége, életünk törvénye, hogy gondossággal és figyelmességgel övezzük őket, segítsünk nekik ügyesbajos dolgaikban. V. Az olvasó feltehetően elvárja tőlem, hogy beszéljek a pártpolitikai munkáról, de lényegében már régóta épp erről beszélek. A Kis Föld harcosainak kitartása ugyanis ennek a munkának az eredménye. És a pártpolitikai munka eredménye a hídfőben elrendezett mindennapi élet, a harcosok erejének és egészségének óvása, az időben küldött légihadtest, a vidám tréfálkozások a nyugalom pillanataiban és az önfeláldozó bátorság a rohamokban. S az is, hogy az emberek végig emberek tudnak maradni. Ilyenképpen tehát nehéz volna és valószínűleg szükségtelen is lenne kiemelni ezt a munkát elbeszélésem egészéből. Mivel mérhető, hogyan értékelhető a politikai vezető tevékenysége a fronton? Ha a mesterlövész elpusztít több tucat hitleristát, tisztelet és dicsőség illeti őt. A század visszaver egy rohamot, megtartja a védelmi vonalat, tisztelet és dicsőség a századparancsnoknak és harcosainak. A hadosztály áttöri az ellenséges védelmi vonalakat, felszabadít egy települést, a parancsnok nevét megemlítik a Legfelső Főparancsnok napiparancsában. De nagy az érdeme a politikai munkásnak is, mert felvértezte a katonákat eszmeileg, erősítette bennük a hazaszeretet fennkölt érzését, az erejükbe vetett hitet, s hősiességre Lelkesített. A hadseregben az a jó politikai munkás, akit körülvesznek az emberek, aki pontosan ismeri hangulatukat, szükségleteiket, reményeiket, álmaikat, aki ünleláldozásra, hősiességre ösztönzi ők,et. És ha figyelembe vesszük, hogy mindig is a harci szellemet tartották a hadsereg ellenálló ereje legdöntőbb tényezőjének, akkor a háború éveiben épp a politikai munkásra bízták a legélesebb fegyvert. A katonák szívét és lelkét adzette ő, s enélkül sem harckocsik, sem ágyúk, sem repülőgépek nem biztosították volna győzelmünket. Mindenhol így volt ez, ám a lrritikus háborús szakaszokon, mint amilyen a Kis f öld is, nehéz volna túlértékelni e munka jelentőségét. Némely pillanatban úgy tűnt a harcosoknak, hogy el vannak vágva a Nagy Földtől; ilyenkor meg kellett értetni velük, hogy „elvágva“ az nem azt jelenti, hogy „elszakítva“, s az „elrekesztve“ nem annyit jelent, hogy „elfelejtve“. Rá kellett mutatni, hogy minden fronton folyik a harc a fasizmussal, hogy az egész ország óriási segítséget nyújt nekünk, össze kellett kapcsolni az éppen visszavert támadást az egész szovjet nép által vívott háborúval. Nem hangzatos beszédekre volt itt szükség, hiszen terem se akadt szónoklatokra, hanem őszinte férfibeszédre, mondhatnám azt is, hogy baráti beszélgetésre. Részt vettem a legtöbb pártgyűlésen, amelyet a harcoló kötelékeknél, egységeknél tartottak, de gyakran csak egyszerűen elbeszélgettem a harcosokkal. Rendszerint sikerült megtalálnom a közös nyelvet a katonákkal és a matrózokkal* bár semmiféle különös módszert nem alkalmaztam. Akár komoly, akár vidám dolgokról volt szó, igyekeztem mindig egyszerűen, kiegyensúlyozottan viselkedni. És mindig az igazságot mondtam, bármennyire keserű is volt az. Megjegyzem, találkoztam a tisztek között olyanokkal, akik meg akarták játszani a nyílt szívű, közvetlen fickót, de persze a harcosak azonnal megérezték, a szándékos bizalmaskodásban a hamisat, s akkor már hogyan lehetne őszinteséget várni tőlük. A mi politikai munkásaink, a politi- tikai vezetők, a komszomolszervezetek, az agitátorok többsége meg tudta találni az igazi hangot, tekintélyük is volt a katonák között, és ami fontos, az emberek tudták; az, aki kitartásra buzdította őket, a nehéz pillanatokban mellettük lesz, velük marad, fegyverrel a kezében Alőttük fog járni. Következésképpen a tettekkel, a ' harcokban tanúsított példamutatással megerősített szenvedélyes, pártos szó volt a mi fő fegyverünk. Ezért lettek hát a politikai munkatársak a fegyveres erők leikévé. Magától értetődően részt vettek a támadó vagy a védelmi hadműveletek előkészítésében, nélkülük nem dolgoztak ki hadműveleti terveket. Én például egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor Leszelidze tábornok vagy más hadseregparancsnok, akikkel együtt harcoltam, ne vették volna figyelembe álláspontomat vagy időnkénti igen jelentős korrekcióimat. A parancsot a háborúban azonban a parancsnok adja ki, ez az ő előjoga, és bár a politikai munkatárs is parancsolhat, ezzel a jogával, nézetem szerint, csak kivételes esetekben élhet. Megemlítek egy példát. Egy pártak- tiván, amelyet nekem kellett levezetnem, az emberek sorokat alkotva ültek előttem a földön. Beszédem közepén tartottam, amikor valahol mögöttem, nem is túl messze, német lövedék robbant. Hallottuk, amint repült. Megszokott dolog, folytattam hát a beszédet, de két perc múlva újabb lövedék vágódott be, most már előttünk. Senki el nem mozdult a helyéről, holott ezek a harcedzett emberek tudták: tüzérségi „villába“ fogtak miniket. A harmadik lövedék, ahogy a fronton mondtuk, már a miénk Lett volna. Ekkor kiadtam a parancsot: — Felállni! Balra a mélyedéshez háromszáz métert futva, indulj! Más helyen fejeztük be a munkát. A harmadik lövedék csakugyan ott robbant fel, ahol addig tartózkodtunk. Szótlanul jöttünk el onnan V. Tyiho- mirov politikai tiszttel. — Senki meg sem moccant. Ezek aztán a férfiak! — csak ennyit mondott. Erre gondoltam én is. Ilyen rendkívüli esetekben, akár harcban, akár harci szünetben a po litikai munkatársnak joga és kötelessége kiadni a parancsot. Ám a mindennap; munkában a parancsolást ki kell kapcsolnia, csak magyarázhat és meggyőzhet. Emellett ezt a munkát is okosan és tapintatosan kell végeznie. Még ha valaki hibát követ is el, akkor sincs senkinek joga ahhoz, hogy kiabálással alázza meg az illetőt. Rendkí- kívül visszataszítónak tartom azt a, — ha nem is nagyon elterjedt, de egyeseknél még megmaradt — szokást, hogy beszéd közben felemelik a hangjukat. Sem a gazdasági, sem a pártvezető nem feledkezhet meg arról, hogy beosztottjai csak szolgálatikig a beosztottjai, hogy nem az igazgatót vagy a főnököt szolgálják, hanem a párt és az állam ügyét. S ebben a vonatkozásban mind egyenlők. Aki megengedi magának, hogy a mi rendszerünknek ettől a megmásíthatatlan igazságától eltérjen, reménytelenül kompromitálódik, elveszti tekintélyét. Ha valaki vétséget követ el, viselnie kell minden felelősséget a párt, a köz- igazgatás vagy a bíróság előtt is. De semmiképpen sem szabad megsérteni az emberek önérzetét, megalázni méltóságukat. Ez a véleményem ma, és ezt a szabályt követtem a háború éveiben is, ebben a szellemben törekedtem nevelni a politikai osztály apparátusát, amelynek a vezetésével megbíztak. Meg kell mondanom, hogy harcos tisztek összeforrott kollektívája volt ez, olyan tiszteké, akik kijárták a pártmunka iskoláját, tapasztalattal és ismeretekkel rendelkeztek, kitűntek kAzdeményező- készségükkel és bátorságukkal, életüket kockáztatták, a harcok során ott, ahol a helyzet megkívánta. Nem mindegyikük élte meg a győzelmet, de valamennyi becsülettel teljesítette a kötelességét. Jó érzésekkel gondolok vissza rájuk. A háború idején sokszor fejeztem ki nekik a parancsnokság elismerését, sok kitüntető oklevelet írtam alá, de büntetést, emlékszem, egyszer %em róttam ki. Nem azért, mert olyan „jóságos“ voltam, ellenkezőleg, semmi könnyítést nem kaptak, még ha éjjel-nappal kellett is dolgoznunk egyfolytában. Egyszerűen tudtam, hogy mindegyikükre bátran támaszkodhatom, és nem is csalódtam soha. Hogy az olvasó mégis maga elé tudja képzielnd az embereinket, legalább egyiküket-másikukat megnevezem. Egyik helyettesem, Sz. Sz. Pahomov volt, az agitáciős és propaganda alosztály vezetője. Minden helyzetben nyugodt, első pillantásra még lassúnak is tűnő, de amikor az ügy szempontjából szükséges volt, sűrített energiájú, határozott emberré változott át. Mindig megtalálta azt az egyetlen szót, amelyre a harcos épp az adott pillanatban rászorult.- Ezért a többieknél gyakrabban vontam be őt a haditanács felhívásainak és más, nagyon fontos dokumentumoknak a megszerkesztésébe. Volt egy rendkívül megnyerő emberünk, A. A. Arzumanjan őrnagy, előadó és propagandista, aki nemcsak széles látókörrel rendelkezett, hanem nagyszerű humorérzékkel is, ami soha sem árt. Már akkor tudtam, hogy nem mindennapi ember. Nem lepett meg, hanem nagyon is megörültem neki, hogy a háború után Arzumanjanből akadémikus lett, később a Szovjet Tudományos Akadémia Elnökségének tagja. Hozzá hasonló kitűnő propagandista volt I. V. Scserbak, aki már a háború előtt a történelemtudományok kandidátusa volt. Széles körű ismeretekkel rendelkezett G. N. Jurkin is. Mellesleg megemlítem, hogy az ő példája nyomán meg lehet ítélni a politikai osztály munkatársainak bátorságát. Még a no- vorosszijszki támadó hadművelet idején közvetlenül a harcmezőn tüntette ki őt a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka Vörös Zászló érdemrenddel. És ha már ennyire előreszaladtam, kiegészítem ezt még azzal, hogy a hadműveletben való részvételért ugyanilyen magas elismerést kapott a 18. hadsereg valamennyi politikai munkatársa. (Folytatjuk) Felvonulás a Vörös téren Le onyid lljics Brezsnyev: 1 3 'PH » sFThJ^ líÉ ii b g k 11 I n Sf M Ép? I mm II * ||fi9
