Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-20 / 34. szám
I A falu Gömörhorka (Gemerská Hörka) hegyre kapaszkodó utcáit járom. A hnb elnökének lakását keresem. Síksághoz szokott szemem mindenütt hegyet lát. A falu a hegylábtól egészen a Sajóig húzódik. Lenn a völgyben füstölög a jó öreg cellulózgyár kéménye, amely szinte jelképesen emelkedik a falu fölé. E gyárnak már a múltban is meghatározó szerepe volt a lakosság szociális életében és haladó gondolkodásában. Kevés falu tud az országban ily gazdag múltat felmutatni. Múlt. Könnyű ma ezt kimondani, de annál nehezebb volt apáinknak megélni. Érdemes párttagok nevét kérdeztem Hurálc Zoltántól, a hnb elnökétől. - ( — Jöjjön — fog karon —, én elvezetem két veterán kommunistához. így kettesben indultunk el, először Dusza Bálinthoz. Amerre mentünk, egymást váltogatták a régi, egyszerű és csinos, leginkább zöldre festett, villaszerű házak. Az elnök elmondta a kettősség okát Is. — Lenne itt is mód az építkezésre, de községünket 1962-ben a „nem fejlődők“ közé sorolták, azóta nagyon kevés építkezési engedélyt adtunk ki. Az idén végre sikerült a járási nemzeti bizottság tanácsával megegyeznünk abban, hogy évente legalább öt engedélyt adhatunk ki új házak építésére. Aztáh csak úgy kapásból sorolja, mi minden épült az utóbbi évtizedekben: új iskola, hatvan férőhelyes óvoda, korszerű művelődési ház, nyitott fürdőmedence, 7600 méter utat porta- lanítottak. Szép az új választási tervük is. A cél volt a fontos Közben megérkeztünk Dusza Bá- lintékhoz. A hajdan bérházban lakó proletár ma szép négyszobás, összkomfortos lakásban lakik a lányával és két unokájával. Erzsiké, a harmadéves iparista az új Moszkvicsot mosta az udvaron. A 65 éves Dusza bácsi fát aprított. Vele volt a veje, Gál Zoltán is, a cellulózgyár üzemi szakszervezetének elnöke és a népi milícia parancsnoka. Nagyon kedvesen fogadtak. — Mindig hittem igazunk tisztaságában és győzelmében — mondta, majd a legnagyobb természetességgel így folytatta. — 1968-ban is ki mertem mondani, mint aZ SZLKP Központi Bizottságának tagja, (két évig volt az), hogy amit Dubőekék csinálnak, az egyenesen az ellenforradalomhoz vezet. Fejbelövéssel fenyegettek. S az idő akkor is bennünket, elvhű kommunistákat igazolt. Elhallgatott, s tűnődve nézett ma□usza Bálint ga elé. Szemében most is a régi forradalmár tüze villant fel. — Elégedetlenség azért van bennem, mert már nem tudok a mozgalomért többet tenni. — Mikor kezdte? — Mikor? Tizenkét éves koromban már a Kommunista Ifjúsági Szervezetben dolgoztam, 18 éves voltam, amikor 1932-ben beléptem a pártba. — Munkahelye? — Az apám is a cellulózgyárből ment nyugdíjba, én is innen mentem. Bár még mindig bejárok dolgozni, nem tudok a gyártól megválni. Nekem a gyár nemcsak munkahelyem volt, annál sokkal több. A legnehezebb időkben is helytálltam és védtem a gyárat. Életem nagy része itt telt el munkában, harcban. Innét indultunk, mi horkai kommunisták is az 1938-as nagy tüntetésre Kassára, de hiába volt minden, mert az uraink elárultak, s jöttek a kakastollas csendőrök, aztán az értelmetlen, embert megalázó háború. 1945 februárjában a magyar hadsereg katonái fel akarták robbantani a gyárat. Ekkor még mindig illegalitásban dolgoztunk, s én kaptam feladatul ennek a megakadályozását. — Hogyan történt ez? — Kapcsolatot kerestem a parancsnokkal, akinek századosi rangja volt. Már korábban megtudtam, hogy pedagógus és erősen németellenes. Lassan a bizalmába férkőztem, s meggyőztem őt, hogy mit jelentene számunkra, ha felrobbantanák a gyárat, hiszen ez adja mindennapi kenyerünket. Mondtam, mi is magyarok vagyunk, így hatottam a nemzeti érzésre, a párt ilyen utasítást adott. — Végül azt mondta: jól van, magára bízom, de én nem tudok semmiről. Másnap parancsot adott az azonnali elvonulásra és a robbantásra is. Én már ekkor ott feküdtem a gyár tövében, s elvágtam a gyújtózsinőrt. Ök elvonultak, a gyár pedig épségben maradt. Majd jöttek a németek, hogy leszerelik, de azt is megakadályoztuk, éjszaka leszereltük a főbb alkatrészeket és eldugtuk. Egy mozdonyból Is sikerült kiszerelnünk a dugattyúkat. A felszabadulás után ezzel a mozdonnyal indult meg a közlekedés a pelsőci és a füleki vonalon. Ezzel vittük az első vagon árut is Miskolcra, az ott állomásozó szovjet egységeknek. — Mi kommunisták, sohasem tétlenkedtünk. Közben partizánokat is küldtünk át a szlovák határon. A falunkból tizenhatan harcoltak a szlovák partizánokkal. Nem véletlen tehát, hogy Gömör- horka is, akárcsak szülőfalum, Lelesz, a „kis Moszkva“ jelzőt kapta. Illették vörös jelzővel is, de nevezték a hűség falujának is. Mert a falu 38 kommunistája minden időben és minden körülmények között hű maradt elvéhez, falujához^ a munkát, kenyeret adó gyárhoz és osztálytestvéreihez. Olyan falu ez, amely összekötő kapocs is volt egyben a szlovák és a magyar nemzetiségű munkások között. Dusza Bálint az új rend építésében is szellemi, s ha kellett, fizikai munkával vette ki a részét. Volt járási párttitkár, majd a jnb elnöke. — -1952-ben 32 egységes földművesszovetkezetet alakítottunk meg. Talán ezekre az évekre vagyok a legbüszkébb — mondja. Dusza Bálint sok évtizedes párt és társadalmi munkájának elismeréséül megkapta a Munkaérdemrendet. Mik már jobb A hajdani 38 kommunista közül már csak egy páran élnek, köztük van a 78 éves Bacsó István bácsi is. Ö ott volt a párt születésének a bölcsőjénél, 1921-től párttag. Apja is részt vett a munkásmozgalomban. Mind a ketten a cellulózgyárban dolgoztak. Apját forradalmi tevékenységéért 1926-ban nyugdíj nélkül bocsátották el a gyárból. Pista bácsiék kilencen voltak testvérek, neki hét Bacsó István gyermeke van, öt lány és két fiú. Egy szalmatetős bérházban laktak, ma mind a hét gyerekének saját háza van. O a 45 éves Zoltán fiával lakik. Zoltán esztergyályos a cellulózgyárban, Pista öccse is itt dolgozik, mint gépkocsivezető. Mind a ketten párttagok. Pista bácsi beteg arca felvidult, amikor megmondtam, miért jöttem. — Hát gondolnak még az öreg Bacsóra is! No, ez jólesik. Ettől talán hamarabb meggyógyulok — mondta élcelődve, de aztán hosszú köhögésbe fulladt a hangja. — -Pista bácsi, mire emlékszik vissza legszívesebben az életéből? —' Mire? Az egész harcos életemre. Hiába volt nehéz, de nekem szép volt. Van egy nagyon kedves emlékem az 1927-es pelsőci területi konferenciáról is. Sillingelnél együtt ebédeltem Gottwald elvtárssal. Silling- nének öt tyúkja volt, mind levágta, 14-en ültük körül az asztalt. Gottwald elvtárs nagyon közvetlen ember volt, igen megszerettük már akkor. Neki köszönhetjük, hogy a gyárat nem szerelték le. Meg szép volt az is, amikor 1938-ban biciklin mentünk Kassára tüntetni a köztársaság mellett. A nagygyűlés után mindenki a saját anyanyelvén énekelte az Internacio- nálét. — Hogy alakult aztán az élete? — Engem már 1933-ban elbocsátottak a gyárból, és az egész republi- kában nem kaptam munkát. Napszámba jártam, harmadában kapáltam, meg kepében arattam a nagygazdáknál. Sokszor még sült krumpli se került az asztalra. Ilyenkor, hogy fájdalmamat enyhítsem a hét éhező gyermekemet látva, azt mondtam nekik: énekeljük, gyerekek, azt hogy: Kölyköd ordít szüntelen, mert nincs otthon kenyér, Nézd csak ott a nagy urakat, hogy él és henyél, / Ropogjon puskapor, / Ha nem enyhül a nyomor, Seperd el őt mind egy szálig, / S nem lesz többé proletár vér, / Nem lesz többé proletár vér! Együtt dúdoltam vele a gyermekkoromból oly ismerősen csengő dalt, amit mi is sokszor elénekeltünk édesapámmal a petróleumlámpa fényénél, sült krumplit hámozgatva ... — így volt az akkor, kérem. Engem minden két hónapban bevittek a száraz deszkára (börtön) Rimaszombatba. Állandóan megfigyelés alatt voltam. — Mikor került vissza a gyárba? — Csak a felszabadulás után. — S ma? — Már dédnagyapa vagyok. Van tizenegy unokám és két dédunokám, s boldog vagyok, hogy nekik már jobb, s gondatlan, szép gyermekkort élnek. - Ez mindenért kárpótol. Igen, az unokáknak már jobb, ez a tudat teszi boldoggá őt is, mint minden igazi forradalmárt. Mert ök sohasem magukért, hanem a célért harcoltak. S a cél egy olyan társadalmi rend felépítése volt, amelyben már nem lesznek szalmatetős viskók, s bennük éhező gyerekek. ★ A veterán kommunisták tíz éve azért kérték és várták az internacionalista segítségnyújtást, mert látták, hogy Csehszlovákiában veszélybe került a szocializmus, a munkáshatalom. Ma büszkén gondolunk arra, hogy az eseményeket helyesen látták és a válságos napokban is hűek maradtak meggyőződésükhöz, helytálltak. TÖRÖK ELEMÉR „Az üt szocialista ország szövetséges hadseregeinek bevonulása Csehszlovákiába az internacionalista szolidaritás aktusa volt, mely egyaránt megfelelt a csehszlovákiai dolgozók, valamint a nemzetközi munkásosztály, a szocialista országok közösségének és a kommunista világmozgalom közös osztályérdekeinek. Ez a nemzetközi akció ezer és ezer ember életét mentette meg, biztosította a békés és nyugodt munka külső és belső feltételeit, megerősítette a szocialista tábor nyugati határait és meghiúsította az imperialista köröknek a második világháború eredményeinek revíziójával kapcsolatos reményeit... Az augusztusi internacionalista akció, amely megmentette a szocializmust Csehszlovákiában, erős hátországot teremtett a csehszlovákiai kommunisták számára, akik — hála ennek a segítségnek, most már teljes mértékben kibontakoztathatták saját politikai harcukat az ellenforradalmi, szocialistaellenes és jobboldali opportunista erők ellen és politikai eszközökkel küzdhették le a szocializmust fenyegető ellenforradalmi veszélyt Csehszlovákiában.” (Részlet a CSKP XIII. KONGRESSZUSA UTÁN A PÁRTBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN KIALAKULT VÁLSÁG TANULSÁGAI című dokumentumból) 1978. VIII. 20. N n
