Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-30 / 31. szám

A DALOS ELBUJDOKOLT Nevét nem tudom, magamban csak Dalosnak neveztem. Már néki sem ért „szívéig a dal“, de ajkáról még felbúgott olykor hal­kan, tétovázón. Szombatonként. Ak­kor járt ide, liternyi vörös bort po- harazgatott csendes, sarokasztalhoz tapadó magányában. Már vártam, fi­gyeltem, megszerettem, talán őt. ta­lán dalait s olykor azon kaptam ma­gam, hogy vele dúdolok; Hat hete nem láttam, elbujdokolt valahová ... Aznap sem ivott többet, s ugyan­úgy visszafogva, tapintatosan bugy- gyant ki ajkán a dal, mint mindig; senkit sem zavarhatott. Csak a pin­cérnő lehetett ingerült valamiért. Ta­lán mert szokatlan volt néki a hely, a társaság, az itt uralkodó — akkor még jellemző — hangulat. Második napja dolgozott itt, az új helyén. „Csírájában kell elfojtani az ilyes­mit,“ gondolhatta, ha szokott gondol­kodni, s vadul, nyers erővel robbant ki, ledorongolóan: — Mit képzel ma­ga, hol van, az erdőben!? Itt nem lehet énekelni! Az öreg nem szólt, megszégyenül­tem zavartan meredt poharába. Né­hány percig. Aztán megfeledkezett az egészről; ajkán kicsúszott az újabb strófa: A pincérnő — úgy érzem — erre várt, s már tajtékzott is fortyogom Az öreg mintha megsüketült volna, mintha nem is hallaná a nő rikácso­lását, énekelt tovább. A pincérnőtől már csak ocsmány­ságok pöfögtetésére tellett. S az öreg e zaftos sértegetéseket sem hal­lotta meg, sőt, mosolygott, úgy éne­kelt tovább. S már nem volt egyedül, hárman-négyen vele énekeltek. Majd nyolcan-tízen. Aztán mindenki, még a véletlenül odacseppent alkalmi vendégek közül is néhányan. Cinkosok, szövetségesek lettünk néhány dal, néhány perc ere­jéig. Kisebb-nagyobb csoportokra osz­tódva, együtt is mentünk el. Az ut­cán is csak lassan halt el a nótázá- sunk... Most, néhány hét után ide vetődve, megbénít a gyökeres változás. Van biliárdasztal, s eltűntek az abroszok, lehet asztalt-dörömbölve zsugázni, s a mellékhelységben orrba vágni azt, aki valamiért nem tetszik vagy mert szemlátomást gyengébb. Min­dent lehet, csak dalolni nem. A kö­zönség szemlátomást kicserélődött, kórólelkű kriplik, kocsmavitézek ott­hona ez. Nincs is itt olyan, aki da lolna. KULCSÁR FERENC VERSEI KICSI M Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem. Csingilingi, csingi, csing. Viszlek a napra: kint a szép hatalmas megtekint. A dió: a d, az i az ó érik már, dörren — így a jó: szép-anya nyelvén hallható. Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem. esik Villámlik és aztán dörög, amint írva van, mennydörög. A zord időben sietősen átfesti a láng az eget — mint a film, a villám lepereg. És esve van, és írva van. Az ég a földdel elvegyült. Világosúl, kukorít a kaikas. Fecske csivog — a halál elkerült. És nevet a földműves, és jegyzi a szépműves: eső után nőnek égig kukoricák s akik nézik. így készül a vers és így szül a kozmosz fényt és átkot, így szövik át a világot villámok és emberek. KOSITA JÓZSEF: . MUSKÁTLIS LAKY Állok csak e vászon előtt uram, himbálódzva, dülöngélve, részegen a maga vászna előtt... Nem vagyok én sem tengerész, sem kalandor, uram, csak szédülök e szempár melegében és hallgatok, és szokatlanul nagy zavarban vagyok e tűz előtt, e kéz előtt, mely átlobogva, túlmutatva rajtam virágot nyújt az örökké eljövendő emberiség felé. JÁTÉK ÉS FÁJDALOM Megtisztulván immár a megtisztulandőtól, vajon hová értem? Ha az írott írás jót áll egyszer értem, bizonyságul majd megértem, hogy önnön sorsomra megértem? A kevésnél még kevesebbet éltem. És életre hogyha kevés az élet, huszonnyolcévesen mennyit érek? Kevesebbet mint amennyit érek? Poms ÉNEK Kiittad a forgó kultúrák italát és részeg vagy. A szíved télen át csikorgóit a hószikrás időben. A szíved — ó, csalétek — a szíved tőrben. De erős vagy! S a medve brummogó! Vár még biztos egy éjszakád! Ó, az ostor akkor rajtad csattan el. Teljes erővel majd akkor vétkezel. Hát... Dolgozom. Életem rettentő, szép jogom. S a sors olykor a körmömre ég, és szívverésem olykor kihagy. Szabad lennék? Túlontúl szabados a kérdés. A földön lakom, Erre sok űrhajó jön-megy és el-elgondolom, hogy szállnak fényes ahlakok a lengedező szösz-sötétben. így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden jülke-fényben, és könyöklők és hallgatok. A MOZI ELŐTT Állok a mozi előtt, várok. Rágyúj­tok egy cigarettára. Nézem a plaká­tokat, képeket. — Kérek egy cigit, bácsi, csak egyet adjon. Három lurkó. Ötödikeseknek nézem őket, de lehet, hogy kisebbek. Három barna legényke. Szutyikosak, sárosak, rosszul öltözöttek. Bűz árad felőlük. Körülfognak. Bárányszemekkel bá­mulnak. Én meg őket — szelíden. Szóhoz sem jutok, csak a fejemet csóválom. Majd összeszedem magam, de mielőtt elkezdeném tanmesémet, ismét megszólal az egyik: — Na, ne habozzon öregem, ad vagy nem ad? Nem vagyunk már gyerekek! Mire a másik: — Csak egy kicsit úgy nézünk ki! — A, hagyjátok, — szól a harma­dik — ismerem őt, még megírja! Na, gyertek menjünk. Találunk egy ren­desebbet. És otthagynak ... 1978. VII. 30. o X s £ 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom