Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
* ti o 11 A Német Szocialista Egységpárt VIII. kongresszusán elfogadott művészetpolitikai határozatoknak, amelyek megkísérlik néhány, a hatvanas években kibontakozó irodalmi irányzat áthidalását, jelentős szerepük van abban, hogy a társadalmi folyamatok körvonalai világosabban rajzolódnak ki a hetvenes évek NDK-beli irodalmában, bár ez az időszak sem egységes. I. Magatartásformák A társadalmi rendszerek harcának, valamint a tudományos-technikai haladás következményeinek problémáira érzékenyen és sokrétűen reagál irodalmunk. A korábbi szakaszok lelkes magatartásformáival szemben, amelyek nagymértékű szertelenség és leegyszerűsítés hordozói, a történelem menetével és előrehaladásával kapcsolatos illúziók feladásáról, illetve elvesztéséről beszélhetünk. Mindez sok pozitívumot hoz magával: a valóság iránti érzék fejlődését, a szépítetlen ábrázolásra való törekvést, az elemzőerő megnövekedését, és olyan felfokozott képességet, amellyel különbséget tudunk tenni a kívánt és a való között. E kettőt ösz- szetévesztő elképzeléseket és irodalmi mintákat szerzőink elutasítják, a célokat, ha nehezen is, de megvalósítha- tóknak, elérhetőknek láttatják. így Volker Braun mindjárt a kezdet kezdetén a szocialista gazdasági integrációt az ellentmondások új minőségeként jellemezte, azonban felismerte benne a helyesen kitűzött célt, feltárta emberi és időszerű voltát. A jelen elkötelezett történésze megpróbálja megállapítani, hogy az emberiség kommunizmus felé vezető útjának melyik pontján folynak a ma harcai. Az így elénk vetített történelmi helyzetképekből következnek az egyéni cselekvés meghatározó tényezői a társadalomban, de a mozgási lehetőségek szélső határai is feltűnnek. A VIII. pártkongresszus körüli időszak ebben a tekintetben figyelemre méltó előrehaladást hozott. II. Anyagok és témák A mai szociális valóság központi témáival való megbirkózás nagy nehézségekkel jár, és a nyilvános elismerés sem a legkedvezőbb. Többek között Brigitte Reimann, Karl-Heinz Jakobs és Volker Braun nagy erőbevetéssel törekszik a folyamatban levő és nagyon bonyolult viszonyok áttekinthető ábrázolására. A szóban forgó témák: a munka a technikai-ipari erőlehaladás feltételei között, a munkásosztály szerepe, nagy folyamatok irányításának problémái. Jelentősen megpőtt az olyan törekvések szerepe és jelentősége, amelyek viszonylag kis anyagfelhasználás ellenére is a társadalom egészének ábrázolására törekednek. A nemek közti viszonyt gyakran azzal a határozott céllal választják a műalkotás tárgyává, hogy mérleget állítsanak fel a marxi felfogás értelmében, mely szerint a dő helyzete a társadalomban annak kulturális szintjére utal. A rész és az egész közti összehasonlítható viszony alapján nyomul előtérbe a művész önábrázolása, az emberi egyéniség vonásainak minél gazdagabb bemutatására helyeződik a hangsúly. * A Sinn und Form című folyóirat 1978/1. számában megjelent tanulmány rövidített változata. Több szerző újra feldolgozza a közelmúlt tapasztalatait, hogy az előzmények alapján még érthetőbbé tegye a jelent. A haladás ellentmondásairól van szó, amikor megfogalmazzák a természet és környezet iránti aggodalmat, a hagyományos életformák felbomlását (különösen vidéken), és az egyre távolodó gyermekkor emlékét. Ugyanakkor a korlátozott anyagfelhasználás következtében gyakran lemondanak az átfogó ábrázolásról, a valóság még néhány költőivé tehető területére irányítják figyelmüket. Figyelemre méltó és sokat ígérő néhány kísérlet egy szintetikus stílus megteremtésére, mely közvetlen és közvetett ábrázolási módszerek összekapcsolásával jön létre. Fellelhető benne a dokumentum és az utópia, a lírai elmélkedés, fantasztikus-irreális szerkezetek létrehozása. Itt főleg a következő műveket kell megemlítenünk: Erich Köhler: Krott, Hinter den Bergen (A hegyek mögött); lrmtraud. Morgner: Trobadora Beatriz ...; Heiner Müller: Zement (Cement). Az új témák meghódítására nem helyeznek az írók olyan súlyt, mint arra az új szemléletre, amelynek alapja a szocializmus nyújtotta tapasztalatok növekvő halmaza az NDK-ban és a többi szocialista országban. A rendszerünkre jellemző általános vonások nemcsak ott jutnak érvényre, ahol más szocialista országokról és azok polgárairól van szó (útleírások, fordítások), hanem az NDK-ban végbemenő fejlődés dialektikájának elemzésében is. III. író és olvasó A legtöbb szerző folytatja azt a demokratikus és szocialista irodalmi hagyományt, amely hangsúlyozza az író társadalmi felelősségét. E folytonosság keretein belül új kapcsolatok alakultak ki a szerző és az olvasó között, mivel az írók többségét tudatos életük nagyobbik felében, a fiatalabbakat egész tudatos életükben ugyanazok a szociális hatások érték, mint az olvasóközönséget. A szocializmus fejlődése folyamán közös világnézetük alapjai jelentősen kiszélesedtek, illetve az ehhez szükséges feltételek javultak. Az író önmegértésében egyre növekvő szerepet kap a szerző és az olvasó egy sorba való állításának pillanata — vonatkozik ez mind az irodalmi célkitűzések kiindulópontjára, mind magára a művészi alkotásra. Az író úgy akarja magát megértetni, mint aki — tekintet nélkül tevékenységének különös voltára — a saját hatáskörében ugyanazt tapasztalja és kívánja, mint mások a saját hatáskörükben. Olvasóközönségénél jelentős mértékű elvi egyetértést tételez fel, sőt ebből következtet különös tevékenységének indokoltságára, amikor embertársainak esztétikai befogadóképességére épít: az olvasó feje helyettesíti a szerző figyelmeztető mutatóujját. Némelyik szerző átmenet nélkül helyettesíti a realisztikus ábrázolási módot utópisztikus elemekkel, ezáltal kihívja és ösztönzi az olvasó megkülön- köztető-készségét. IV. Befogadási formák Az irodalom befogadásának legfontosabb formája az egyéni olvasás négy fal között — a legfontosabb forma nemcsak mennyiségi szempontból, hanem azért is, mert segítségével értjük meg legjobban a társadalmi ügyeket. A túlsúly, amelyet a próza az irodalom iránti érdeklődésben biztosít magának, a társadalmi önmegértésben játszott, semmivel nem helyettesíthető szerepével magyarázható. Ennél az oknál fogva az olvasás erénye nem csökkent a tömegkommunikációs eszközök erős befolyása alatt. Sőt ezek — a maguk módján — elősegítik az irodalmi közvetítést. Másrészt új írásmódok kialakulását is ösztönzik fStrittmatter, Kant, Christa Wolf.) A költészet befogadása is főleg individuális-olvasás útján történik, mivel ez nagyrészt inkább olvasásra alkalmas. Ahogy lírai próza keletkezik, amely majdnem teljesen lemond a cselekményábrázolásról és kompozíciós alap- elvét elmélkedéséből fejleszti ki, úgy jön létre prózai költészet, amely csendes gondolkodásnak vet alá tartásmő- dokat, megfigyeléseket, érzelmeket. A megszerkesztett verseskötetek, amelyekben az egyes költemények az előttük és utánuk. állók között elfoglalt helyzetüknél fogva járulékos jelentőséget kapnak, mint befogadási formára szintén az olvasásra utalnak. Anélkül, hogy az ilyen költészetet lebecsülnénk, ebben az összefüggésben mégis figyelmeztetnünk kell arra, hogy ■ például Weinert és Kuba a versek könyvlapok közé zárását erősen ellenezték. Az irodalom olvasás általi befogadására való összpontosítás a beidegződött szokásokra és a kollektív, illetve nyilvános befogadási formák fejletlenségére vezethető vissza. A nyilvános közlés és az irodalmi alkotás között olyan szakadék áll, amely nem felel meg a forradalmi munkásmozgalom hagyományainak. A színházban a művek hagyományos, passzív befogadása dominál. A színpad Schiller által megálmodott bírói joghatósága alig valósul meg. Az embert aktív hozzáállásra, a világ megváltoztatására késztető színházi előadás csak szórványosan látható. Ha Brecht élne, Heinét idézné: „Sárkányfogakat vetettem és bolhákat arattam.“ (Brecht utódaként jelentős sikereket ért el az epikus színház továbbfejlesztésében Peter Hacks.) A munkásosztályt hatalma gyakorlása közben ábrázoló darabok elmaradnak a színpadról. A forradalmi örökségnek ezen a téren kis esélye van újabb próbatételre. Ezzel szemben nő a bohózatok száma, amelyek önajná- rozással teli humorukkal pontosan az élet mellett siklanak el. V. ESZTÉTIKAI ÉRTÉKELÉSEK Már majdnem kétszáz éve azt beszélik, hogy Németországban nem létezik vígjáték, mivel nincs „társadalom“. Az itt negatívan konstatált összefüggés az „irodalmi társadalom“ (Becher) fejlődése és az irodalmilag-esztétikailag komikus között nem vonatkoztatható az NDK-irodalomra. Sokféle kezdeményezés figyelhető meg a komikus értékelés terén, amely mindenütt felvillan, ahol a szerző és az olvasó a már említett egy szintre való helyezése létrejön, s megvan a kettőjük közti helyes kommunikáció. A humor, irónia, szatíra, szarkazmus és a groteszk felfedezése és megértése az irodalmi szövegben a lelki befogadás azon élvezetet nyújtó fajtái közé tartozik, amely nagy mértékben hozzájárul az irodalmi közlés működéséhez. Jelek átadása ez, ami egybehangoltságot eredményez. Az ezo- retikus irodalommal ellentétben, az NDK-irodalom demokratikus volta lehetővé teszi mindenkinek a közreműködését. A komikus értékelések azon fontos esztétikai lehetőségekhez tartoznak, amelyek a figyelmeztető mutatóujjról való lemondásból következnek. Egy probléma megértését jelzik, az összefüggések áttekintéséről tanúskodnak, fölényt nyújtanak, emberekről és emberekhez szólnak, akik nem akarnak maguk között szolgákat, és maguk fölött urakat látni. Az NDK-irodalom fontos oldalai ezen összetevők nélkül meg- érthetetlenek. A komikus iránti érzék által megértjük Köhler utópisztikus stíluselemeit, Jakobs szöveg-montázsait, Braun asszociációkban gazdag költői nyelvét. Közben nem komolytalan dolgokról van szó, hanem egy nézőpont kiemeléséről, amelyből a dolgok áttekinthetőek és elvesztik nem kívánatos vonásaikat. Herman Kant Aufenthalt (Tartózkodás) című műve példa arra, hogyan lehet elbeszélni azt, ami sok szörnyűséggel és rútsággal terhelt. Pont ez hiányzik Max Walter Schulz Triptychon mit sieben Brücken (Oltárkép hét híddal) és Jurij Brézan Krabat című történelmi—filozófiai szempontból igényes regényéből: hiányzik belőlük valamilyen közvetítő elem, amely a súlyos gondolati „rakományt“ az olvasóhoz juttatná. A komikus ellentéteként kezd egy irányzat az elégikus, ritkábban a tragikus közelségében kirajzolódni. A szerző érezteti velünk érverését, régimódi kifejezéssel élve: „szívének vérével“ ír. Ez persze nem zárja ki a gondolati szférát és az analitikus erőt, ahogy ezt például Christa Wolf bizonyítja. Némelykor házasságot kötnek a komikus és a szubjektív-elégikus magatartásmódok, s gyakran ezekből a házasságokból származnak az NDK-irodalom legjobb alkotásai. így Erwin Strittmatter néhány elbeszélése, Sarah Kirsch és Volker Braun költészete vagy Herman Kant imént említett műve. Talán ilyen módon ábrázolható a legjobban napjaink embere kapcsolatainak sokrétűségében. HAJÖS LÁSZLÓ fordítása Kopócs Tibor: Az ETŰDÖK ciklusból
