Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
Andrej Chudoba A nap már felkelt, amikor hazaértem. Alig aludtam négy órát. Arra ébredtem fel, hogy valaki megkopogtatta az ablakot. Először azt hittem, a postamester, de a kopogás erősebb, határozottabb volt. Nehézkesen feltápászkodtam. Rádöbbentem, hogy ruhástul aludtam, és nagyon megizzadtam. Az ablakhoz támolyogtam. Az ablak alatt fiatal, khakiszinű zubbonyos férfi állt. Fényképes igazolványt mutatott föl. majd megkért, nyissam ki az aitót. Elnézést kért, hogy zavar, de nagyon fontos. Bejött, körülnézett a szobában, legjobban a térkép vonta magára a figyelmét. Megkérdezte, mit tanulok. Mondtam neki valamit a gno- mikus módszerről. Érdekes — mondta, majd megkérdezte, egyedül lakom-e itt. Bólintottam, és hellyel kínáltam. Leült, én pedig álmosan bámultam rá. Kissé cingár férfi. Inas kun arc, vékony nyak, válla a túl széles zubbonyban keskeny volt. Feljegyezte személyi adataimat, aztán a jegyzetfüzetet mellényzsebébe csúsztatta. Észrevette a telefont is, megkérdezte, működik-e. Igen — feleltem, mire ő ismét mondta, hogy érdekes. Kinyitottam a cigarettás dobozt. Kedvesen megköszönte, és megkérdezte, hogyan utaztam. Illetlenül ásítottam, de nyomban elnézést kértem, valamelyest észhez kell térnem, mentegetőztem. A férfi ezt is válasznak vette, megjegyezte, hogy ő sem utazik szívesen éjszaka. Azután csak úgy mellékesen megkérdezte: — Ismeri ezt a nőt? Egy fényképet mutatott, olyan kézitükör nagyságút. Lapos, megvilágított arcot, kifejezéstelen szemet láttam. Fejemmel nemet intettem. A férfi kissé elkomorodott, és másképp fogalmazta meg a kérdést. — Nem is látta soha? — Kétlem. Bizalmatlanul összehúzta a szemét. — Tegnap sem? — Likát? — Akkor hát mégiscsak ismeri! — 0 az? — Nem hasonlít rá?-r De hát én nem ismerem! Majd pontosabban megmagyaráztam: — Illetve ... sosem láttam. Kissé gúnyosan elmosolyodott. — Hm... és honnan ismeri a fedőnevét? — Egyszer telefonált nekem. — Mit akart? — Beszélgetni akart velem. — Csak.úgy, minden ok nélkül ... Unatkozott? Csípős hangja kellemetlenül érintett. — Igen, pontosan úgy, ahogy mondja — vetettem oda. Éppoly élesen megkérdezte: — Azt hiszi, viccből vagyok itt? Elvörösödtem. — Bocsásson meg... de úgy van ahogy mondom. Felállt. — Kérem, ahogy óhajtja, de akkor velem kell jönnie — mondta fagyosan. — Hová? — Meglátja. — Minek? Mi történt? — Nemsokára megtudja. Az órájára pillantott, figyelmeztetett. — A kocsi az iskola előtt vár. Ha lehetne, minél hamarabb ... öt perc múlva indultunk. A tiszta levegő fokozatosan átforrósodott, s az éles fény szúrta * Részlet a szerző Egy nyár a szeplős szűzzel című, a közelmúltban megjelent regényéből. a szemem. Fásult voltam, mintha gyűlölt italtól részegedtem volna le. Szédültem, a tárgyak gyorsan és váratlanul tűntek el. Nem hagytak emlékeket maguk után. Az üresség aránytalanul felnagyította szorongásomat. Éreztem, valami vár rám, s én rettegek tőle. Ügy tűnt fel nekem, hogy mindenki, akivel találkoztunk, nagyon meglepődik. Mintha nem autón utaznánk, hanem narancsszínű vitorláson. Minden idegszálammal aludni kívántam, s álomra készülődő érzékszerveim kivetették a tolakodó fényt, kivetették a szemem elől röppenő benyomásokat. Agyamban még a tegnapi hőség zúgott, aludni kívántam. Lehunytam a szemem, de égett a szemhéjam. Útitársam kinyitotta az ablakot. Beszippantottam a kintről jövő édeskés füstszagot. Megkérdeztem: — Nem reggelizhetnénk meg valahol? Megálltunk egy büfé előtt valamilyen kisváros peremén. Az ablaknál álltam, tejet és zsemlét rendeltem. Reggelizés közben néztem az udvart. Elhanyagolt parkba torkollott. A hajdani tóban kacsák úszkáltak. Törékeny kép, akár egy kínai vázán. A pocsolya világoskék gyermekszemeket és tejet lefetyelő macskát tárt elém. Az álarcos sokaság gonoszul kicsúfolt. A fekete-sárga táncoló álarcok csúfondáros farsangi dalt énekeltek, s a menet élén majom módra ugrándozott az összenőtt szemöldökű férfi. Tehát mégiscsak kelepcébe kerültem. Becsaptak, félrevezettek. Igaza volt a postamesternek. Valami sötét ügybe keveredtem. Illetve Lika kevert bele. Ártatlanul, romantikusan és rafináltan. Alaposan rászedett. Oly mesterien játszott, hogy még most sem tudom, hányadán állok. Tökéletesen sikerült a terve, ostobán belesétáltam a kelepcébe. Ütitársamtől megkérdeztem, miért éppen Z.-ben van rám szükségük. — A helyszínen majd mindent megtud — válaszolta hivatalosan. Aztán már mindenféle másról beszélgettünk. Útitársam balatoni nyaralását, a viharokat, a strandot, a csárdákat emlegette. Egy óra múlva megérkeztünk. Z. város. A régi kolostor épülete. Széles kapu. A négyszög alakú boltíves helyiségben a rácsos barokk ablaknál egyenruhás százados állt. Kurta, ezüstös oldalszakáll, és Traianus császárra emlékeztető római arc. Napszemüveget tartott a kezében. Amjkor beléptem, a szemüveget a fiókba csúsztatta, és elém jött. Kísérőm átadott neki egy papírlapot, valamit súgott neki, a százados bó lintott, kezet nyújtott és bemutatkozott. Majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben. 5 is leült az asztalhoz, s egy kis ideig szótlanul nézett rám. Aztán gondolkodott, megfelelő szavakat keresett. — Tudja, miért kérettük ide? — Sajnos éppen ezt nem tudom. A százados fészkelődön. — Szükségünk van önre, M. úr. Komoly dologról van szó. Különben nem húztuk volna ki az ágyból. Nem szabad ránk ezért haragudnia Illendőségből tiltakdztam. — Rendben van, de én egyáltalán nem tudom, mi történt A római arcon elnéző mosoly suhant át. — Éppen öntől akarjuk megtudni. — Tőlem? És mit? — Attól függ, mit mond el nekünk. — Én? Miről? A római ismét elmosolyodott. — Értem a meglepődését, a kíváncsiságát is, de semmi többet nem mondhatok. Tárgyilagos vallomást kérek öntől. A zöld jegyzetfüzet után nyúlt. — Egyelőre semmivel sem gyanúsítjuk. Csak mint tanú van jelen. Előre figyelmeztetem azonban, hogy vallomása roppant fontos. Kint galambok csapkodtak a szárnyukkal. Egyáltalán nem éreztem, hogy Z.-ben vagyok. Idegen főtér kis darabját láttam, de érzékeltem az aszfaltbuborékokat, a szalmakalapot, az anyajegyes női keblet, Dusán elutasító tekintetét, Helena csúfondáros mosolyát... — Fáj a fejem — mondtam. A római átnyújtott egy tablettát, és a mosdóra mutatott. — Ott a pohár és a víz. Izzadt tenyeremben meg-megcsúszott a pohár. A vízen érezni lehetett a klórt. Eszembe juttatta a kaszárnyát. A víz és az üveg fényjátéka elterelte a figyelmemet. Úgy éreztem magam, mint egy bűvész kezében. A mosdó tele volt virágszirmokkal, s a mennyezeten színes mozaikapostolokat láttam. Talán öt percig ültem a karosszékben. A római hangja ébresztett fel. Telefonált valakinek. Az agyam lassan kitisztult, beszélni ' kezdtem. Részletesen elmondtam, hol voltam, és mit csináltam tegnap estétől ma reggelig. Röviden megemlítettem azt is. hogyan ismerkedtem meg Likával, beszéltem még Helénáról, a feleségemről és a szanatóriumról is. Traianus nem szakított félbe, jegyzetelt, csak Időnként mondott egy sötét hm-t egy világos ahá-t. Végül átfutotta fejlegyzéseit, és két határozott könyvelői aláhúzással lezárta. — így... ez összesen huszonnégy óra ... A kritikus időpontban a vonatban tartózkodott. Több papirost összeegyeztetett, és gondterhelten ráncolta a homlokát. — Vallomását, természetesen, még alaposan ellenőrizzük. — Kételkedik? Letette a ceruzát, és nagyvonalúan beismerte: — Tudja... mi majdnem mindig kételkedünk. Szükségünk van még néhány bizonyítékra, akkor majd vallomása pontos és világos lesz. — Valami nem egyezik benne? — Egyezni egyezik, de ... — De? — Valami hiányzik a vallomásból. — Micsoda? — Utazásának igazi oka. Nem akartam részletesen elmondani Likával. megbeszélt játékunkat. ezért nagyon .egyszerű magyarázatot adtam: — Kíváncsi voltam, látni akartam. A százados kiegyenesedett, és önkéntelenül megjegyezte: — Pár órával halála előtt. Eltátott szájjal bámultam a kőarcra. — Lika ... halott? Üres szavak. Hiszen élve sosem láttam. Lika helyett elképzeltem a halott bizánci hölgyet, majd nyomban élesen belém hasított az ősz, a szép hölgy, a vadászkastélybeli mese, a piros kerekű hintő és a kocsizörgés kevéssel ezelőtt, hogy először hallottam Lika hangját. Mintha a fal mögül jönne a kérdés. — Ismeri ezt a cipót? Olajzöld női körömcipőt mutatott nekem, de én nem láttam... A tavaszi ködben törékeny tamarisz- kuszbokrok, csillogó sókristályok, vibráló tengeri fények fodrozódtak. Parázsló napkorong és velem szemben lépkedő fekete asszonyok. , Valahol fölöttem zongoraszonáta trillázott. Valaki szemben velem állt, s az arcomba bámult. A kőarcú római szolga. Hűvös és pontos szavak. Tizenkét órával ezelőtt történt. A B. és a T. között vezető országúton nekiment egy vastag törzsű eperfának. KOPASZ CSILLA fordítása ■■■■ P ap anek Pál ember volt. nek semmi sem zán jól, s ez a az évek folyami külsejére letöröl gyeit. Tudott pélc ni, s ifjú legény kadon sok bálon ételt s két pengő vészeiéért. Ez se t mert egyik bálon ség megbízta avv és ezt a lányt k kálni. A kókadial molyán veszik a szertartását; ilyer dűs odamegy az -csétlen lányhoz, fülébe kezdi húzr mehecc, galambo már máshoz“ — hogy: „menjen i — nincsen gavall azt az egészen s bús nótát, hogy: Ságod nekünk sz S kell ezt addig a megszégyenítet ugyan el nem me a hegedűsnek a legény ugyancsak szóval s élőszóvá Igen, de a kin két bátyja hajnali verte Papaneket, eltört a kulcscsi forrasztották ossz de vállú lett. Nei tán hazamenni K Próbált Szerencsé két bal kezével , dott a szerencse ragadni. Szolnokc volt, s egyszer b le a rongyokkal a szekér kigyull elégett, Papanek sebbel került kó — ferde válla az égési sebekkel is kellett immár láláig: mire kike: bői, a lova megi tértelepen. De e a balszerencse, szamárfogattal ss síkos úton eltörtf óta az egyik ke nagylábujját le 1 ni, mert elfagyc nem is sántán, d tífuszban megkc Mészáros Kai m H Z.-ben leszállt« tovább — mondt Egy darabig a tek, aztán elindi A főutca a vár la az utca felé sei figyelte a si kát, akik közöl mellettük. Az ut neonok villogtak az erősen emelk épület a szálló: tana nagy színe; fel magára a fig — Megyünk Oda. A szállóra mi belül száz lépés — Ki az a más Béla a portási nézett. Meghöki gondolt, hogy e? le. Kereste a me Kije is? Mije is? Mégis őhozzá ti — A testvére Majd gyorsan ho zunk, a nagyan ledett, s nem a' ni... Kimerítette a 1 A kislány eg roppant fénybe volt még, arca vékonyabbnak ti értette a fényt, tette, miért van A portás még kintett. Béla fes — Hogy hívjál — Magdaléna Aztán már ne bejegyzett valan Kapocs Tibor illusztrációja
