Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

Hamlet és Ophelia, azaz Huszti Péter és Piros Ildikó, a budapesti Madách Színház nép­szerű művészházaspárja egy­más feleletétől függetlenül vá­laszolt kérdéseimre, a férj az előadás előtt, a feleség az elő­adás ideje alatt, ahogy a jele­netek lehetővé tették. — Minden színész abban a hitben indul el a pályán, hogy neki majd sikerül. Aztán kide­rül: az álom nem mindenkinél válik valóra. Huszti Péter és Piros Ildikó kivétel. — Nem tudom, mi ennek a receptje — mondja Huszti Pé­ter. — Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a tehetség mellett a szerencse is fontos. A szerencse többféle lehet. Ná­lam ahhoz kötődik, hogy a Madách Színházhoz szerződtem a főiskola elvégzése után. Ádám Ottó, a színház igazga­tója és művészeti vezetője az egész társulattal bensőséges, baráti viszonyban él. 1964-től vagyok a színház tagja, és az­óta 30—40 főszerepet játszot­tam — javarészt sikerrel. S ha tovább kutatjuk a siker titkát, el kell mondanom, hogy a szín­ház, a színészet egész embert követel. És én minden mérle­gelés nélkül a színház mellett döntöttem. Az igaz, hogy így sok érdekes és izgalmas film- és tévészerep elmaradt, de II. Lajos, jágó vagy Ferdinánd miatt mégsem sajnálom. — A sikernek szerintem nincs szabálya — válaszolja Pi­ros Ildikó. — Furcsa, ugye, hogy nem akartam színésznő lenni. Anyám zongorázni, tán­colni, énekelni tanított bennün­ket. Emlékszem, sokszor napok teltek azzal, hogy énekelt és mesélt nekünk. Az ő játékos nevelése befolyásolta a pálya- választásomat. Amikor bejelen­tettem, hogy a Színművészetire jelentkezem, nem csodálkozott. Egyetlen vágya volt, hogy fel­vegyenek. — A siker sok mindent meg­változtat, mert ennek a hiva­tásnak egyik nem kívánt vele­járója a szakmai féltékenység. Csípős megjegyzések, kételke­dések __Nehéz az ilyen kije­le ntések ellen védekezni? — Sehogy sem lehet — fe­leli határozottan Huszti Péter. — Ez is a színházhoz tarto­zik. Öltöző. A nagy átváltozások színhelye. A fogason színpadi jelmez, az asztalon kellékek: fekete nadrág, rövidszárá csiz­ma, gombtalan, nyitott gallérú selyeming, hímzett szegélyű mellény, ezüstcsat, amulett. A külső azonosulásig van még idő, a heisingőri palota tróntermét vasfüggöny takarja. A dán királyfi titokzatosságára még nem- derült fény, az őt ala­kító színész belső sugárzása viszont már sejteti a lelki azo­nosulás minden mozzanatát. Ophelia, az udvarbeli kisasszony alakítójának lírai gyön­gédsége mögött egy kétgyermekes családanya varázslatos egyénisége rejlik. Aranyszállal átszőtt fehér ruhában ül a ki­világított tükör előtt, s a műszempillák felragasztása után már csak a szőke hajzuhatag és a fejdísz megigazítása ma­rad hátra, de ez az öltöztetőnő dolga. SZELÍDEN győzünk, MINI A SZEL Beszélgetés Huszti Péterrel és Piros Ildikóval égő állapotban kell tennie. A szemünk is máshogy csillog, a szívünk is máshogy dobog ... Mindig arra törekszem, hogy arányosan osszam be az időm a család és a színház között. Ha otthon vagyok, csak a csa^ Iád létezik számomra, a sze­repre is a tudtukon kívül ké­szülök. A színházban meg csak a szerepnek élek. Azt hiszem, az ember csak hosszú évek után tudja meg, hogy mi a harmónia. Előttem is sokáig is­meretlen fogalom volt. Mind­nyájan harmóniára törekszünk, de ezt csak akkor érjük el, ha világosan látjuk életünk összefüggéseit. A legfontosabb­nak a hitet tartom az életben. Még ma sem tudom eldönteni, hogy az utánam következő ge­neráció kapott-e belőle annyit, mint mi. — Mivel oldja fel szomorú­ságát? — Sokáig úgy éreztem — mondja Huszti Péter —, hogy a kikapcsolódás tökéletes fel­oldódást jelent. Ma már tudom, leginkább az segít rajtam, hogy intenzíven foglalkozni kezdek valamivel. Például tanulok vagy sportolok. — Munkával. Ha sokat dol­gozom, biztosan feloldódom — hangzik Piros Ildikó válasza. Piros Ildikó Váci Mihály egyik versének részletét idézi: ,„... golyó, szurony, kín, sűrű rajban süvített át, s nem fo­gott rajtam, s mikben napon­kint belehaltam, attól leszek, pusztithatatlan, s szelíden győ­zök, mint a szél“. Majd így folytatja: — Szerencsés ember vagyok, mert soha nem jut el hozzám a rossz. De nem is sze­retném hallani. Biztosan le­gyöngítene. S ami a hátam mö­gött hangzott el, sosem mond­ják vissza. Az embereket is mindig felmentem magamban. Évekig tudok várni valakire, de haragudni egy napig sem. — Hogyan fogalmazná meg a következő szavakat: Barát­ság, szerelem, család, harmó­nia, hit? — A barátság ritka valami — mondja Huszti Péter. — Ügy érzem: nekem kevés az igazi barátom. Olyan, aki előtt nem kell szégyellenem a hibái­mat, a gyengeségeimet, a ku­darcaimat, de a sikereimet sem. A szerelem a legfonto sabb a világon. A szerepeimben már annyiféleképpen próbáltam érzékeltetni, hogy már nem is merek hozzátenni semmit. A család? Súlyos kérdés egy színész esetében, hogy a csa­ládja milyen mértékben segíti a munkáját. Naponta átélem a gyermeknevelés és a hivatás közötti összhang megteremté­sének nehézségeit. S a család gondjait akkor is vállalnom kell, amikor éppen nekem len­ne szükségem arra, hogy egy- egy válságos helyzetből kilá- boljak ... Amióta az eszem tu­dom, a harmóniát keresem, mert ez a színészi munkának is álapfeltétele, viszont ez sem­miképp sem jelenti azt, hogy köze lenne a megalkuváshoz és az elégedettséghez. Harminc­Piros Ildikó és Huszti Péter (Nyina és Trepljov) Csehov Sirályá­ban négy éves vagyok, és eddig a hitem táplálja a munkámat. Piros Ildikónak azért nehéz megfogalmaznia a barátságot, mert a legtöbb emberhez mindig szeretettel közeledik. — Barátnőim sose voltak. A színházban sok kolléganőmmel jóban vagyok, de nem tudom, nevezhető-e ez barátságnak. Amíg otthon, Kecskeméten él­tem, anyám és nővéreim voltak a barátaim, ma a családom. Én például a színház iránt is szerelmet érzek. Itt bármit Is csinál az ember, szerelmes, — Színpadon Nyina és Trepl­jov, Abelard és Heloise, Hamlet és Ophelia szerepében találkoz­nak. Milyen érzés egy személy­ben partnernek és házastársnak lenni? — Ki nem mondott megálla­podás közöttünk — mondja Huszti Péter —, hogy a bemu­tatóig a szerepről és a darab­ról egymás között nem beszé­lünk, igaz, a próbákon mindig együtt vagyunk. Hosszú évek alatt megszoktuk és tisztelet­ben tartjuk ezt a munkamód­szert. — Mi már akkor is sokat játszottunk együtt, amikor még nem voltunk házastársak — fe­leli Piros Ildikó. — A színpa­don egyáltalán nem vesszük figyelembe, hogy férj és fele­ség vagyunk. Egészen furcsa, de ezt az érzést ki tudom kap­csolni, mert a darab által más korban élünk. Persze, előnye is van ennek. Mi egy szemvilla­násból is megértjük egymást. — Általában hogyan alakul­nak ünnepnapjaik? — Amióta színész vagyok, nem ismerem az ünnep és a hétköznap közötti különbséget — válaszolja Huszti Péter. — Teljesen elmosódott a határ. Piros Ildikó válasza így hangzik: — Mi akkor csinálunk ünnep­napot, ha mindketten otthon vagyunk. Ilyenkor emelkedett hangulatot teremtünk. Ha a gyerekek, András és Gergő is otthon vannak, teljes mérték­ben kikapcsolódunk, játszva be­szélgetünk, mesevilágot terem­tünk a lakásban. — Milyen elképzelései van­nak Huszti Péternek a gyerek­nevelésről? — őszinteségre, bátorságra és nyíltságra nevelem őket, szinte barátként közeledek hoz­zájuk, s nem mint valamiféle- felettes szerv. — És Piros Ildikónak? A választ nevetés előzi meg: — Hiszen még csak most ol­vasok erről könyveket...! Sze­rintem az ötletességet, a kez­deményezést, a lelkesedést nem kell letörni a gyerekben, a szi­gorítást pedig elterelő mozdu­latokkal kell irányítani, hogy fölöslegesen ne ejtsünk csorbát a gyermek lelkén. — Játszott már anyaszerepe­ket, amióta családja van? — A Világító éjszaka című tévéfilmben egy vajúdó asz- szonyt alakítottam. 1971-ben szültem Andrást, s a rá követ­kező évben kaptam ezt a sze­repet. A film bemutatása után senki sem akarta elhinni, hogy nem voltam terhes a forgatás- idején. A tavasszal képernyőre kerülő Abigélben egy nevelőnőt játszom. Huszonnégy éves lá­nyok voltak a partnereim és csak hat évvel voltak fiatalab­bak nálam, mégis úgy éreztem: máshogy látom a világot. — Egy-egy premier vagy filmforgatás fokozott idegi megterhelést, feszültséget is jelent. Hogyan hat ez a gye­rekekre? — Remélem, sehogy. Ilyenkor különben is kevesebbet vagyok otthon, de ha fáradt, kimerült vagyok, igyekszem eltitkolni előttük. — Valaha a színésznő és a gyermek a köztudatban nehe­zen fért össze ... — Ha valaki igazán akar­ja, szerintem a gyereket el tud­ja választani a hivatásától. És az, hogy milyen felemelő ér­zés a gyerekből embert farag­ni, figyelni a fejlődését, na­ponként megcsodálni, ezt ugye, mondanom sem kell... Arra a kérdésre, hogy bol­dogok-e, mindketten határozott igennel válaszoltak. G. SZABÓ LÁSZLÓ­BARBARA BRYLSKA VENDÉGSÉGBEN MOSZKVÁBAN Ki szereti, ha vadásznak rá? Ki szereti, ha éber és nem tévedő fotós szemek figyelik érkezését, és képekre rögzítik arcát akkor is, ha nem akar­ja? Ki szereti, ha percenként idegen emberek lépnek elé, „Csak egy képre’, „Csak néhány mon­datra" az utcára, vagy egy asztalhoz kérik? Nem tagadom, hogy van az egészben valami, ami hízelgő lehetne — hogy tudniillik ismerik már az embert —, de bevallom, hogy az efféle „vadászat“ roppantul zavar, s több moszkvai nem­zetközi filmfesztiválról „megkínzásaim“ emléké­vel távoztam a Rosszija Szállóból. Színésznő vagyok, pályám velejárója a kamera, a fényképezés. De talán nehezebb a dolgom, mint sok-sok kollégámnak, én ugyanis nem vállalok színpadi szerepekét és a nyilvánossággal viszony­lag kevesebb a kapcsolatom. Ez hátrány, de talán nem zavarna annyira, ha — ki tudja miért?'— nem ingerelném a fotóso­kat, hogy különleges pózokba állítsanak. Életem — és a rólam készült fotók — legkü­lönösebb pózai mind Moszkvához és a Rosszijához fűződnek. Emlékszem, amikor életemben először töltöttem néhány napot a szovjet fővárosban, Mi- roszlav Murazov, az azóta közlekedési balesetben elhunyt kitűnő szovjet fotóművész keresett meg. Egy óra fényképezést kért és miért mondtam vol­na neki nemet? Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkért, kövessem. Levezetett a Rosszija mellett álló csodálatos műemlékhez, kikereste a földbe süllyedt épület egyik legszebb boltívét és a szó szoros értelmében belepréselt. És még megkért, hogy valamelyest mozogjak. Ügy érez­tem, szardínia vagyok és egy csukott konzervdo­bozban balettozok. De Szidva, a drága, el volt ragadtatva, én meg napokig erős derékfájással járkáltam. Nem jártam jobban akkor sem, amikor egy más alkalommal a nemzetközi filmfesztivál lengyel delegációjának tagjaként érkeztem a Rosszijába. 1111 ..........■■■■ i .......................... Ig or Gnyevasev a szálló teraszán felállított film­díszletbe vezetett és beleültetett egy gyönyörű gótikus trónszékbe. A baj csak az volt, hogy a díszletet egy gyermekfilmhez építették és bár én sem vagyok igazán testes, még így is csak félig-meddig fértem a székbe. Ráadásul Gnyeva­sev kollégái megláttak bennünket és ők is e székben kívántak fényképezni, mondván, hogy „remekül mutatok". Ami igaz, az igaz, később lat­iam ezeket a képeket is: a magas gótikus szék valóban előnyös háttérnek bizonyult. De napokig kék és zöld voltam és ha bárhol le kellett ülnöm, felszisszentem. A fotósoknak köszönhetem, hogy megismertem a Rosszija tetejét, bejártam udvara minden szög­letét, végigölelgettem az udvari bejárók márvány- oszloppit. Én már guggoltam, térdeltem, háton és hason feküdtem a Rosszija parkjában és azt hi­szem, végigültem a teraszok korlátjait. Szeretem Moszkvát. Több szovjet filmben ját­szottam. Jól beszélek oroszul. Rengeteg szovjet barátom van. És hozzájuk minden moszkvai út előtt csak egyetlen a kérésem: Nem szeretnék a Rosszijában lakni. És lehetőleg ne mondják meg egyetlen fényképésznek sem, hogy itt vagyok... (Így) I. 1. io ozsrn + M

Next

/
Oldalképek
Tartalom