Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
I. 1. ékreGM CERUZÁMAT Minek tagadjam, kezdetben bizony jómagam is vonakodtam főszerkesztőnk javaslatától, a Zászlónk vörös, mint a láng sorozattól. Tépelődtem: annyi sok újságcikk után lehet-e még újat, érdekeset írni idős párttagokról, az egykori munkásdalárdák tagjairól? Aztán mégiscsak elkezdtük. Megismerkedtünk a gútai Németh Jánossal, Gőgh Jenővel, a losonci Máj Gyulával és sok más társukkal. Nem alkalmaztuk a sajnos mind inkább elburjánzó, rossz újságírói gyakorlatot, s nemcsak a hol született, mit csinált, hány kitüntetése, gyermeke, unokája van, mondjon még néhány használható adatot, szokványkérdéseket hadartuk el sűrűn az óránkra pislogva, hanem mélyebbre igyekeztünk ásni: kerestük a miértek és hogyanok magyarázatait, tetteik emberi és társadalmi összefüggéseit, hogy lehetőleg hű portrékat rajzoljunk, ne elkoptatott közhelyekkel, sémákkal, egyéniségüktől megfosztott figurákkal untassuk és csapjuk be az olvasót. Nem is kelhettünk föl egyhamar. Egyszerű, őszinte szavaik szinte a székhez láncoltak. Megrázóbb és fölemelőbb történetet még nem hallottam sztrájkról, harcokról, szenvedésekről, bátorságról és meggyőződésről, amelyet semmilyen körülmények között sem árultak el. A felszabadulás után, amikor különböző tisztségekbe Kerültek, nem lankadt az energiájuk: ha menni kellett, hát mentek, ha tenni kellett, hát cselekedtek, család, egészség ilyenkor nem számított. Akkor is igaz kommunisták maradtak: semmi sem tapadt a kezükhöz és becsületükhöz, múltjukból nem akartak érdemtelen előnyöket kovácsolni. Ha hibákat láttak — meggyőződésük diktálta —, akkor szóltak becsülettel. Ha tévedtek, előbb-utóbb beismerték. Ha képmutatók, nagyhangú szélkakasok, a tiszta eszmét bemocskolók furakodtak közéjük, sosem hunytak szemet. Így öregedtek meg. Így találtunk rájuk. Egyiknek sincs hétvégi háza, autója. Szerényen élnek. Sokukról a helyi, járási szervek meg is feledkeztek. Apámmal beszélgettem gyermekkoromban ilyen őszintén a világ dolgairól. S most ezek az önfeledt, boldog órák tér tek vissza. Kitárulkoztunk egymás előtt: Ők a hetvenévesek, tetteik, nehéz életük tiszta lapjával, mi a harminc év körüliek, akik még csak botorkálunk az élet forgatagában, de ott lebeg előttünk a cél, hogy úgy éljünk, mint ők, cselekvőén, egyenes gerinccel. Lehetett-e boldogabb fölismerés: szinte ugyanazokat mondtuk, amikor a sorskérdésekről, az élet értelméről beszélgettünk. Merőben más körülmények kcízött élünk, mint ők négy évtizeddel ezelőtt. Feladataink, hancaink is egészen mások. De azért akad olyan pillanat, amikor magam elé idézem életüket, gondolataikat. Mert ha mások nem, rosszakarók azért még élnek közöttünk. Akik, ha már nem tudnak értelmeset cselekedni, hát ártanak, elgáncsolnak minden kezdeményezést. Akik szép szavak köntösébe burkolózva mellüket társadalmunkért döngetve saját kis pecsenyéjüket sütögetik. Akik mellébeszélnek, objektív nehézségekre hivatkoznak, ahelyett, hogy beismernék hibáikat, megpróbálnák kijavítani azokat. Akik fölháborodnak, ha valaki megpróbálja őket kimozdítani tespedtségükből. Akik szép szavakat szajkóznak, de a valóságban egészen másként cselekednek. Akik ... Ilyenkor nagyon jó, hogy erőt adnak, életüket, meggyőződésüket idézik: föl kell szólalni, meg kell mondani, meg kell írni, nem szabad szemet hunyni. Mert nagyon sok Németh János, Gogh Jenő és Máj Gyula kötelez erre. Kell-e hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy végre találkoztunk. Nemcsak számot adtak életükről, de kezünkbe adták a stafétabotot is. Azon az úton folytassuk, amelyen ők indultak el. íróasztalomon ott vannak a fényképeik. Talán csak nekem tűnik, hogy mindig éber szemmel néznek ránk, figyelik írásainkat, tetteinket. Elvárják, hogy sose kelljen lesütni a szemünket, ha rájuk nézünk. SZILVÄSSY JÓZSEF SZÍVTELEN KUTYA A kutyának van szíve. Ezt azóta tudom, amióta ismerem és szeretem Jack London felejthetetlen négylábú hőseit. Azóta tudom azt is, hogy nem minden embernek van szíve. Legalábbis nem mindig hordja magában minden ember. Ottfelejti valahol, mint az esernyőt, ha vége a zivatarnak, és szivárvány kápráztatja a szemét. És csak akkor megy vissza érte, ha megint borulni látja az eget a feje fölött. Harmatos reggel volt, és tiszta az ég, a házakból utcára lépett az élet, amikor az a fekete szőrű kutya eió- bújt a bokrok alól. Rátámadt arra a kislányra, arra a mankón bicegő kislányra. Ketten voltak a nagy tér közepén. A kislány felsírt, menekülni, aztán védekezni próbált, majd elvágódott. Nem volt szíve annak a kutyának. Szája volt csak, habzó szája. Szerencsére, volt szíve az embernek. Az embereknek, akik a buszmegállónál várakoztak. Nem felejtették otthon, pedig tiszta volt az ég, sőt, mint mondtam, harmatos ,a reggel. MEGHATÓ VIJJOGÁS Hiába, ez a nagyváros. Ha lépni akarsz, szét kell nézned. Nem a lábad elé. Szét. Különben nekimégy az embereknek, vagy ők mennek neked. Emberbe ütközni is lehet fájdalmas. Aztán ott vannak a személykocsik, autóbuszok, villamosok. Mozgásban. Vigyázni kell. Óvni az életet. Mert megtörtént már, hogy későn álltak meg. Fogd hát magad kézen, rajtad kívül csak a szemafor vigyáz rád, bár dühös vagy, amikor óvatosságra int és lefékezi egészséges lendületedet. Hogy átkelhess az úttesten, lefékezi, megállítja a kocsikat is. Amelyeket a kigyulladó piros lámpán — és természetesen a rendőrökön — kívül csak egyvalami állít meg: a mentőautó vijjogása. És ez megható, ez nagyon emberi. Lelassítanak, félre- húződnak a fényes kocsik, büszke villamosok — utat engednek a mentőautónak. Érzi, tudja mindenki, veszélyben az élet, minden pillanat életbevágóan fontos. Állsz te is, dermedten a vijjogásA nyám végtelenségtől sugárzó nyugtalansága, és hat testvérem semmiben sem rendkívüli, mégis sarokba szorító kijelentései köttették batyumat. Munkás bátyáim mihaszna babrálkodásnak, naplopásnak minősítették a toliforgatást, s bár zúgolódás nélkül és ritkán szóltak így, mindenkor úgy éreztem, köl- töztemet sürgetően. Anyám inkább ismeri és érzi a leírt szó súlyát. Azonban az :ő akaratának hevülete, hogy az én írásom igaz és hasznos legyen, talán j'obban bénította toliamat, mint bátyáim nem éppen vidító vélekedései. Persze, sok egyéb tényező közrejátszott abban, hogy végül is — anyámban aggodalmat kavarva, különben testvéri szeretetben — elköltöztem hazulról. Oj, nyolcadik emeleti szobám ablakából kitekintve a sok apró fénylabdacs a nagyvárosok éjszakai arcát hozza emlékezetembe. Kedves városképeim kopírozódnak egymásra, s az így támadt kuszaságban egyetlen fogódzónak a tízpercnyi járásra alvó lakás és lakói mutatkoznak. A kis- maréknyi haz.a. Vajon mi könnyítheti most bátyáim álmait? A magyar focisták sikeres világbajnoki szereplése? A frissen csapolt sör mosolya? És nehezen hajló akácfává öregedett anyámét? Hogy Csehországba nősült legkisebb fia megőrzi lelkében a szülőföld néhány rögét? Hogy egyetlen lányának férje — akinek azt sem mondhatja: „gyógyulást“, mert nem ért a nyelvén — mihamarabb leszállhat a betegágyról? Vagy: hogy enge- met — az oly gyakran „messzire el- koslató kölyköt“ — a család valamennyi tagjával együtt vasárnapi asztalánál lát? Jellemének jellegzetességeit ismerve, lehetséges álmok ezek. Főleg a legutóbbi, a vasárnapot érintő, hiszen elköltözésem óta éppen ezen a napon járok haza. Ekkor van együtt a család. Ha együtt van ... Öt esztendeje halt meg az édesapám. Azóta anyám húsleveseinek tói, mint akit megérintett ama híres szél. Aztán eltűnődsz, miért csak akkor húzódnak félre az emberek, vagy sietnek segfteni, ha veszélyben az élet. És másnap az újságokban nem jelenik meg a hír: kórházba szállítás közben ... Az élet életben maradt. KILENCVEN PERC Hét per.c van hátra a mérkőzésből. Szakad az eső, csúszós a talaj. A játékosok csapzottak, testükön rúgások, ütések nyomai. Ezért nem kellett volna futballpályára menni! Persze, nem is ezért mentek, hanem a győzelemért, amelyért el kell viselni egymástól a rúgásokat, ütéseket — kanalazásakor a gasztronómusnak is kiváló két írót, Berdát és Krúdyt ültetem az ő helyére. Szépen megférnek tányérjánál. Krúdy finoman, kimérten faggatja ízei felől a főztet, Berda halk szürcsögéssel, megdicső- ülten eszik, olykor-olykor elismerően. Amikor anyámnak említettem őket, azzal a titokzatossággal mosolygott, amely szívünkbe fészkeltével, egyetlen gyújtó szóra vár. És kigyulladt, persze. Berda és Krúdy urak tollából ÉKÍM mMK GmtKw ugyancsak hitelesnek tetszenek a konyhai fönségek leírásai, valósnak megjelölt ízeik, igaznak az étkezéssel s egyebekkel kapcsolatos állításaik — így az indítás. Aztán sokáig csupán az evőeszközök összecsengése, poharak koccanása, s bátyáimnak a hétköznapok nyűgeiről, örömeiről elejtett félmondatai. — összehívták a színjátszókat — szólalt meg ismét, hosszú szünet után anyám. — És ...? — így én. — Senki nem akar színdarabot játszani. Azt mondják, minek? Hogy megint félrevezessenek minket? — Itt elakadt, láthatóan nem .akart megbántani. De azért folytatta. — Az újságíró barátod is! Milyen jót monMint ahogy elviselte egyik öreg riporteralanyom, aki hatvan esztendővel ezelőtt lépett pályára. Nagyszájú közönség előtt. Arcán, testén, az idő szántotta barázdákban ma is látszanak az „emberi“ kéz ütötte és láb rúgta nyomok. Mégis győzött az öreg! És bár dobogóra sohasem szólították, érmeket sem kapott, a pályán van még, lejátssza az utolsó mérkőzést is, küzd, ahogy az első félidőben. Néha, amikor úgy érzi, nem bírja végig a kilencven percet, szeretné lecseréltetni magát. Olyankor azonban mindig az unokákra néz. És marad. És hajt. Add át neki a helyed, fiú, ha nincs számára hely a buszban vagy a vonaton. Ez az öregember egy életen át talpon volt. BODNÁR GYULA dott rólunk a járási fesztiválon, hogy igenis Komáromban a helyünk, pedig ő tudhatta, hogy ott csak lejáratjuk magunkat. — Ott voltam, felsorolta hibáitokat ... védtem kollégámat. — Persze, körülírta ... — Ugyan... — ... nehogy az egyszerű ember megértse. Megmondhatta volna egyenesen, hogy pocsékul játsszuk azt a rossz darabot. Nem sértődtünk volna meg. Nem vagyunk már gyerekek. Most aztán szétesőben a csoport, senki nem akar játszani. Mindenkinek elvettétek a kedvét. — Mi ez a többes szám? Hát én is? — Te is rosszat írtál rólunk, két lapban is. Nemhogy idejében szóltál volna ... — Nem akartam beleszólni. — Akkor a végén miért szóltál bele . >.? Hajnali fél öt van, az első munkásvonatok belehasítják magukat a ba- lázsfaí határba. Az újságírásról nem éppen dicsérően vélekedő bátyáim fülénél fölcsörren az ébresztőóra. Nekik talán elégtétel volt anyám szidalmazása. Nekem? Nekem figyelmeztetés volt: van még mit tanulnom az egész embert igénylő tantárgyból: újságírói felelősségből. Az ötvenhárom éve amatőr színjátszó, legutóbb az idei Jókai-napokon színpadon állt anyám valamiképpen azt mondta ki, amit őmellete másik nagy tanítóm, Ruffy Péter így fogalmazott meg: „Minek ír és küzd az, aki úgy ír, hogy nappala is, éjjele is legyen?“ Érzem, s ezt anyám is tudja, testvéreim is sejtik, én nem úgy akarok újságot írni, hogy nappalom is, éjszakám is legyen. És hiszem, nem is úgy írok. S az a tudás, ami még hiányzik belőlem, azt anyám titkozatos mosolyából kiolvashatom. Az embereket gyarapítóból. Mert sem amatőr művészeink, sem ő, az embereket forrón szerető özvegyasszony-édes- anyám, „nem gyerek már“. SZIGETI LÁSZLÓ Gyökeres György felvétele MIL YEN UK fls) VAGYUNK Ml, EMBEREK!
