Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 4. szám
Saloma Péter építészmérnök azon a reggelen frissen, ú] lendülettel kezdte volna a munkát. Már előtte való nap kis számvetést tartott, s megállapította, hogy valamelyest meghaladták a tervben kitűzött feladatok teljesítését. Nem akarta elveszíteni az előnyt, inkább növelte volna. Így már tegnap kiadta az utasítást, állítsák be a tétlenül heverő kisebb betonkeverőt is. A technikusra bízta az üzenet közvetítését, adja át a mesternek, mert reggel be kell mennie az üzemigazgatóságra, a főmérnökhöz. A technikus, aki tulajdonképpen műszaki rajzoló volt, de csinált mindenfélét, ha kellett, szervezett, szaladgált, vagy távollétében őt helyettesítette, furcsán, feszengve fogadta. A mester korán reggel itt járt, de visszament a városba. Fájt, nagyon fájt a foga. Ki akarja húzatni, mert már három éjszaka nem aludt. A • betonkeverőt ő maga is beállította volna, de sehol se találják. — Nem találják? Hiszen a múlt hét végén még a saját szememmel láttam. Ott volt a lomtárban. Lomtárnak nevezték azt a félreeső zü- got, ahol a fölösleges holmit raktározták el. Az egyszerű csákánytól, lapáttól az üres benzines hordóig. A kis betonkeverőt is ott helyezték el, mert a lomtárnak fedele volt, hat eléggé magas cölöpön álló fedél, az alája helyezett szerszámokat megvédte az esőtől. A kis betonkeverőnek megvolt a maga története. Mikor megkezdték az első panelház alapozását, a főmérnök utasítására ezt juttatták ide. Eleinte hiába tiltakozott, hogy ilyesmivel semmire se jut. A főmérnök végül mégiscsak meggondolta magát, s minden újabb házhoz nagy teljesítményű keverőket utalt ki neki. Ez meg itt maradt a lomtár fedele alatt. Most jó lett volna, a kis áramelosztók alapozásához ez is megfelelne. — Na semmi — mondta végül bosszúsan. — Keressék elő az őrséget, annak tudnia kellene róla. Egyébként, ki van most szolgálatban? — Reggeli négy órától az öreg Barcsi — válaszolt készségesen a műszaki rajzoló, s elrohant. Saloma Péter arcán torz fintor jelent meg. Nem szerette ezt a fiút. Hajlongó, simuló szolgálatkészsége idegenítette el tőle, bár nagy hasznát vette, mert volt gyakorlata s mindenben rábízhatta magát. Már csaknem égy éve együtt dolgoznak, de még a nevét sem tudta megjegyezni. Mikor az öreg Barcsi Károlyra gondolt, szívét jóleső melegség öntötte el. Egy faluból szakadtak, az Ipoly menti Halasról, s. évek óta ugyanegy építkezésen dolgoztak. Tavaly még a város túlsó végén rakták a vadonatúj panelházakat, bár Barcsinak nem sok hasznát vette az emelődaruk mellett. Kőműves volt a javából, de erősen ragaszkodott, mestersége régi fortélyaihoz, a téglához és malterhez. Visszaemlékezett az öreg egy dühös kifakadására: — A Hukóban, ott kezdődtek ezek a vacak újítások. 1 Saloma Péter nem értette, mire gondol. Faggatódzó, kíváncsi pillantást vetett rá. — Hát a Tenzer ráma. — Micsoda? — Semmi, egy vasváz — mondta az öreg. — Két darab függőleges sín, meg egy vízszintes, amit föl-le csúsztatni lehet. Annak mentén raktuk a falat, hogy szép egyenes legyen. Rakhatta az is, akinek kezében sose volt kőműveskanál. Barcsi Károlyt bosszantotta, hogy tanult mestersége ennyire tekintélyét vesztette, hogy csinálhatja az is, aki sose tanulta. Mikor a panelházakat kezdték rakni, elcsüggedt, magába roskadt: . — Meg se öregedtem, mégis öreg vagyok már. Akár nyugdíjba is mehetek. — Azt az egy-két évet kibírja még — vigasztalta Saloma Péter, s mindig szólistának osztotta be. • Minden építkezésen csempézni kell, ajtót, ablakot kell berakni; a kisebb épületeket, áramelosztókat vagy fűtőházakat téglából rakják meg. A külön dolgozó kőműveseket nevezték szólistáknak, néha gunyorosan szólóénekeseknek, mert mindig daloltak, vagy fütyültek. Saloma Péter így hasznát vette Barcsi tanult, megbízható mesterségének. Aztán elérkezett az idő, hogy mégiscsak nyugdíjazták, de akkor se tudott elszakadni az építkezésektől. Odajött hozzá, mintha búcsút akart volna venni tőle: — Na, ócskavasba való vagyok már. — Maga? Maga! Ezt Barcsi Károly mondja? Látta rajta, nincs kedve elmenni. Évek folyamán alaposan kiismerte magát benne. Nem az építőiparban beállt újdonságok ellen ágaskodott, saját esettsége, kora, meggyengült egészsége hozta indulatba olykor, s úgy tett, mintha a panelekre, vagy az emelődarukra haragudott volna. Elnézte az öreget. A válla megroskadt, a szeme elfénytelenedett. Arcán elmélyültek a ráncok. A mérnökben mélységes szánalom ébredt, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott: — Tudja mit? Átszervezzük az üzemőrséget. Ha akarja, már holnap beállhat. Barcsi mintha tiltakozott volna. — Hazamegyek Halasra. Ott is építkeznek az emberek. És ott nincs se panel, se emelődaru, csak tégla. Csak tégla — dünnyögte magában a mérnök, aztán rátekintett: — Maga, Károly bátyám, azt se bírja már, és csak tavasztól őszig építkeznek. — Elég az nekem. Elég! — mondta, de Saloma Péter megérezte hangjában a csüggedt tiltakozást az elöregedés ellen. Aztán mégiscsak felvillant a szeme. — És mi lenne a dolgom? — Körbe-körbejárja az építkezést. Ügyel a gépekre, új épületekre, a barakkokra. Szolgálata végeztével jelentést ír, történt-e valami rendkívüli esemény. Ha nem történt semmi, arról is jelentést ír! — De hát bírom én azt? — Lesz maga mellett mindig erősebb, fiatalabb ember is. Az öreg felsóhajtott. — Talán mégiscsak maradnék. S maradt. Azóta kétszer is helyet váltottak, és Barcsi Károly építkezésről építkezésre, részlegről részlegre vele jött. Egészen hozzátapadt, mintha elválaszthatatlan lett volna tőle. Olykor lelkiismeret- furdalást is érzett, hogy nyugdíjaztatása idején nem engedte útjára. Olykor, ha összeakadtak, észrevette, egyre fáradtabb, egyre törékenyebb. Nyugdíjaztatása idején úgy gondolta, hogy az őrködés is hoz neki valamit a konyhára, s az asz- szonynak se lesz kifogása ellene, mert megkíméli az időszaki, valóban kimerítő vállalkozásoktól. Most meg?! Barcsi Károly azóta, hogy beállt az üzemőrségbe, mintha megfiatalodott volna. Egyenes volt . a testtartása. Szinte katonásan köszöntötte az embereket, vagy katonásan fogadta köszöntésüket. A mérnök, ha olykor találkozott vele, azt tapasztalta, hogy lelkületén is változás esett. Már nem szidta az emelődarukat, sem a paneleket. Inkább dicsért mindent és mindenkit. A fiúk valóban jó munkát végeznek. Ha így megy, őszre készen lesz ez a lakótelep is. Az emelődaruk nyolc, öttonnás paneleket emeltek tíz-tizenkét emeletnyi gasságba. Folyt a vakolás, festés, ta zás. És Barcsi Károlynak egyre csodálni valója akadt. Egy nap Sa! Péter rajtakapta, hogy felkapaszkodc -legújabb blokk tizenkettedik emeleté onnan bámult le a nyüzsgő telepre. A szélső házakba néhány család már 1 költözött. A bérházak tövében apró, sí ruhákba öltözött gyermekek nyüzsö Barcsi Károly mosolyogva lebámult a dítő magasságból. Mintha csak saját káinak örült volna. Mikor észrevet mérnököt, kinyújtotta a karját és ler tott: — Szépek. Ugye, szépek? A felvonó még nem működött, és : má Péter csodálkozott, hogyan is ka] kodott fel a csaknem kétszáz lépcsőfc Jó tizenöt évvel fiatalabb volt a kőmi nél, mégis fárasztónak találta. A mérnök már türelmetlenül vár műszaki rajzolót. Hová tűnhetett e öreg, hogy nem találja? Talán körbe a telepet, s az emberektől nyüzsgő kezésen nehezen bukkan rá. A fiú \ megérkezett. Kicsit lihegve, mégis fáradva, s alig tudott kinyögni máj néhány szót. — Baj van az öreggel — mondta gül. Saloma Péter rámeredt. — Ugyan, mi baj történt vele? — A tatarozó lányok eszmétlenül t ták a B blokk legfelső emeletén, próbálnak bele lelket verni. — Hol? A B blokkban? Vezessen! Aztán meggondolta magát. — Inkább maradjon. Hívja a ment orvost is kérjen. Valóban ott talált rá a B blokl Már magához tért, de nem tudott t< állni. A tatarozó lányok aggodalma gyötörve körülsereglették. — Félre! Félre! El ne szívjátok el< levegőt! — Az a lépcső! — mondta Barcsi roly és a mellét tapogatta. — Itt fáj. gyón fáj. Meg a bal karomban. A mérnök megértette. A szíve. H hatvanöt esztendős szív. Az öreg föl i tápászkodni. — Maradjon — mondta Saloma P Fiúi gyengédség és szigor volt a hai ban. Az idős ember fekve maradt a mény kövön. — Most az a fontos, hogy ne mo: jón, legalább addig, míg megjön az o — Az orvos? — kérdezte riadtan. — Igen. Nagy csendben múltak a percek. / tarozó lányok, lassan nekifogtak az / kok tiszítátásához. Az idős ember ol felnyögött. — Hiába! Fáj. — Mikor volt legutoljára orvosnál? — Vagy harminc éve. Csak azért, kificamodott a lábam. A mérnök tűnődve elnézte. Ott fe a kemény kövön, feje alatt valami p vaféle. Még mindig a mellét fájtatta. I be jutott, hogy a nyár közepén meg bálta rábeszélni, hagyja abba az őrkö Barcsi Károly körbemutatott az é FÜLÖP MIKLÓS Tátid,, / Július hetedikén du. 3 óra körül leesett a létráról. Felmászott, hogy egy pillantást vessen a nagy gátra — régebben Fagátnak nevezték. A Szamos-parton lakott, kertes kis házban, a gátat csak úgy látta, ha felmászott a kerítésnek támasztott létrára; szuszogva hágta mindig a létrafokokat, testes ember volt, pocakját jóval maga előtt cipelte igen keserves kínlódással és körültekintéssel. Általában csak egy pillantást vetett a Fagátra, rózsaszínű arca elborult, háj párnái finoman megremegtek, sóhajtott, aztán ügyelve lehátrált a létráról, s ment a maga útján, a ribizlibokrokkal szegélyezett keskeny ösvényen végig. Bement a konyhába, leült, s fejét a mellére hajtva, révedező tekintete beleveszett a semmibe. Ö volt János, a harmadik. Nem tudta feledni, nem feledhette, hogy hányadik. Tudatta vele a múlt, a szomorú visszaemlékezés... Rendszerint délután 3 óra körül volt egy kis ideje emlékezni — ekkor hazaszaladt ebédelni. A főtéri üzletben dolgozott mint hentes és mészáros. Ha valaki megkérdezte, hogy hívják, azt mondta: Virág János. Csak ennyit mondott. Kell valaki tudja, hogy hányadik? Mindennap felmászott a létrára. Legalább egyszer. Egy pillantás és kész. Lemászott. Tartozott ezz.el a pillantással. Aznap fél három előtt a Szélmalom utcai buszmegállóban várakozott a 75-ös buszra. Több ízben megnézte az óráját, türelmetlenkedett; ‘a délelőtt rengeteg mélyen hűtött húst vagdalt bárdjával a tőkén. Fáradt volt. A busz nein jött, neki mennie kellett — gyalog indult el, lihegve, fújtatva, ahogy tudott. Hogy hazaért, éppen csak egy pohár vizet ivott, levetette a kabátját, s indult hátra, a kertbe. János pillantása egyszerű odanézés volt, mikor hogy; hangulata is befolyásolta. Volt, amikor hosszabb ideig elnézte a Fagátat, cigarettára gyújtott, szippantott vagy kettőt, s csak azután má: szott le. Volt, amikor alig mászott fel, máris lehátrált. Tény, hogy mindig egyformán kifejezéstelen arccal nézte, nem mondott semmit, szeme sem rebbent. Nem könnyű egyidőben mindenre ügyelni, illetve könnyű, ha sikerül. Jánosnak akkor nem sikerült. Mellé lépett, a lába megcsúszott, vagy kibillent a létra? — az ilyen események rendszerint váratlanul következnek be, oly meglepetésszerűen, hogy a részletek pontos megfigyelésére szinte képtelenség időt szakítani ... Azt sem tudni, hogy esés közben vagy az esés pillanatában ütötte-e meg a bokáját. Az ütés bokában nagyon fájdalmas. Szemünk előtt elsötétül a világ, lila karikák fűzik láncaikat... „Vége!“ — kiáltotta János. Túlzás, persze, hiszen nem tudjuk — hál’ istennek! —, hogy az igazi „vég“ milyen érzéssel kezdődik; egy kiadós, ún. harsány fájdalom, főleg bokában, elveszi a józan eszünket. Ez az igazság. János már nem is tudta, mit csinál, fetrengett, dobta magát, hánykódott és főleg üvöltöitt, mint akinek már minden mindegy, úgy üvöltött. Bordó, egészen sötét- bordó karikákat látott — ez a szín már eleve kétségbeej- tőn borús gondolatokat sugall. Gondoljunk például azon agyonhasznált napszlít- ta gyászlepelre, mely egykor még fekete volt. „Segítség!“ Hát bizony, ezt kérni kell; minden előtanulmány nélkül, csak úgy kibuggyan az emberből. Milyen érdekes ... „Segítség!“ Virágné megbízható asz- szony és roppant erős — a szeretet, a féltés, az aggódás megkétszerezi erőnket. Oly könnyedén emelte Jánost a hátára! Pontosan tudta, hogy János időnként felmászik a létrára. Azt is tudta, hogy miért. Mindent tudott. Most csak azon csodálkozott, hogy János nem törte ki a nyakát. Mert az is megtörténhetett volna. Már rég megmondta neki. Így egyenesen, a nyakára célozva, nem a bokájára. Mikor bevitte, rájött, Jánosnak semmi baja, egy kis horzsolás a bokáján. Ennyi. A nagy felhajtás, kiabálás, cécó felesleges volt. El lehetett volna kerülni. Csakhogy János, a harmadik, megiji mert harm: Az első született. A másod: született, fenn a gát a Szamosbi rótt. Vagy i hét tudni, gyes végű kövek is ve nagy kőre szempontok mert nem hogy a gyí e, vagy hej roncsolta s — ugyancs; János — a kötött ki. ! második an rek volt, he na: a gát vannak. Ezl Apa így a is kiegyezel dik okos kell ugornl, az a nagy dorta a ví sors, az Iste Később, amikor V esett, már Nagy kő va kit sem érd Jánost, a lajdonképpe ■■■■ 'y''- .-V'’ mamm mm BÁBI TIBOR
