Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 4. szám
telepen, s mikor megszólalt, csendes rajongást érzett a hangja mélyén. — Most hagyjam itt az építkezést? Most jöttürik igazán lendületbe. Lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem volt szigorúbb hozzá. Valóban haza kellett volna küldeni. Késő bánat, gondolta magában. Egyszer, hogy otthon járt Halason, találkozott a feleségével. Annak is szólt, hogy a férjének már igazán pihenni kellene. Az asszony csak legyintett: — Nem lehet azzal bészélni. Megértette az öreget. Nem .jó, ha az ember fölöslegesnek érzi magát. Maradt minden a régiben. Barcsi Károlyt elvitte a mentő. Az orvos, mielőtt elbúcsúzott volna a mérnöktől, felsóhajtott: — Hiába, öreg szív. Azt hiszem sokat próbált szív, de reméljük a legjobbakat. A megfáradt kőműves teljes három hónapig nyögte a kórházi ágyat. Saloma Péter hetenként kétszer is felkereste. Mindig talált ott valami rokont vagy ismerőst. Egyszer-kétszer összeakadt nála a műszaki rajzolóval. Véletlen találkozásaik alkalmával is félénk és udvarias' volt, • mintha valami kötelességet mulasztott volna. Hiába, ilyen a természete, gondolta magában,, de' tudta már,' hogy nem alázatos, nem is félénk, csak udvarias. Károly. Barcsi Károly. Kiderült, hogy ő is Ipoly menti. Halastól alig egy két faluval^ odább éltek a szülei. Egyszerű paraszt- emberek. Ojabb meghittség költözött a szívébe, s fiú nevét is megjegyezte. Egy vasárnap a kórházi látogatás után, búcsúzás közben azt mondja neki az öreg Barcsi: • • — Holnap hazabocsátanak. — A felesége tudja? Magáért jön valaki? — Nem tudják — mondta áz öreg csüg- "■gedtén. — Az orvosok valahogy hirtelen határoztak, vagy elfelejtették közölni velem. — Akkor hazaviszem a kocsimon. — Jó lesz — mondta. — Nekem nincs autóm. Vezetni sem tudok, de ... Kérdő pillantást vetett rá. — Mielőtt istenigazában nekiindulunk, vigyen ki még egyszer a telepre. — Mire lesz az jó magának — kérdezte furcsállva a mérnök: — Attól is el akarok búcsúzni — mondta-az öreg. Ott ültek a karbolszagú kórházi folyosón egy magányos padkán. A műszaki rajzoló is ott ült velük. A mérnök észrevette, hogy a szeme meghomályosodik, aztán csendes, simogató szavak buggyantak ajkán: — Károly bátyám! Károly bátyám! Mintha távol élő apját szólítgatta volna. A mérnök le akarta rázni magáról a hirtelen rátörő ipeghatódottságot, s a fiú felé fordult: — Igaz is, mi lett azzal a kisebb betonkeverővel? • — Kint járt a főmérnök. Átutaltatta a szomszédos részlegre. A mester elfelejtett szólni róla. — Meg leszünk anélkül is — mondta Saloma Péter. — Az áramelosztó már tető alatt van. ien azért, 1922- ben napot. 1923- ban korában st ugrott kőre ug- i. Nem le- alatt he- iök meg Ián mégis — érvek, itek fel, mindegy, ugrottcölöp íjét. Apa Virág mellett János, a abb gye- ta vol- acölöpök i tudta, neretével , a másolta, hová így a kő, zt odaso- letlen, a y akarta, múlva, teherbe gy volt. ilöp, senikat tu- égmegoldásként várták. Kellett egy fiú, apa nagyon akarta; minden más dolgát félretette, az. elkeseredés, a düh űzte nemes szándékában. Egy fiú kellett, . hogy a virág név fönnmaradjon ..'. Sorrendben 1931—32-7-33- ban három Virág gyerek született: Tarka, Róza, Marika. Mindeniküket rémült csodálkozás fogadta. Virág János nem'akart hinni kifakult rozsdabarna szemének, tüzetesen átvizsgálta Mari-- kát. Szája széle lebiggyedt. De imádkozott, remélt és nem adta fel a küzdelmet. A következő évben megérkezett János, a harmadik — hála apa kitartó konokságá- nak és anya rendületlen szívósságának. ■ Volt öröm, hát persze. János, a harmadik, a szobában töltötte gyermekkorát. Nem volt szabad kimennie az utcára, a Szamos- partra, a gáthoz — sehová. Tudnia kellett, mivel tartozik szüleinek és önmagának is. Egy pillanatig-sem feledhette; hogy ő János, a harmadik. Tudatta vele a múlt, a szomorú visszaemlékezés. Mert ugyebár, János, a második szerencsésen is ugorhatott volna. Például... « , ' - /■ A BŰVÖS KÚT . Canetében, néhány méterre a Délj Autópályától egy Hualcará nevezetű kicsike birtok bejárata található. Ezen a birtokon van egy tiszta vizű kút, amelyet „Bűvös Kút“-nak neveznek á környék lakói. A legenda azt tartja felőle, hogy ha valaki a közelébe megy, hogy szomját oltsa, egy szépséges leányzó lép ki a kútból, és egy pohár vizet nyújt a szomjas vándornak. Ha az illető elfogadja a felkínált vizet és megissza, úgy eltűnik a leánnyal együtt, hogy híre-pora sem'marad. Ezért aztán a környék lakói messzire elkerülik a bűvös kutat, nehogy ők is erre a sorsra jussanak. AZ AYAPULLITU Az őserdő éjszakai csendjében felhangzik időnként a ayapullitu éneke. Aki hallja, megborzad ilyenkor, mert ez - a hang mindig rosszat jelent: valaki meghal ag elkövetkező napokban. Az aya- pullitu pedig csak énekel, vigasztalan bánatával, az éjszaka csendjében, mint a hideglelős madárfióka. Innen ered a neve is: „Halálmadár“ (aya: halál; pul- litu: madárfióka). Mondják, hogy éjszakánként a sírból kiszálló lelkek mellé szegődik és kíséri repülésüket. A tolla fekete, mint az éjszaka, a feje pedig csupasz és halálfejhez hasonló. Beszélik, hogy egyszer egy moyobam- bai asszonynak sikerült megfognia az ayapullitut. Ügy történt a dolog, hogy a szegény asszony a saját házában hallotta meg félelmetes énekét. Átkutatta a ház minden zegét-zugát, s meg is találta a madarat. Hogy a nappali világosságnál majd jobban szemügyre vehesse, fogta a madarat és beledugta egy cserépedénybe, de előzőleg jó erősen bekötötte a csőrét, hogy ne énekelhessen. „Megvagy, te kárhozott lélek! — kiáltott örvendezve az asszony. — Holnap jól megnézlek és megmutatlak az egész világnak!“ Virradatkor az asszony felkelt és első útja az agyagkorsóhoz . vezetett, hogy megnézze a halálmadarat. S bár a korsót érintetlenül, lefedve találta, a megkötözött ayapullitu nem volt sehol. Azóta sem megy emberi település közelébe, csak -biztos távolságból hallatja halált hozó énekét. A TÜZOKÄDÖ TEHÉN La Calzada lakói mesélik, hogy hajdan a Moyobambába vezető út mellett emelkedő sziklán gyakran megjelent egy tehén formájú szörnyeteg. A tehénnek hosszú, csavaros szarva volt, a száján pedig tüzet okádott. Vaca-Huillcának, Szent Tehénnek nevezte el a nép. Féltek tőle és a fenyegető veszélytől, hogy tüzes leheletével felperzseli és elpusztítja a falut. Mikor már rettegésükben azt sem tudták, mitévők legyenek, mert azt látták már, hogy a saját erejükből nem győzhetnek a fenevaddal, arra az elhatározásra jutottak, hogy a Pomacochas- ban lakó varázslóhoz fordulnak segítségért. Rögtön küldöttséget menesztettek a nevezett helyre. A varázsló pedig — jó pénzért — fel is vállalta, hogy velük tart La Calzadába. Ott aztán boszorkányos praktikái segítségével addig- addig mesterkedett, amíg sikerült elüldöznie a szörnyet. Mondják, hogy a tűzokádó tehén, miután elhagyta a vidéket, a cochacongai lagúnába vette be magát, és a közhiedelem szerint máig is ott lakozik. A Y AMAMAN Holdfényes éjszakákon az Amazonas rengetegeiben így énekel két kismadár (nem is ének az, inkább szívet tépő zokogás): Ayamaman huishchurhuarca (Anyánk halott, árván hagyott) Mondják, hogy ezek a madarak gyermekek voltak valamikor: egy fiúcska és egy kisleány. Korán árvaságra jutottak, mivel édesanyjuk meghalt. Apjuk eleinte szerette, dédelgette őket, de azután mostohára fordult a szíve, mert asz- szonyt hozott a házhoz. Az új asszony átvette az uralmat, az apa pedig egészen a rabszolgája lett. Már a gyermekeivel sem törődött, a mostoha szívében pedig csak gyűlölet élt irántuk. Gonoszul bánt velük és olyan munkára fogta gyenge testüket, amire nem futotta az erejükből. Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor neki magának fia született. Egy napon ebéd után így szólt az urához: „Hallod-e, ember, szegények vagyunk, és megint gyermekünk születik,, nem élhetünk így tovább. El kell pusztítanod a háztól ezt a két semmirekellőt. Mert mire jók? Csak arra, hogy két éhes szájjal több legyen.“ Az apa elszörnyedt a kérés hallatán, de végül is beadta a derekát. Hadd legyen meg az asszony akarata. A mostoha pedig így folytatta: „Holnap jókor reggel fogd a két gyermeket, vidd be őket messzire az erdőbe, te meg gyere haza.“ A kisfiú a konyha sarkából jól hallotta minden szavukat. A húgának azonban nem szólt egy szót sem. Éjszaka csendben levett a szárítóról két kukoricacsövet, lemorzsolta őket és megtöltötte a zsebeit kukoricával. Másnap alig pitymallott még, amikor az apa felköltötte két kisgyermekét és elvitte őket a vadonba. Amikor már jól benn jártak a sűrűségben, messze, nagyon messze az otthonuktól, leültette őket egy fa alá és meghagyta nekik, hogy ott várjanak rá, amíg ő végez a X, favágással. Azzzal elment és nem tért vissza többé. A leányka keserves sírásra fakadt, amikor látta, hogy hiába várják az apjukat. A kisfiú azonban nem ijedt meg, s vigasztalásul elárulta hú- gocskájának, hogy elszórt kukoricaszemek jelzik a hazavezető utat. Szerencséjükre az erdő madarai nem csipegették fel és így estére szépen haza is érkeztek. Mostohájuk éktelen haragra gerjedt, amikor megpillantotta őket. Mindjárt nekiesett a férjének, vádolta őt, amiért nem vitte elég messzire a gyerekeket. Másnap, megint csak nekivágtak hármasban az erdőnek s most az apa egy hegy háta mögött hagyta őket, azzal, hogy várjanak rá türelemmel, amíg visz- szatérnek. A két elhagyott gyermek körül párducok és mérges kígyók és mindenféle vadak jártak anélkül, hogy bántották volna őket. A fákon ugráló rikoltozó majmok érett gyümölcsöt dobáltak le nekik. A papagájok szintúgy. A gyermekek úgy érezték magukat az erdőben, mint valami elvarázsolt palotában. A vadon, fáival és vadállataival együtt gyengéd szeretettel ölelte körül őket. Volt ebben valami titokzatos és természetfeletti. Leszállt az este és a gyerekek félelem nélkül heveredtek le aludni egy bokor alá, amelynek lombja ernyőként borult rájuk. Álmukban egy csodálatos szépségű asszony jelent meg előttük, akinek orcája fehér volt, akár a holdvilág, a haja pedig arany. Lenge áttetsző ruhájában olyan volt, mint valami tündér. Kedves szavakkal kérte őket, ne féljenek tőle, mert semmi bántódásuk nem eshet. Amikor felvirradt a reggel, a gyerekek immár minden félelem nélkül járkáltak az erdőben. így teltek a napjaik, amíg csak egy éjszaka, amikor a rena- cofa felszíni gyökereinek oltalmában aludtak, azt álmodták, hogy madárrá változtak és az erdő többi szárnyasával együtt csipegették a fa vörös gyümölcsét. Valójában a tündér, aki egyszer álmukban megjelent, madárrá változtatta őket, hogy megkönnyítse az életüket a vadonban. A két elvarázsolt, kismadár első gondolata az volt, hogy felkeresik elveszett otthonukat. Már éjszaka lett és feljött a hold, amikor hazaértek. Letelepedtek a háztetőre és szívszaggató énekbe kezdtek: Ayamaman huishchurhuarca (Anyánk halott, árván hagyott) Édesapjuk, aki a ház küszöbén búslakodott, amikor meghallotta a madarak énekét, és felfogta, mi történt gyermekeivel, felugrott ültéből és kiáltozva hívta őket: „Gyertek haza, lelkem gyermekeim, gyertek haza ...“ De a madárkák sző nélkül visszarepültek az, erdőbe. AZ ELVARÁZSOLT LAGUNA Caiieta vidékén valahol, hogy hol, azt pontosan nem tudnám megmondani, van egy kicsiny laguna. Ennek a lagúnának igen kellemes, meleg vize van, de senki sem fürödhet meg benne, mert lakik benne egy furcsa állat. Az, ha valaki megzavarja nyugalmát, felbukkan a laguna vizéből és szörnyű tajtékot kavar dühében. Ilyenkor valami harci induló akkordjai is felhangzanak, de úgy, mintha nagyon messziről jönne a különös zene. Ezt a lagúnát sziklák zárják körül, de úgy, hogy csak véletlenül lehet ráakadni. A legenda szerint a víz gyakran változtatja a színét. A pásztorok, akik egyszer rátaláltak, hiába tértek vissza ugyanarra a helyre másodszor is, mert a laguna közben eltűnt, többé nem lelték sehol. Az -ember csak egyetlenegyszer pillanthatja meg életében az elvarázsolt lagúnát. AZ ALVÓ INDIÁN A Jesúsba vezető út mellett van egy hegy, amelynek tövében alvó emberi alak látható. A legenda a következőképpen magyarázza a furcsa kő eredetét: Egy indián harcos fellázadt az Inka ellen. Üldözőbe vették és neki menekülnie kellett az igazságszolgáltatás elől. A Jesús felé vezető utat választotta. Az út azonban hosszú volt, a harcos elfáradt és leült pihenni a hegy lábához. A Napisten azonban nem nézhette tétlenül a fia, az Inka ellen vétő harcos büntetlenségét és megtorlásul örökké tartó álmot bocsátott rá. Azok, akik Jesús meleg vizű forrásaihoz igyekeznek, ma is láthatják a hegy tövében alvó kővé vált indiánt, akinek alakján ma is jól látható a hosszú gyalogút időtlenné vált fáradalma. MIKOLA ANIKÚ fordítása
