Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 4. szám
ozsrn + M A VERS PANASZA Pompás villasoron baktatok a szemerkélő esőben. Az utca kihalt, sehol egy lélek. Valaki sír. Mintha a cipőm orránál zokogna... Körülnézek és döbbenten megállók. Nincs erőm felnyitni a szemetestartály fedelét: egy ilyenből — beszélték — csecsemőt emelt ki egy borissza kéményseprő egy kopogós téli reggelen. De aztán kapom a bádogfedőt és sorra felrángatom őket. Jól belenézek, belefülélek a tartályokba: csak a villasor kövér hulladéka csapja arcomba illatait. Hálát adok a sorsnak, hogy megóvta elképzelésemet a villákban zajló életről. Ott csupa szorgos-dolgos ember él, két kezükkel, verejtékezve építették föl a gyönyörű épületeket. Nem is oly rég, itt elvadult mezők, mocsár és szemétgyűjtő gödrök vették körül az apró házakat. Most a kerítések mögött tömöttre nyírva a gyep, rózsalugasok; van már úszómedence is; remekbe sikerült acélajtók csukódnak , a garázsokra. És fönt, a didergő estében, sokszínű. fénnyel gyulladnak ki a szobák ablakai. Gondolva, hogy csak képzelődtem, indulok tovább. A sírás azonban, egészen közelből, ismét felhangzik. Majd kiesik a szemem, és nem látok senkit. Gyerekkori álom ébred bennem, Hüvelyk Matyi tréfái, akivel oly nagyon szerettem volna mindig találkozni. — Hol vagy, barátom? És miért sírsz — szóltam. — Itt a cipőd előtt, majd rám taposol — jöltt a válasz. .Tüstént hajoltam érte. s a lucskos járdáról, bőrig ázva és vacogva tenyerembe ugrott a: VERS. — Hogy kerülsz ide? — kérdeztem, s föléje tartottam a másik kezem, melegedjen. — Itt ez a sok pompás villa, és odabent talán éppen téged keresnek az emberek. Nem szép tőled, hogy ilyenkor csavarogsz. — Én ott nem kellek senkinek — felelte, s két hatalmas könnyet ejtett a kezembe. — Minden szavad hazug. Ezek okos és melegszívű emberek. Valid be, hogy turpisságon töröd a fejed. S ekkor elmondta, hogy napok óta járja a villasort, és minden ajtón kopogott. Ahol beengedték, húsostálak mellett, kojiyakos poharaknál, villanyborotva zümmögésében, kanaszta és ember-ne-mérgelődj szüneteiben, és árnyékszéken nézegették. Amikor megkérdezték, honnan jött, mit akar, s ő szíve mélyéből válaszolt, elszörnyedő szemekbe pillantott. Akár egy csúf varangyot dobták a földre, és seprűzték ki a szobákból, ki az udvarokból, ezt a karattyoló éy érthetetlen szörnyeteget. Óvatosan, akár egy madárfiókát zsebembe tettem, s a hevesedő zápor elől szaporán szedtem a lábam hazafelé. És kívül, a pompás kerítések rácsán pedig, szarvasok, gombák és nyulacskák, Hófehérke a hét szorgos törpével, szép arcú vadászok apró fenyők között és szende galambok. Eg,y egész bádogba foglalt mesevilág szegélyezte utunk. FÜLÖP ANTAL MORZSÁK — Jövőre már igazán csak kis fát veszünk — mondta anyám tíz évvel ezelőtt, tavaly és az idén, miközben a mennyezetig érő fát díszítette. Vélemény: — Praktikusabb a műanyag-fenyő; formás, nem potyog, csak egyszer fizeted meg az árát, és hosszá évekre megszabadulsz a beszerzési gondoktól. Ellenvélemény: — Azért van abban valami izgalmas, hogy évről évre drukkolsz, kapsz-e fenyőt, s ha igen, milyet. Beigli nélkül nem karácsony a ka rácsony. Ebben az évben azonban (legalábbis úgy tetszett), sikerült az ellenkezőjéről meggyőzni apámat. Az érzelmes karácsonyfagyújtás után a család letelepedett a — tévé elé, de Beethoven IX. szimfóniája közben apám a konyhába osont. A karácsony elmaradhatatlan kelléke Beethoven IX. szimfóniája (a képernyőn), de ugyanúgy a beigli is, gondolhatta apám, amikor kötényben, arcán boldog elégedettséggel nyújtotta a tésztát. Az egyenjogúság új értelmezése: anyám a tévé előtt — alszik, apám pedig elkeseredetten megjegyzi: — Még nem sikerült szép kerekre kinyújtanom a tésztát... Kétféle ajándék a leggyakoribb a fa alatt: az úgysetetszik és az úgyiskicseréled. K. Cs. RÁCZ OLIVÉR ÚJ VERSEI Kék meteor Sugarak kötődnek, fonódnak az éjben. Égi tűz jelel. Szuszogó szürke sün keresi titkát az esti bozótnak. Nyalka kocsis biztatja sebesen odafenn, hegyesen a vasderes szép lovakat; a Göncöl ragyogó szekerén, surranó négy kerekén villan a fényzuhatag, mennyei, kék sugarak. ' Villan a patkók fürge ezüstje, üstökös lebbenő, űrbéli füstje; ámulva lessük, te meg én és a kis szentjánosbogarak. Kötődnek, fonódnak színarany szalagok. Hallgasd a közeli csobogó patakot; suttogj a fülembe valami csodaszép babonát, s né remegj, amikor álmatag öleli derekad karom át. ÁSom és valóság Már búcsúznak a fecskék, a lombokon mélyebb a szín s a festék, várja a szüretet. Örülj szívem az ősznek; a szőlőben' a csősznek kislánya született. Légy döngicsél az ablakon: egy régi-régi nótát zümmög szívembe csendesen. Lágy félálomban hallgatom, s elönt a tunya jóság — fény lebben rózsán, függönyön — ha felkelek, kiengedem, vagy az is lehet, megölöm. Kubai karnevál Egy gyárban dolgozott és María volt a neve, mint annyi, annyi másnak, mint annyi karcsú lánynak a kék haboktól fodrozott Kubában. A haja s bőre fekete, és izzó szén volt a szeme, kacagott, keringett, táncolt, aranycsillagos, tüllhabos, orchideáktól illatos ruhában. Mert aznap éppen karnevál volt . Kubában. Fuerza del Morrón tűzkerék lángolt, a bástyákon rakéta ropogott. Marí,a sarka ritmusra kopogott, s a parti szél tarkán, forrongva, lázas örömmel vitte, sodorta Santiagótól La Fé-ig szerteszét Havanna harsány üzenetét: Amigos y chiquitas Camagüeyben, Matanzasban és Cardenasban, földeken, hajón, vasműhelyben, kikötőkben és fürge gyárban, öllé, utánam! A múlt akár a pernye száll, ez most másfajta karnevál, chida, Chiquita, María, drága, ez most María karneválja a fénylő csillagok alatt, a boldog és szab.ad Kubában. H* El corazon de Mexico A hajnali égre írom e sorokat. Gépkocsi gördül a fénybe velem; peonok állnak a hűs tereken, alszanak még a kis szürke terek, s a kaktuszok bágyadt csöndje felett a pálmafák ezüstporosak. Elfut az út velem, futnak a fák, lesem a pueblók szerit madarát. Hallgat a bíbor Nap-piramis, dobban a csönd és az én szívem is. Teotihuacan-Texcoco, el 12 maya 77. A ZSÉREI TÄJHÄZBAN Gyökeres György felvétele
