Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-25 / 26. szám
Vajkai Miklós mUMBÍR mtms\ Amikor hét óra és hét perc hiányzott hetvenhét esztendejéhez, megjelent előtte az elkövetkező százhúsz esztendő valamennyi fontos mozaikja. November volt és csupán két csi- galassúságú hónap telt el azóta, hogy újjáépült a tűzkárt szenvedett község. A tűz kitörése utáni harmadik napon idegen férfiaktól lett népes a környék, s Bernát már akkor tudta, hogyha felépül a falu, az idegenek jelentős része ide települ, és ez jobban bosszantotta, mint az a csekély kár, amit elszenvedett. Aztán hetek teltek el. Lassacskán megbékélt a letelepedőkkel, akik éppen olyan derék emberek voltak, mint a szabadságharc után ide menekültek. Ellentétben más hasonló sorsúakkal, egy pillanatig sem alkottak külön kasztot. — Minden rossz jó valamire... — mondta Bernát. Gyermekkorában egyszer nagyon megbetegedett, és az édesapja napokig nem mozdult el az ágya mellől. — Tudtam, hogy nem halsz meg — mondta, amikor Bernát felnőtt lett —, de azért rettentően féltem. — Féltél? — kérdezte Bernát. — Rád kell hagynom a tudákossá- gomat... Ahányszor eszébe jutott ez az eset, mindig elnevette magát. Aztán történt valami és többé nem nevetett. Négy esztendővel az apja halála után azt álmodta, hogy valaki rá akarja gyújtani a házat. Sietve felöltözött, mécsest vitt magával, s nagy ámulatára a helybéli plébánosba botlott. Alig várta, hogy megvirradjon. Átevezni akart a faluval szembeni szigetek egyikére, de alig ért ki a folyópartra. akkora szél kerekedett, hogy földig hajoltak a fák. Négy héttel később, amikor még mindig bömbölt a szélvihar, megérkezett ő, akihez átjutni akart a vízen. Az édesapja ismerőse volt és rideg- pászfflrként élt a folyó túloldalán. Bernát asszonya ételt, italt tett a jövevény elé. Estig hallgattak, és akkor a gazda szólalt meg elsőnek: — Két dudás van az utcánkban ... Szitár Pál bólintott. — Ezt a nyavalyás szelet is az egyikük csinálja — mondta Bernát. — Ami azt illeti — mondta a rideg- pásztor —, tényleg cafat munkát végez az a másik. Most meg Bernát hallgatott. Szitár Pál megvárta, míg lepihen Bernát felesége, akkor kiment az udvarra, és elcsendesítette a szelet. Végigbotorkált az utcákon. Csönd volt, éjszaka volt. Éjfél felé járhatott már, de a község legutolsó házában még pislákolt a lámpafény. Az árokban húzta meg magát, és onnan figyelte, hogy mikor tér nyugovóra az utolsó. Lámpaoltás után felállt, és azt mondta: — Huss!... Másnap volt miről beszélniük a falubelieknek, mert a papjuknak csak a hűlt helyét találták. Aztán új hitoktató érkezett. Meghitt, csöndes évtizedek jöttek. A falu, bár a legfontosabb volt az egész környéken, alig változott. Néhány család, köztük a bátyjáé is, átköltözött a faluval szembeni szigetekre, amelyeken lassanként kialakultak az első falvak. Az anyaközségből való kiköltözés már a tizenhatodik század közepén elkezdődött. Az erdők egy részét kiirtották az újkori honfoglalók, a földiét feltörték, de sivár élet volt ez így is. Keresztelőt, esküvőt, temetést még kétszáz évvel később is csupán az anyaközségben tarthattak. A szertartásokra rendszerint egy nagy becsben álló táltost is meghívtak; először őt juttatták szerephez, és csak utána következhetett a helybéli, római katolikus pap. A keresztény vallás és a pogány hit ezen a vidéken egészen jól megfért egymás mellett. Mondják: a papok között Is voltak táltosok, de valódi, nagy táltos csupán kevés akadt, és ha Szitár Pál tudta is, hogy a környéken nincs hozzá hasonló ember, mégsem kérkedett. Bernát, ahányszor csak végigduná- zott a folyón, átevezett a vízicsapásokon, mindig fölkereste Szitár Pált. Egyszer az apja kérésére szerződtette őt is, hogy kitanulhassa a pásztorkodást. A ridegpásztor egy derék gyűrűcebotot vágott neki, és kést adott a kezébe, hogy díszítse ki, ahogyan akarja. — Olyan legyen az a bot — mondta —, hogy a környékbeliek messziről lássák, hogy a te szerzeményed. A fiú bólintott. Szitár Pálnak tetszett a fiú hallgatása, és az is tetszett, ahogyan a botját kifaragta, meg az, hogy pár nap alatt megtanult a lovakkal bánni. Tél jött. Bernát télen is kinnmaradt. Aztán kinnmaradt az elkövetkező esztendőben is, és lassanként kiismerte őt a ridegpásztor. — Megtanít dudálni? — kérdezte tőle egy napon a fiú. — Minek az? Akkor már nagyon haragudott rá, volt, hogy hetekig sem szólt hozzá. — Csak úgy... — mondta a fiú. A borjút, ha lehet, senki se ereszsze a virágos oltárhoz, gondolta a ridegpásztor. Kiköpött a földre. Arra gondolt, hogyha kijön az apja, megmondja neki a valót. — Mit mondott? — kérdezte Bernét, amikor hazakerült. — Azt, hogy beszari vagy ... Kanalaztak. — Megnyeste előttem a botot, és abból meg dőlt a vér. — Annyi vért még életedben nem láttál, igaz? — Igaz. Most már mindegy, gondolta. Nem verte meg a fiát, pedig megérdemelte volna. Földtúró, nyomorult lesz belőle, gondolta és nincs attól nagyobb büntetés. Ellenben a pásztor, az mindig úr. Télen is úr, meg nyáron is. Sötét este volt már. Ketten voltak csak odahaza. A tűzhelyen még pislákoltak az utolsó zsarátnokok, és ő halkan, mintha csak önmagához szólt volna, azt mondta: — A pásztorok ... azok a legszabadabb emberek az egész földkerekségen. Még a koldusoknál is szabadabbak ... A fiú hallgatott, és ő hosszasan, részletesen beszélt a pásztorokról, aztán, amikor úgy érezte, hogy hallgatója belefáradt, aludni küldte, és hosszú idő után most újra elővette a dudáját és egy kancsó bort tett az asztalra. Elődeik? ... Éltek egy ideig, dolgoztak. A földekkel bíbelődtek, nádat arattak, er- dőlöttek, halásztak, tőrbe csalták a vadat. Kertet, udvart kerítettek, házat építettek, istállót, csűrt, ólakat, a szigeteken kalyibákat eszkábáltak. Egyesek földtáblákat szereztek, mások alól kicsúsztak ezek a táblák. Megházasodtak: kedvezőbb időkben szaporodtak, kedvezőtlenben létszámuk alaposan megcsappant... Szólnunk kell Bernét nevelőjéről is. Az anyaközség alsó végén, közvetlen a folyóparton lakott. Különben ez az Időszak a család szaporodási Időszaka volt. Szinte egyik napról a másikra emelkedtek ki a jobbágysorsből, amely még egy emberöltőig eltartott, és mivel még maradt a lendületből, rövid pár esztendő alatt egészen csinosan összeszedték magukat. Fölvásárolták a folyó menti telkeket, és egy egész házsorral bővítették a települést. Később a falu mögötti legelőket is megkaparintották, és feltörték. Ezekben a lázas esztendőkben észre sem vették, ha egy-egy távolabbi rokonuk elsodródott mellőlük. Az így kiközösítettek közé tartozott Sebesné is. Legalább két fejjel nőtte túl a falu legmagasabb férfiét. Szélesebb vállú, bosztrohóbb karú, hatalmasabb tenyerű ember nem élt még a környéken, és mintha maláriás lett volna, télen- nyáron bebugyolálta magát. A rengeteg gúnyából, mit magán hordott, csupán szőrös álla, jókora orra, és a kifordulóban lévő tányérnyi szemei látszottak ki. Bizonyos jelekből a kamasz Bernát megesküdött volna arra, hogy a töméntelen ruha nem is egy öregedő asszonyt takart. Sebesné valamennyi teendőjét egyedül végezte. Művelte a földet, ha kellett erdőlött, nádat aratott. Még a házát is egyedül födte be. Egyszer, az egyik nyáron vízi hulla érkezett az egyik csatornába. Akkor vitte először és utoljára magával a fiút. A szélcsendben, a gőzölgő lombok közé szoruló napsugarak már-már elviselhetetlenek voltak. Sebesné még ebben az őrült hőségben is állig beburkolózva evezett. A ladik aljában egy zsákban ruhák voltak. A zsák mellett öklömnyi fejsze, gyökérkefe, mosórongyhalmaz, vödör. A vödör alján maréknyi lúg ... A víz folyása a csatornában mind sebesebb lett. Evezni nem kellett. Sebesné a jobb oldali szigetet szemlélte. Valamikor errefelé annyi volt a sikló, hogy mozdulni is alig lehetett tőlük. Aztán egy hatalmas, minden fantáziát felülmúló árvíz véget vetett a kiskirályságuknak. Kénytelenek voltak nyugodtabb., kevésbé kockázatosabb helyre költözni. Sebesné még mindig a szigettel volt elfoglalva. A part itt csapottabb volt, mint másutt. Jól láthatta, hogy a partszegélyen egy tekintélyes harcsát szálltak a legyek. Csönd volt, tikkadt mozdulatlanság, és ebben a mozdulatlanságban Mire 1 otthon vo Idővel dett a mi Kora ő: a gyümöli ért. Széni munkák i folyópartc egyetlen : lasztotta, ráleltek a A valód amikor ej változtatt; Kiszéles pére eddi került. A szét szán tetvénnyé gáti harc kai. A náda lyókat tei Ivén fürg molyok v redtek m A falu A portá kertek, a2 istállók ii Ívüket, h< ahogyan i Bernát lettek, és meg Sebe lakóját. Csupán épült köti sal a hel papiak, a jas-féle ki Harmim épült, és gyekből s szükséges hez a vör Gyönyöi zennyolc mel. ebéd Annak t lyiség ür< sosem elé tak a szig és a vizel föl. Gyúrók Éva: Cigánysor (tollrajz) a ladil^ i A víztül rideg már kényes ez a környez^ vekek, a kikandíká Aztán k Sebesné rancigálta a ladik ti mellé kuj ról a mot ródott gj merített a megsikáltí körmeit, é elrongyolf törzsét. A tette. Már kir tűző naps lebúgással volt —, ni hullára pl sonló so: éppen oly re, minthí jük. Majd el hulla egy sonlított. Ugyanas A karok. t zak is épp mint a i dagadt fej talmas on A vízi ) Mozdulatli ződött. As alatt, min huzigáltált dott a lat Sebesné zét: — Nyug A halót ladikfenéi tott. A fiú a gyomrát, teiben öss Még év dött volnr besné ős: Az elkö Sebesné 1 lés egyelj lábhoz, i majd ezek — Kék Zöld Foltc Foltj lerte Lúdj
